Bereg, 1879. (6. évfolyam, 1-52. szám)

1879-04-22 / 16. szám

A czimet megérdemlette akkoron a honmentő harczok idején; megérdemelte későbben, amint csüggedetlenül ápolta tűzhelyén s városában a megtörhetlen magyaros szívósság, s a hazafias hit, remény öröktüzét, a féktelen erőszak idegen szagu évein át; megérdemelte a közelebb időben amint önerejével bámulatosan emelkedett, s emelkedése közben annyi fogékonysággal alkalmazkodott a haladó kor kulturális igényeihez, hogy reá mint a magyar faj plaszticitásának személyesítésére hivatkozhatunk; megérdemlette legújabban az irtózatos megpróbáltatás nyomása közben, amint erről a miniszterelnök a nemzet képviselői előtt tanúságot ten. Hát ne csökkenjen az erély, ne csüggedjen az önbizalom, most az újjáalkotás hivatásánál. Szeged népére olyan dicsőség vár, mint a minővel egykoron Augusztus Cézár dicsekedett. A vályogváros helyébe kővárost kell építenie, mely Magyarország második, a magyar faj első városának czímére minden tekintetben érdemes legyen. Ez a nemzedék, mely megküzdött a pusztulással, méltó e dicsőség kivívására. Mutassa meg, hogy azt ki is vívja magának. Nőjjön erélye, mint a pálmafa nő a teher alatt. — Mutassa meg, hogy mire képes a szegedi magyar. Képviselő úr szava sokat nyom Szeged népénél, mely önt, s önben az értelmes munka s tevékeny hazafiság emberét, szeretete zálogául bizalmával ajándékozta meg. Használja fel kiérdemelt befolyását arra, hogy Szeged népének ősi erénye meg ne fogyatkozzék a megpróbáltatás nehéz idején. — A ki magán segít, azt az Isten is megsegíti. Nevemben pedig mondja meg kérem Szeged népének, hogy az, ki őt egykor a magyar nemzet büszkeségének nevezte, megvárja tőle, hogy e névre magát most is méltónak bizonyitandja. Most ennyit akartam elmondani. — Becses levelét épen most veszem. Válaszolandok, s a tárgy kapcsolatában még több mondani valóm is lesz. Addig is fogadja képviselő úr! nagyra becsülésem kijelentését és szives üdvözletemet. __ KOSSUTH: Apróságok. Értesülvén, hogy a „Bereg“ a mai naptól kezdve a régi gazdája kezére kerül, én is mint az egykori gárdának közvitéze* sorakozom a régi zászló alá, ha ugyan még el nem késtem. Ott áll ugyanis a dolog, hogy a lap eddigi kiadója sajnos tapasztalatára jutván annak, hogy ezen második évnegyedre éppen nem akarnak befolyni az előfizetési pénzek, kereken kijelentette, hogy a lapot ki nem adja, s ha e lap szerkesztője nem vállalkozott volna saját anyagi kockáztatására még egy ideig próbaképen a kiadásra, most *) Excelsior! Szerk. már másodszor — s talán örökre — kimúlt volna e lap az árnyékvilágból anélkül, hogy a közönséghez csak egy „Isten hozzád“-ot is mondott volna. * * * Az egyszeri czigány hét rongyos purdóval állított be a nagyságos pátronushoz piros pünkösd napját köszönteni. „Mind a tiéd ez a sok purdó?“ kérdő a földesúr végig tekintve az ágról szakadt csoporton, kiknek mindegyikén volt egy-egy darab rongyöltözet, csak a legkisebbik nem volt rongyos közöttük: lévén teljes paradicsomi díszben, vagyis tetőtől talpig mezítláb s lévén a nyakában egy rossz kötéldarab nyakravalóul. „Igenis, kérem alásan — felelt a czigány — ezs a hat azsenyira, hanem ezs a kicsi egy kis árva, én csak ruházsom.