Bereg, 1884. (11. évfolyam, 1-54. szám)

1884-01-06 / 1. szám

Várady Gusztáv, a — fájdalom! — korán elhunyt jeles tehetségű író ez alaptervezetben egy oly programmot készített, melynél jobbat egy pártnélküli vidéki megyei lap részére még ma sem lehetne alkotni. — Azonban, hogy akkor az eszme foganatosítása miért maradt el, azt csak a tervezők tudnák biztosan megmondani. Én — tabár már akkor mint tanár két évig itt működtem — a dolog intézésébe szorosabban bevonva nem voltam s mint igénytelen fiatal ember csak annyit tudtam a tervezetről, hogy ez a megyei nagy esemény készülőben van s gondolatomban — szerény tehetségemhez képest — a közmunkások sorához csatlakozni én is elhatároztam magamat. .— Úgy hiszem mégis, hogy ekkor a lap megindítása ■— mint később magamnak is szomorúan tapasztalnom kellett. — fejletlen helyi nyomdai viszonyainkon akadt fenn,, s azon körülményen, hogy a tervezet oly magas fokú igényekkel lépett fel, miszerint csupán a szerkesztői díj 1000 frtra volt felvéve. Két évig aztán megint szünetelt az ügy. És a megye ez időszakban a legválságosabb időszakba jutott. Intéző körök úgy ítélték meg a megyét (s talán egyéb politikai tekintetek is működtek közre) — mint a mely haladni nem akar, önálló életre tehát nem érdemes; s 1873 karácsonyára az akkori belügyminiszter krisztkindli gyanánt azon javaslattal lepte meg a törvényhozó testületet, az országot s különösen megyénket, hogy a megyék kikerekitésénél Beregmegye olvasztassék bele Ungmegyébe! S e tervezet hire már előbb kihatolt a miniszteri kabinetből, mint nyílt titok, a közönség körébe. S ily állapotban a megyének még lapja sem volt, hol a közérzület felháborodásának, a megyei traditiók és az önkormányzat jogának ily erőszakos megsértése feletti megbotránkozásának a közvélemény méltóan hangot adhatna! .. A megye, mint köztörvényhatóság, hivatalosan és erélyesen tiltakozott ugyan e szándék ellen s küldöttségileg és feliratban igyekezett informálni a kormányt. — De hát csakis a sajtó bírhat oly befolyással, hogy minden hatalma alatt álló eszközzel, szükség esetén nemcsak komoly, de szúró, drasztikus modorban is a kellő hatást előidézze s a közvélemény nyilvános szószólója legyen! És a megyének lapja nem volt! Ez a helyzet engem boszantott. Fiatal ember voltam, telve szép reményekkel, optimismussal, de munkakedvvel is. Mások is, mindnyájan éreztük a nagy hiányt s a vész nagyságát. És mégis — megfoghatatlan módon — senkiben sem volt egy megyei lap megindítására vállalkozási hajlam. Elismert, nagyobb tehetségek félre vonultak; nekem, a csekély tehetségűnek, ki azelőtt még csak a legszerényebb körben — iskolai pályázatoknál —próbáltam meg a tollat forgatni, s kinek a közügynek ez irányban leendő,szolgálatára szánt szilárd elhatározásomon kívül ily nehéz munkára, ily úttörő feladatra egyéb biztatásom nem volt, — nekem rendelte a végzet e súlyos feladatot, és én szerencsés vagy szerencsétlen voltam azt elfogadni s a kezdet nehézségeivel való birkózást megpróbálni. A megye köztörvényhatóságához a lap meginditására vonatkozólag beadott kérvényre, a hatósági engedély 1873. nov. hó 11. ,234. B./4261. k. i. sz. végzés által adatott meg részemre azon utasítással, hogy minden tekintetben az 1848-iki sajtó-törvények szabályaihoz