Bereg, 1893. (20. évfolyam, 1-54. szám)

1893-01-01 / 1. szám

1. szám, XIX. évfolyam. BE­REG Beregszász, 1893. január 1. szétválasztása végett behatolt, egy a várbeli parancsnok által közéjük lőtt ágyúgolyótól találta­tott s megöletett. Váljon gondolt-e erre öt év­vel előtt, midőn a beregi erdőkben összegyűlt bujdosók közé keveredvén, ott menekülést talált a megyei üldözők elől, kik őt egy tiszaujlaki sóház szolgájának megöletése és a só-pénztár kirablása végett üldözték. Igaz, hogy Esze zsen­­gekorától karczi zajban növekedett, mert Mun­kács és vidéke volt a Tököly Imre s annak 1688-ban bekövetkezett bukása s a várnak át­adása után, — bujdosóinak menedék — és gyü­lekezési helye, a megye sik és hegyes részét mindenhol terebélyes rengeteg erdők borítván el, melyek az üldözötteknek biztos tanyát nyúj­tottak. A beregi erdőségben még nem régen mutattak egy roppant terjedelmű tölgyfát, mely­nek törze üres volt s egész kis szobát képezett, arasznyi ablakokkal és méternyi ajtónyilással, benn paddal és polczczal, mely relytekhelyiség a nép szava szerint még a kunoktól eredt s ab­ban a folyó század hatvanas éveiben is bizonyos kutyaláb gúnynéven ismert s hírhedtté vállt kapczabetyár tanyázott, főleg zimankós és zord időben, kit azonban gyors lábai daczára — hon­nan a gúnyneve is — Balázsi Ferencz bereg­­ujfalvi urad, erdész csak hamar utolért s futás közben lelőtt. A múlt század elején itt megszorult Be­­reg és szomszéd megyékből ide menekült kü­lönféle jellegű nép, kik az osztrák kormány zsarnokoskodását megunván s a szabadság és ország függetlensége kivívását óhajtván, itt tit­kos gyülekezetet tartottak. S az ébren működő német parancsnokok s főhivatalnokoknak volt­ tudomásuk erről; de jóllehet 70 ezer főnyi né­met katonaság feküdt az országban, melyet a nemzet fékentartása végett tartottak itt az Imperiumban harczoló 14 magyar ezred helyett, az mégis elégtelen volt a lázadás elnyomására, a kormány hiába küldé a legszigorúbb rendeleteket a megyéhez, hiába tett midenféle intézkedése­ket a nemesség felülésére s a nemzeti katona­ság szervezésére, a nép, mely okult a Czaraffa, Col s más osztrák parancsnokok hallatlan ke­gyetlenkedésén, nem bízott többé annak szép szavában, édeskés ígéreteiben, de­ tűzzel-vassal való fenyegetéseitől sem rettent többé el, mert meggyőződött, hogy a haza szabadságát s régi alkotmányos jogait­ magán önerejével s fegyver résén vívhatja ki s igy önként a legnagyobb lelkesedéssel karolá fel a szabadság ügyét. Midőn pedig 1703. májusban Rákóczy Fe­rencz Lengyelországba küldött emberei, névsze­­rint Munkácsi, Papp Mihály és Bige Gyöngy azon hírrel tértek vissza, hogy a nép az ügy élére állott, a lelkesedés többé nem ismert hatást: a nép, a magyar épen úgy, mint a ruthén százá­val, ezrével sereglett össze s daczára annak, hogy az osztrák bécsi kormány rendeletére a beregi, ugocsai, máramarosi és szatmár­ németi insurgensek Károlyi Sándor főispán vezérlete alatt Dolhánál szétrebbentették egy ízben a lázongók tömegét­, azok csakhamar ismét összeállottak s Rákóczy közeledésének hírére Alsó-Vereczkén túl, Verbias (ma Verebes) falu feletti Beszkid határhegyre siettek, hol január 16 án szemtől­­szembe álltak végre a várvavárt szabaditóval kit itt határtalan örömmel és hódottal fogadtak. Pedig hát nem igen biztató volt ránézve a tü