Bereg, 1893 (20. évfolyam, 1-54. szám)
1893-01-01 / 1. szám
1. szám. — XIX. évfolyam: Megjelenik minden vasárnap. Beregszász, 1893. január 1. BEREG TÁRSADALMI ÉS MEGYEI ÉRDEKÜ HETI LAP ELŐFIZETÉSI ARA: Egész évre 4 frt, félévre 2 frt, negyedévre 1 frt. — Egyes szám 10 kr. Nyilttér sora 20 kr. — Hirdetési bélyegdij 30 kr. ----- Hirdetések árszabály szerint jutányosan számíttatnak. -----Felelős szerkesztő: Belmunkatárs: DR. BELÉNYESY ANDRÁS KÓRÓDY ZOLTÁN KIADÓHIVATAL: Beregszász Namény utcza 503. szám, hol az előfizetés, hirdetés és nyílttéri díjak fizetendők. ------- Hirdetések készpénzfizetés mellett közöltétnek. — EGYESÜLET ÉS A GAZDASÁGI EGYESÜLETNEK HIVATALOS KÖZLÖNYE SZERKESZTŐSÉG: Beregszászban Félszer-utcza 512—513. sz. Ujévkor. Ünnepet ül ismét a keresztyén világ, ujév ünnepét, az emberi nem ujraszületésének nagy ünnepét. Minő remek gondolat, hogy a karácsony után az újév következik, kifejezéséül annak, hogy a krisztusi eszmék születését követnie kell az emberi nem ujászületésének. Krisztusnak és a krisztusi eszmék diadalának emlékére rendelt ünnepeket a keresztény világ még ma is megünnepli, megünnepli pedig azzal a fénnyel és ragyogó pompával, amiről a kereszténység első századaiban az emberiségnek még fogalma is alig lehetett. És mégis úgy tetszik, mintha a fény és pompa csak külső ragyogás lenne, mintha hiányoznék abból a valódi tartalom, mintha a karácsony nem lenne valóban az emberi szeretet s az ujév az emberi nem ujászületésének nagy ünnepe. A látszat szomorú valóság. A karácsony ünnepe az emberiséget nem az egymás iránti kölcsönös szeretetre tanítja, megelégszik az emberiség azzal, hogy a karácsony ünnepe a családokban pár napig tartó örömet szerez, amely örömnek is a külső fény és pompa szeretete képezi indító okát. Ez az oka annak, hogy a karácsony nyomtalanul tűnik el az emberiség életében s a krisztusi eszmék születésének nagy emlékünnepe nem képes újévre meghozni az emberi nem ujászületését. Ma is mint minden évben megdöbbenve állunk meg az újév reggelén. Lelki szemeink visszatekintenek az elmúlt év lefolyására, látjuk azt a sivár mezőt, azt a lelki szegénységet, mely annak nyomán támadt, lelkiismeretünk megszólal, figyelmeztet bennünket, hogy kötelességünket nem teljesítettük, el is határozzuk magunkban, hogy cselekedeteinket a jövő évben másképen irányítjuk, a közjó, az emberi nem boldogulását szívünkön hordjuk, de ez mind csak jó szándék, a kivitelre képtelenek vagyunk, mert szívünkben nincs meg a krisztusi szeretet, amely lelkünket az emberiség iránti jóindulattal, az erkölcsi jó iránti lelkesedéssel eltöltené s az eszmék megvalósítása iránti nehéz harczra és küzdelemre elkészítené, megedzené. Pedig az emberi nem ma is sokat szenved, sebei ma is nagy számmal vannak és súlyosak. Vajon az uj év képes lesz-e ezen sebek közül csak egyet is begyógyítani* *? Vajon a szív nemessége s a lélek műveltsége lerontja-e a válaszfalakat, melyeket az emberek közt a születés és vallás külömbségek felállítottak? A pártoskodás és visszavonás, amely elidegeníti az embereket egymástól — el fog-e enyészni s az egymás elvei iránti kölcsönök tisztelet képes lesz-e a pártoskodás által felszított vad gyűlölet helyét az emberi szívekben elfoglalni? A közélet munkásai képesek lesznek-e egymással vállvetve a közjót munkálni, vagy pedig a közélet mezején a komoly munka helyett ismét a személyeskedések és apróbb csatározások fognak-e helyt foglalni ? A közigazgatás teréről eltűnik-e a slendrián s ennek helyét elfoglalja-e a komoly munka és rendszeretet? A közvagyon kezelésénél nem lesz-e corruptio, hatályos ellenőrzés és a kezelő becsületessége biztositják-e annak tisztaságát? Mindezek nagy kérdések. Ki lenne képes ezekre igenlőleg felelni. Az igazság diadalra s az emberi nem boldogulásába vetett hitünk és reményünk azt mondja, hogy ezekre a kérdésekre az emberiségnek meg kell kapni az igenlő választ, csak küzdenünk kell érte, a krisztusi* eszmék erejével és fegyvereivel. ^\\X\\V\\X\\V\\X\\^\\XN\-V\\V\\V\\'V\\-V\\X.