alkalmazzam magamat s egyúttal a megye támogatása hatóságilag kimondatott. Örömmel jelzem, hogy bár a lap megindításakor egyesek részéről a kicsinytés gúnymosolyát is el kellett szenvednem — a megye intelligentiájának legnagyobb része jóakaratulag fogadta a küzszükséget pótló s kárigényelté vállalat meginditására vonatkozó ajánlkozásomat s megyénk legelismertebb nevű s legbefolyásosabb egyénei a legnagyobb készséggel ígérték meg azonnal szellemi és anyagi támogatásukat. — Igen szép számban őriztem meg ez időből a legtekintélyesebb egyénektől hozzám intézett leveleket, melyek mindegyikéből biztatást merítettem, hogy a feladat nehézségeivel megküzdeni ne csüggedjek. Ezek kzözt különösen jól esik emlékeznem arra, hogy midőn a lap legelső száma megjelent: 1874. jan. 1-jén, Somban, Lónyay Albert, akkori ugocsamegyei főispán urnál a nagy család tagjai épen többen voltak jelen s midőn ott a „Bereg“ első száma felolvastatok, egyhangúlag ezen magyaros bírálat mondatott reá: „talpraesett.“ Mindenütt biztatást látva s támogatás iránti ígéretet bírva, fokozódott igyekezettel törekedtem feladatomnak megfelelni s járni a töretlen után. De, bizony, a magam ereje gyönge lett volna, ha oly elismert nevű s e téren tapasztalt egyének támogatása nélkül kellett volna lennem, mint a minő volt legkiváltképen Kóródy Sándor barátom, a lap főmunkatársa, ki már akkor is általánosan ismert, jeles tollú iró volt s kinek közreműködése iránt tett határozott ígérete leírt — mások biztatásain kívül — legfőképen arra, hogy e terhes feladat megoldásához fogni bátorkodjam. De a vállalkozást még technikai akadályok is nehezíték. Deák György, akkori nyomdász nyomdája nem volt eléggé felszerelve, hogy egy ily vállalatba foghasson s a lapot pontosan előállíthassa, 300 frtot kellett tehát a nyomda felszerelésére is előlegeznem. Általam is kölcsön kért pénz, amely sohasem térült vissza, mert bár akkor a lapot 500 példányban nyomattam s 350—400 példányban rendesen szétküldöttem s az előfizetési dij évenként 6 frt volt, mégis a bevétel nem fedezte a kiadást, a menynyiben minden szám nyomatása és szétküldése 32 írtba és igy egy évi kiállítás majdnem 1700 írtba került s azonkívül az expeditió munkája is a szerkesztőséget terhelte s az előfizetési hátrálék, mely még most is szép összegben hátrálókban hever — nem volt felhasználható! ■Félév sem telt le: a bilance állása megijesztett s rájöttem, hogy egy ily feladat szellemi és anyagi terheit meg nem bírom, ha hivatalos kötelességemnek is meg akarok felelni s ha még fizetésemet is e czélra nem akarom áldozni. Akkor pedig én egész családommal együtt a levegőben függve maradtam volna. (Hogy fáradságom — némileg legalább — díjazva legyen, arra gondolni eszem ágában sem volt!) Gondolkoztam tehát s gondolkoztunk a lapnak más módon leendő biztosításáról. Vállvetett erő többre képes, többet bir, kevesebbet veszit. Igy jutottunk egy „megyei lapkiadó társulat“ szervezésének eszméjére. Többen megbeszéltük a tervet s az minden körben helyesléssel fogadtatott. — Megyénk akkori főispánja, Horváth István, maga részéről is melegen pártolta ez eszmét, miután akörülményekről felvilágosítást nyert s legelső volt, ki a lapkiadó társulat alapitó tagjai közé beiratkozott. A lapban közölt felhívás