meg kinézése, mert mint maga a fejedelem jel­­lemző, azelőtt megjelent mintegy ötszáz gyalog és ötven lovasságból álló sorhad, többnyire bo­tokkal és kaszákkal ellátva ; a csőcseléket ve­zénylő Esze Tamás és Kiss Alberten, meg Móricz hajdani közkatona és Horváth, egykori cs. őr­mesteren kívül, a többit nem lehet katonának tartani. Majos Jánost Rákóczy maga emlékira­taiban iszákos, szemtelen és házsártos fiatal embernek nevezi, ki csupán nemesi tekintélyénél fogva akart vezényleni, Papp Mihály vén sza­kállas, jó iró, a parasztok kedveltje, a lovaso­kat vezeté. S mégis e desseratus had képezé magvát a később kifejlett seregnek, melyben a hazának dísze virága szolgált s ha 1709 ben az öldöklő dögvész be nem lép az országb­a s ez gátat, akadályt nem vet a táborozásnak s had­viselésnek, a hét évig tartott, háború aligha szerencsésebb eredménnyel nem végződött volna. Valóban csodálatos, hogy Rákóczy alig ért le a hegyekről a munkácsi térségre, serege 3000 emberre szaporodott s a számmal együtt a lelke­sedés is. Rákóczy munkácsi uradalmából a rut­hén jobbágyság önként csatlakozott hozzá s. az ifjabb férfiak a hajdú, karabélyos és főleg a palotás os­ztályok zömét képezték; e derék ruthének azután végig a legnagyobb hűséggel és kitartással szolgálták fejedelmük ügyét. Mi több ezen szerintük kicsi időnek emlékezete még most is él a jólelkű népnél; nemzedékről­­nemzedékre fenmaradt emléke, azon körbei­ Rákóczy katonáit ők kuruczoknak és tunderákok­­nak nevezték, ez utóbbiakat a Confoederati szótól, melyet majd kétszáz év lefolyása nem volt ké­pes e derék nép emlékezetéből kitörölni; ők a kuruczokat egész oly élénken emlegetik, mint az 1848 iki Kossuth-honvédeket, főleg a köztük többször megfordult önkénytes vezetőröket, ki­ket pántlikásoknak neveznek. Az isnyétei magyar nép lelkesedésének emléke is fenmaradt­, beszélik ugyanis, hogy Rákóczy fejedelem érkezésének hírére idevaló trol­us Márton, kiszolgált kurucz őrmester egy vasárnap délután a falusi legényeket a templom melletti térre összegyüjtvén, lelkesítő szavak és zene mellett oda hangolá, hogy azonnal vala­mennyien felcsaptak katonának s letették az esküt Ezek közül 1704-iki adat szerint, Vékony János a palotásoknál szolgált mint hadnagy, ugyanott Bohus Márton és Lohay János s a hajdúk közt Bohus Gergely, Rácz János, Tiborai Bankó, Pallagi János, Nagy László János, Koczó Tamás és Bencze Balázs István. Ezenkívül neve fen­maradt még Kosa, Kuti és Lörincz nevű itteni palotásoknak, kik Kacsóval együtt a hadjárat alatt egy aranyozott tányért s egyéb egyházi szereket készíttettek önköltségükön az isnyétei református egyháznak, melyek maiglan megvan­nak. Különben Rákóczy kedvelt kocsisa Deák Mátyás is idevaló volt, kinek a fejedelem hű szolgálataiért itt két telket adományozott. A nép­hagyomány szerint az isnyétei nép Zrínyi Ilona idejében, midőn 1685—1688. években az osztrák sereg a munkácsi várat körülzárta és ostromolta, az által tett jó szolgálatot, hogy a hireket és értesítéseket a várbeliekkel a kép kö­zölte, hogy felkuszván a legmagasabb fokra, onnan nappal fejét zászlók forgatásával, éjjel pedig m­eggyujtott csóvákkal adott jeleket, mely szolgálatban különösen a nők is buzgó részt­­vettek. Rákóczy Ferencz a munkácsi várat, me­lyet 500 németőrség vádort, 1703. deczember 5 től 1704. februáriusig viván, itt a berregme­­gyei kuruczokból elestek Halaszin György sas­­kéri hajdu, Szabó Pál beregszászi, Berzsenyi Bálint nagyberegi és Szernyi Máté nagyguti illetőségű , míg Csurja Kolyt hátmegi és Vorot­niczai János vorotniczai hajdú súlyosan meg­sebesültek. Lehoczky Tivadar: S te hűtelen, hidd el, a fészkemben Azt a fattyat soha nem veszem be. És azóta teltek napok, évek! Kakuk dala megszűnt hangzani. Csak bús „kakuk !