\\'X). Az ismétei és ruthén kurucok. Csodálatos, hogy azon véres szabadságharcznak, mely 1703-tól 1711 ig tartott s melyben akkor, midőn a szerencse a felkelőknek kedvezett, majdnem az egész ország lángra gyűlt s kicsinye-nagyja résztven s melynek annyi jeles fia esett áldozatául, néhány kétes existencziáju, egyszerű földészböl lett kalandor volt az indítója, igen, maga II. Rákóczy Ferencz emlékirataiban megörökité, hogy azon gyülevész csoportot, mely őt Lengyelországból 1703. évben az ügy élére állitá s e végből az országba behívta, Esze, Tamás, tarpai jobbágya vezérelte „a gonosz Kiss Alberttel, a bűnei miatt üldözött tolvajjal együtt.“ Szegény* Kiss Albert, miután a felkelést szervezte s ekép a szabadságharcz lángját meggyujtá, már mint egy gyalogezred parancsnoka, néhány hónap múlva (1701 ben) Egerben bűneiért felakasztatott; ellenben Esze vitézsége s rendütletlen erélyessége következtében dandár tábornoki tisztségre emeltetvén, jobb sorsra érdemes életének a véletlen halál 1708 ban Nyitra mezején vetett véget, mi több vasárnapi isteni tisztelet alkalmával, melyen midőn a jelen volt három ezred külön felekezetbeli legénységei egymást gúnyolni s ingerelni kezdék, az ebből keletkezett szóváltás és dulakodás közben, Esze, ki a vagdalkozók közé azok A kakuk. — Madárrege. — Pázsitos rét harmat-ittas keblén Csacska csermely vizét hajtja le, Benne mosolyg a sugaras, szép nap; Benne reszket a fa levele. Partjain az égszin nefelejcsek Tiszta fényű harmatkönyet ejtnek. Távolabb a zugó erdő sóhajt, Ezer madár dala zengi át. A tavasznak bársonyos mezében Oh minő szép ez a nagy világ! Zsongó méhek, nyüzsgő férgek áldják A természet illat-teli báját. Madársereg zengő énekébe Néha egy bús kiáltás vegyül. Viruló láng epedve hallgatja Zöld lugasnak a lombjai mögül. „Kakuk 1 kakuk !“ — Szól a lányka : „kérlek, Mondd meg nekem, hogy hány évig élek !“ Kora hajnal ékes bíborában, Vagy az alkony szürke szárnyain, Kakuk madár bús hangon kiáltoz Magos tölgyek hajló ágain. Boszu mérge tépi keble mélyét S haragosan tekint a tájon szét. Mi lelhette e csinos madárkát, Hogy tojást nem ön fészkébe rak ? Meg van írva hulló falevélre, Ott a sürü zöld lombok alatt. Olvassák el, a kik hozzájutnak Bus esetét a szegény kakuknak. Vigan élt a kakuk hajdanában, Ragyogott rá tiszta égi bolt. Enyhe fészke édes szerelemnek, Boldogságnak szép tanyája volt. Ott a csacska csermely közelében Hü párjával éldegélt békében. Majd a tavasz illatozó keblén, Midőn nyilt a szende gyöngyvirág: Rejtett fészek puha kebelében Tojásból a fióka kivág És a kakuk ajkán dana zendül; Halva lombok rejtekin keresztül. Ámde, mint az Éden, lett veszendő A szelíd pár boldog élete. Kakuknének szive titkos vágytól, Szerelemtől némán epedve; Elbűvölik a szerelmes dalok, Melyen hetyke sárgarigó csattog. A kakukférj nem gyanitva semmit. Vig dalától zeng a zöld liget; Elmereng a beszédes csermelynél • Nézi, a futó hab mint siet. Ám amig ö csermelynél merengő, Sárgarigó száll a kis fészekbe. A kakuknő örömmel fogadja, Szerelmes szó szivét hatja át, Elfeledi a hűséges társat, Epedő csók fojtja le szavát, A szép rigó-uracs tetszik neki és a balga férjét kineveti. Napok múlnak, már a zöld bereknek Lombjait hüs szél tépdesi le; Elhallgatott a varázsolt dalnok, A szabadságzengő fülmile. Ám ezért a kakuknő nem feled: Rigónak mond : „Elmegyek én veled!“ Sárgarigó unja már a dolgot, • Mit hazudott: a nagy szerelem, Csak árny gyanánt suhan végig néha A már másért égő kebelen. Sárgarigó hűségtelen álnok, • A kakuktól hamar félreállott. Utólszor ment, végső bucsuzásra, Kakuknöhöz egy holdas este. A kakukférj sejté már a titkot S a szerelmes pártim megleste S mikor búgtak csókdosó ajakkal. Reájuk tört, mint büntető angyal. •„Eredj, ledér! Nem bántalak téged!" — Szólt a félénk sárgarigónak. — Menj, rejtőzz el erdők vadonában, Hol nem hallod a rész hirt rólad.