“ Valljuk meg az igazat! így állunk mi is egyleteink- s közintézeteinkkel. Mindegyikre akgatunk egy kevés rongyot, hogy épen meg ne fagyjanak a részvétlenség dermesztő hidegében, hanem az egyetlen megyei érdekű közlönyre már nem jut, még a rongyból sem; nem is tartjuk magunkénak s azt mondjuk rá, amit a czigány: „ez egy kis árva, ezt csak ruházzuk." * * Hogy a folyó évi második évnegyedre oly csekély előfizetési összeg folyt be, hogy azon értéken alig lehetne pár heti számot kinyomatni, annak oka az olvasó közönség közönyösségében s részint feledékenységében található. Hány embert ismerek olyat, ki a „Bereginek szives örömes” lenne előfizetője, de elvestelkedi az előfizetést, vagy épen nem jut eszébe, s ha aztán a lap kimarad, még rossz néven veszi azt, holott azt épen nem lehet kívánni, hogy olyanoknak is nyakára küldjék a lapot, ki azt meg nem rendeli. Az ilyenek írják meg bizalmasan a szerkesztőnek, levélben vagy levelezési lapon, hogy ők a lapnak az év végéig előfizetői kívánnak lenni, s ne vegyék rossz néven, ha a bekövetkezett évnegyed elején postai utánvételilap küldetik hozzájuk, s ez esetben megszakadás nélkül fogják kapni a lapot. Most épen idején van azoknak nyilatkozni, kik a lapot továbbra is járatni, s megszüntetését meggátolni kívánják. A szerkesztő három hónapi próbaidőig saját kockáztatására vállalta el a lap kiadását, ezáltal pár száz forintot tesz kockára a lap jövője érdekében. Ily módon egy részről biztosítva van minden előfizető, hogy pénzéért 3 hóig a lapot kapni fogja, de más részről még e hó folyamán tájékozást szerez arról, hogy fenn lehet-e tartani a vállalatot, vagy nem, mert ha kellő számú előfizető nem jelentkeznék, akkor a három hó lejártával véglegesen meg fog a lap szűnni.*) Az előfizetési összeg a lehető legesek.*) Erre nem szeretek gondolni sem! Szeréélyebbre van szabva: évnegyedenként 1 forint. Ennél már olcsóbban kiállítani lehetetlen. Reméljük, hogy megyei közönségünk értelmisége meg fogja hozni azon egyesekre nézve csekély áldozatot, mely lehetővé teszi, hogy egyetlen megyei érdekű közlönyünk végleges megbukásáért ne legyünk kénytelenek mások előtt pirulni. Ajánljuk egyes lelkesebb olvasóinknak : szíveskedjenek gyűjtő íveket nyitni, s az előfizetési pénzeket mielőbb beküldeni a szerkesztő és kiadói hivatalba. Azon reményben, hogy a lap tovább is fenálland, kérlek szerkesztő barátom, jegyezd be alólírt nevemet az állandó munkatársak sorába.*) Csergőtyaláb“ vándor élte sajkáját — egy kiskereskedés kikötőjében kikötötte — rövid időn oly valamit érzett megmozdulni a baloldalán, aminek a létezéséről semmi tudomással nem hirt, tudniillik a szivét. Hihetetlen, de mégis igaz: „Kutyaláb“ szerelmes lett. Szerelmes lett az ő kiskereskedése szomszédságában lévő egy kisszerű Bachus templom papjának a leányába, kinek arázán szebb rózsák virultak, mint a „Sáron“ rózsája, kinek két szeme jobban ragyogott, mint az általa „rongyos“ zsidó korában eladott összes gyűrűk drágakövei együtt véve, s ki termetének magasságára nézve épen egy lábbal haladta meg a szerelmes „Kutyaláb“-ot. „Kutyaláb“ egész kikelt önmagából; ebédre nem evett meg többet egy fő vereshagymánál, mig azelőtt a kettőig meg sem állott, s csupa szórakozásból a hozzá bebotlott vevőkön kétannyi árt is megvett a portékáért, mint azt azelőtt tenni szokta, s többször — hihetetlen pazarlás ! — azt is megtette, hogy a már emlitett Bachus templomba betekintett egy pohár sör elköltése végett, s a mellett aztán elüldögélt addig, mig a gönczölszekér rudjával alá nem fordult az égen, s nem tett egyebet, mint bámult az ő imádottjára, mintha az legalább is csupa aranyból lett volna.