folytán a társulat meg is alakult 1874. juli 25-én s a szerkesztőig jött megbízva, hogy alapszabály tervezetet készítsen, mi csak csakhamar foganatosíttatott s az alapszabály értelmében a társulat rendes, működő tisztviselői voltak: felelős szerkesztő (400 forint díjjal); segédszerkesztő és főmunkatárs; egy pénztárnok (100 frt) és egy lapkiadó (100 frt) fizetéssel. — Szerkesztőül a társulat engem, főmunkatársul Kóródy Sándort, pénztárnokul Tániel T. Ödönt, később Oroszy Gézát, lapkiadóul Papp Károly megyei könyomdászt választotta. Ily formán a lap jövőjét biztosítva hittük. Azonban épen az volt a baj, hogy a közönség is velünk egy héten volt. Ugyanis az előfizetők száma napról-napra apadt, úgy hogy már az 1875. év végén (bár a fizetéses tisztviselők dijaikat nagy részben a társulat rendelkezése alatt hagyták) a pénztári számadások oly ijesztő deficzitet mutattak, hogy a társulat elhatározta feloszlását s jobb idők bekövetkeztéig a lap beszüntetését.— Ez időszakból 1876. jan. 2-án jelent meg a legutolsó szám. —Kilenczen voltunk a löpböző mezőin munkálkodó emberi tevékenységnek mennyi nagy eredményével tud dicsekedni. Elmerengve lapozgatok emlékezetem könyvében, olvasgatom a feljegyzések homályos betűit s egy évtized eseményei felett elmélkedve reflexióim a megújult emlékezés fénye mellett visszatérnek arra az időpontra, midőn először vettem kezembe tollat, hogy a „Beteg“ hasábjain elmondjak egyetmást az olvasóknak. Ilyenkor aztán, mikor az emlékezés szelíd fénye mellett visszatekint az ember egy elmúlt évtizedre, melynek eredményei közt oly sok tanulságot és okulást találhatni, meg-megállapodik a merengő tekintete az események egyike, másika mellett; képzeletben átéli újra azokat és ismét érzi azt az örömet vagy bánatot, aminek talán akkor, amikor az esemény megtörtént, osztályosa volt. És az ilyen szemlélődésnek haszna van. Önismeretre tanít, lehetővé teszi, hogy saját tetteink a létrejött eredményekkel szemben bírálat alá vétessenek, hogy így levonható legyen a tanulság, megállapítható legyen a cselekedet helyes vagy helytelen volta. A szemlélődés ez a neme nem jár hasztalan idővesztegetésse s feltüntetve az élet fény- és árnyoldalait, az emberimunkálkodás és tevékenység különböző eredményeit,nemes törekvések hasztalan fáradozásait, beteljesülő vagy meghiúsult reményeket, az emberi haladás vívmányait, a civilizatió eredményeit mindazt a mit a tudomány, művészet ez időtartam alatt újat alkotott s a meglevőben javított vagy pótolt — az embert életbölcsességre is megtanítja. Egy elmúlt évtized képe úgy tűnik fel előttem, mint egy könyv, a mely egy előbbinek a folytatása, de még maga befejezve nincs. Tartalma: következménye egy előbbinek és alapja egy utóbbinak. Csak formailag befejezett egész valóban nem. A tartalmat képező eredmény okai kívül esnek rajta, de az okozat, a tartalom, oka egy másik könyvnek, amelyet a következő évtized ír meg magáról, hogy elkészülhessen a világ krónikája. Az idő az, ami véget nem ér soha, mert nem volt kezdete. Az örökké siető időnek számszerűleg meghatározott, de befejezett egészeknek nem tekinthető egyes cyclusai az évtizedek, melyek ép úgy alkatrészei egy nagyobb egésznek, mint az aprók nekik. Perczekből lesznek az órák, ezekből napok, évek, évtizedek, évszázadok s ezekben az idő mintegy megállapodni látszik Egy kevésbé ismert lengyel bölcsész, Ilerbardtnak hű követője, ki a „tér és idő“ fogalmainak bölcsészeti fejtegetéseivel nagy előszeretettel foglalkozott, a „múlt“ fogalmának fejtegetésénél, midőn a definitióhoz érkezett, tudva azt, hogy mindennél legnehezebb dolog a világon valamit szabatosan definiálni, a múlt fogalmát következőleg határozta meg: múlt a térré vált idő.“ És e definició helyes, legalább az én nézetem szerint. Az idő elmúlása úgy tűnik fel az ember előtt, mintha az az események megtörténte után megállapodott volna. A megtörtént események ott maradnak abban az időpontban, ahol megtörténtek, mi pedig futunk, távolodunk tőlük az idővel. Az időből, a végtelen egymásutániságból „tér“ lesz. Merész gondolat, szép meghatározás, melyben talán több a phantázia, mint a tudomány. A „Beteg“ tíz esztendős, fiatal még, de megmutatta, hogy életrevaló. Egy évtized lezajlásának volt tanúja, közérdekű események feljegyzője. Életéveinek számával növekszik értéke, becse is, és minthogy létezése küzszükséget elégít ki, reméljük, hogy létezni és virágozni fog sok évtizeden át. Ekkel Elemér lapkiadó társulat tagjai, és pedig: Horváth István főispán, Péchy Tamás, Hunyady Béla, Tájnel Ödön, Joleszty Gyula, Bloksay István, Guthy Ferencz, Kóródy Sándor, Janka Sándor. Mindnyájan fizettünk 100 —109 frtot a passivák kiegyenlítésére. Ez összeget méltán jegyezhetem itt fel az elsoroltak részéről a megye közművelődési czéljaira tett adományként! S ekkor — a nagy áldozatok után — ismét oda jutottunk, ahol azelőtt voltunk. Megint nem volt lapja a megyének. De a közolaj ismét csakhamar hangosan nyilvánult. Úgy szokott az lenni , „ami van, nem vesszük figyelembe sem, de ha nincs, azt kövesszük,hogy erre mégis csakugyan szükség volna.“ • Ismét ember kellett a gátra. — És az azelőtti körülményeket ismerve, igazán nem méltányolható lelki erővel, bátorsággal és áldozatkészséggel kiállott a síkra Gulácsy Dezső megyei tiszti ügyész, remélve, hogy igazi ügybuzgalmával, szép tehetségével s nagy összeköttetéseivel a feladat sikerülni fog, miután a régi gárda tagjai részéről is a támogatás felöl kellőleg biztosítva lett. És nagy lelki erővel, önfeláldozással, nem gondolva az anyagi veszteséggel sem, több mint egy évig (1876. szept. 3-tól 1877. szept 16-ig) szerkesztette a lapot! —Bizonyára nem sértem meg vele, ha itt a kegyeletnek gyújtok kissé fáklyát, midőn megemlékezem akkori segédje, a lapnál — lehet mondani — jobb keze, néhai Matyaczko Gyuláról, ki a lapnak velős czikkeivel mindenkor díszére vált; de király ifjan elragadott tőlünk a halál egy másik szép költői tehetségű munkatárssal, Szunyoghy Sándorral együtt. Az emlékezet fáklyája lobogjon folyvást hamvaik felett! A rendezetlen nyomdai viszonyokkal Gulácsy Dezső sem volt képes megbirkózni. Nagy díjért a lap csaknem mindig egy-két nappal később lett kiállítva, mint kellett volna s sokszor két hétben egyszer jelent meg a lap! Ily viszonyok közt önérzetes ember lapszerkesztést, még fizetés mellett sem sokáig fog teljesíteni; nem az, hogy a közügyért áldozni is ajánlkozzék! Ő is felhagyott tehát a sisyphlisi munkával. Nem tehetett egyebet. Hány szál bajával lett kevesebb és zsebe hány forinttal üresebb a szerkesztés egy évi ideje alatt? azt csak ő tudja; de én is gondolom. — Ez is egy nagy áldozat volt a megyei közművelődés ügyéért; mit szintén érdemes feljegyezni!... 