* Hogy azonban Kutyalábnak ez önkívületi állapotát, e nagy szerelmét megérthessük s egyáltalában hogy e kedélybeli nagy változása fölfogható legyen, sietek elmondani, miszerint „Kutyaláb“ nagyon jól tudta azt, hogy imádottja leendő férjének szép kis összeg fogja ütni markát, s így nem csalódunk azon nézetünknek adva kifejezést, hogy az ő módnélküli szerelmes voltának előidézésénél, — ha nem többet — legalább is nyomott annyit a latban bájos Dulczineájának reménybeli hozománya, mint látható és láthatlan bájainak összessége, különösen azon szenvedélyét tudva hősünknek, hogy ő az „Arany borjú“ titkos imádói közzé tartozik, s hogy Aphrodite minden bájait sem becsüli annyira, mint egy olyan forintot, melyet valami jó üzleten nyerhetett, íme a kulcs, mely feltárja előttünk „Kutyaláb“ vehemens érzelmeinek forrását. Konstatáljuk örömmel, hogy hősünk szerencsésen választott, szerelme mihamar viszonoztaték és „Jákób“ megkapta az ő „Rebekáját.“ E házassági aliance által Kutyaláb életének uj és dicsőbb korszaka kezdődik. (Folyt. kiv.) Gazdasági rovat. Felhívás országos méhészeti egyesület alakítására. Egyesülés korunk jelszava. Az egyesülés üdvös voltát, áldásdús következményeit mindenki érzi. Bármely téren tapasztaljuk azt, hogy minél többen s minél szorosabban közös munkára, közös előhaladásra vállvetve sorakoznak, annál nagyobb az eredmény, annál biztosabb a siker, annál gyorsabban érnek ezek. Egyesületünk célja a méhészetet, a gazdaság ezen aranybányáját azon polctra fölemelni, melyet ezen gazdasági ág jelentőségénél és jövedelmező voltánál fogva elfoglalni hivatva van, czélja a méhészetet felvirágoztatni, s okszerű méhészeti rendszer ismertetése és terjesztése által nemzetgazdasági ággá fejleszteni. Mi a virágaink kelyheiből elillanó milliókat összegyüjtetni s hazánk javára, saját javunkra fordítani akarjuk; mi egy fölötte hasznos s mindenki által fontosnak elismert gazdasági ágat akarunk elterjeszteni széles e hazában. A kitűzött czélt elérni véljük szakközlönyök, értesítők, szakkönyvek kiadása és terjesztése, méhészeti múzeum alapítása, köz- és vándorgyűlések tartása, kiállítások rendezése, vándortanítók alkalmaztatása, termelési és fogyasztási árucsarnok állítása, méhészeti termények és eszközök adásvételének elősegítése, méhészeti eszközök, kaptárok gyárilag való készítése, a méhészet tudományának és gyakorlatának az iskolában tantárgyul való bohózata által stb. stb. Az akarat szép, de a kivitel nehéz ! Az országos magy. gazdasági egyesület, a nagyméht. m. kir. minisztérium pártolását bírjuk, az alapszabály-tervezet ki van dolgozva, a hadi terv kész, csakis az hiányzik, mi ezen nagyszerű occupátiónál a fődolog — a hadsereg! Kitűzött czélunkhoz képest pedig, hogy *) Ugyan szükséges-e azt kérni ? . . . Tárt karokkal! . . . Szerk. A JERUZSÁLEM! SZ. JÁNOS REND utolsó napjai. (Történeti rajz.) Dubarry Armand franczia eredetije után fordította Arday Emil. (Folytatás.) — Nos ? — fordult most mogorván, kérdőleg, láthatólag meglepett hallgatói felé. — Nekem úgy látszik kegyelmes uram — válaszolt Roger — hogy e sürgöny fölötte fontos ránk nézve, és hiszem, miszerint e tekintetben ezen urak, velem egy nézeten vannak. — — Kétség kívül! — kiáltá Rózán parancsnok. — Nem osztozom az önök aggodalmaiban — folytatá minden megindulás nélkül Hompesch. — Mindenek előtt e sürgöny régi keletű, melyet de Chenau nagyperjel, ki azt hozzám intézte, még a múlt hóban indított útnak Rastadtból; lehetséges, mikép attól féltében, hogy azt meg nem kapom, két különböző irányban küldé hozzám, ez pedig valóban szükségtelen volt, mert én tartalmának semmi fontosságot nem tulajdonítok.