1877. szapt. 16-ikától kezdve 1879. január 1-ig ismét nem volt lapja a megyének. És ezen párszori szünetelés az oka annak, amit sokan megmagyarázni nem tudnak, hogy bár a „Bereg“ csak a jelen évben lépett 10-ik évfolyamába, mégis 10 éves történelméről beszélünk. A lap szüntetése alatt ismét méltóztatott,a megye közönsége komolyabban gondolkozni szerető részének észre venni, hogy 7. nincs lapja a megyének. Deák János, (Deák György fia és utóda a nyomdában) szintén kezdte tapasztalni, hogy a nyomdai üzlet sehogysem megy, ha egy lap kiadása a nyomdának rendes munkát s biztos jövedelmet nem nyújt. Ismételve, több ízben felszólított tehát, hogy a lapot újólag indítsuk meg. Szerkesztői díjazást keveset ígért ugyan, de mégis annyit, hogy ő fogja a pénzeket kezelni és az expeditiót végezni — amit addig, míg a lapkiadó társulat nem szervezkedett, én tettem, — s ez már akkor nagy állapot volt! Közbe jött még az is, hogy Munkácsról értesítettek, hogy ha a lapot nem folytatjuk, ők fognak Munkácson indítani egy megyei lapot. Mily blamage lett volna az egy megyei székhelyre nézve, ha megyei lapja nem a székhelyen jelenik meg! Nem az én ügyem: a megye ügye volt ez; de én a magamévá tettem, mert a megye és a város érdeke az én érdekem és mindnyájunk érdeke is egyszersmind, s a munkától egyáltalában nem irtództam. Kóródy Sándor barátom tehát ismét elfogadván a főmunkatársi szerepét, 1878. év végén ismét kibocsátottak a lap új életre ébresztése végett szerkesztett programmunkat s az előfizetési felhívást. Előfizető nem sok jelentkezett ugyan, mert a lap pontos megjelenése iránti bizalom már megrendült, de azért a lapot újólag megindítottuk és kellő küzdelmek között — a kedvezőtlen nyomdai viszonyok daczára is — egyész egy évig fentartottuk. — Ekkor azonban már tűrhetetlen lett a nyomdai állapok; úgy hogy 1879. év okt. elején egy felhívást voltam kénytelen a lap fentartása érdekében szétküldeni a közeli megyék tekintélyesebb s jó hírnevű nyomdászaihoz, hogy melyikük ajánlkozik Beregszászban, a „Bereg“, mint egyetlen helyi lap fentartására új évtől kezdve egy fióknyomdát felállítani s a „Bereg“ kiadását átvenni? Egyszerre mindennyien a legkedvezőbb ajánlatokat kaptam, sőt M.-Szigetről a m.-szigeti könyvnyomda részvénytársulat igazgatója személyesen megjelent városunkban s a lap nyomatását fel is vállalta; nehány nap múlva pedig ugyancsak M.-Szigetről Huzly Károly nyomdász jelentkezett személyesen a végett, hogy a lap nyomatását neki adjuk által s ő 1880. uj évtől kezdve Beregszászban egy fióknyomdát állítani szerződésileg kötelezte magát oly módon, hogy ha ezt nem teljesítené, az addig még az év folyamán megjelenendő öt számért semmi díjazást nem követel. így M.-Szigeten jelent meg az 1879. évben két szám a könyvnyomdarészvény társulat nyomdájában és azután öt szám a Házly Károly nyomdájában, természetesen a megszokott alaktól elütő formában. A ki tudja, és képzelni bírja, hogy egy lap szerkesztése, helyben is, mily nehéz feladat, gondolja hozzá e nehézségekhez azt, ha a lapot még nem is itt, hanem másutt kell kiállítani!...