“ kiáltását zengik Sudár erdők hajló lombjai. Kakuknő meg bujkál, hogy csempészsze Tojását más madarak fészkébe. Nem feled a kakukférj, nem, soha Tört szerelme eszébe ha jut. Haragosan kiáltja a lombok Rejtekei közt: „kakuk! kakuk!" Sárgarigó füttyén berzeng szegény, Ki még ma is vigkedélyü legény. * Színi Péter: Az utolsó lövés. Beszély. Irta: KISS IMRE. I. Szeretsz ? - Óh hányszor mondjam ezt neked Margit! Szeretlek azzal a lángoló szerelemmel, mely olt­­hatatlanul ég! Szeretem halvány arczod, piros ajakad, éjsötét hajad .... szeretlek .... ha el­kárhozom is érte. A szép asszony lehajlott a lábainál térdelő ifjúhoz s annak szőke fürteibe temette vékony ujjacskáit, aztán villogó fekete szemeivel für­készve, vizsgálta az ifjú ábrándos arczát. — Gyermek !.. azt hiszed szerelmed örökké tart? El­ég az mihamar mint a szalmatűz, könnyen gyulad, lánggal ég, aztán semmivé lesz, s még csak meleget sem hagy hátra. — Nem, nem! ne mondj, ne állíts ilyene­ket édes Margit, ha azt nem akarod, hogy el­veszítsem eszemet. Az ifjú már is közel állott ahhoz. A szép asszony hosszasan nézte a lázban égő arczot. Egyszer hirtelen magához ölelte az ifjú fejét s forró csókokat nyomot homlokára, miközben lassan mint eolhárfa suttogta: — Én is szeretlek, talán még jobban mint te engem egyetlen édes bűnöm ! . . • Az ifjú összerezzent. Talán e szavak bűbája okozta e rázkódást; talán eszébe jutott a bűn említésénél, hogy a nő, a kin szenvedélyének egész összeségével csügg, a másé, hogy e khe­­rubin termet leírásához egy más valakinek van egyedüli joga — a férjnek. Óh milyen gyűlölettel gondolt erre az em­berre, ki útját állja a paradicsom ajtajánál s nem engedi élvezni annak édes gyönyörét! E gondolatra t­ánczra kél körülötte a kisded szo­­bácska összes bútorzata. A falszőnyegek nyílá­sai közül rut arczu szörnyetegek öltögetik nyel­vöket felé. Még a tőlepről alákandikáló, máskor mosolygó amorettek is gúnyos mosolylyal tekin­getnek felé. Hiába igyekszik magát megnyugtatni, hiába igyekszik magával elhitetni a boldogságot, a­­lázongó agy szüntelen csak a férjjel foglal­kozik. A mi toronyóráink. — Mizériák. — Hetek, napok óta különös, szinte megfog­hatatlan módon orrunknál fogva vezet bennünk■ két egy- bizonyos valaki. Az ébreszt fel tetszése szerint álmainkból, harangoztat be templomainkba, az szabja meg hivatalos és az éti óráinkat, az nyitja fel és zárja be a bírósági termek ajtajait, az határozza meg értekezési időnket, s a nyilvános helyek záróráit, az fektet le, éjjeli álomra, szóval ő diktál valamennyiünknek, ő dirigál édes mind­nyájunkat. És ez a nagy, mindenhat­ó férfiú nem más mint: Rubin Nuszer úr, a város fizetett órája. Ez követteti el velünk napok óta a leg­­bolondabb áprilisi tréfákat számtalan varia-, fiókban. Kezdte az egyezer nyolczszázkilenczven­­kettedik év deczember 28-ának délutánján, a midőn — mint egykor Józsué megállitá a napot. — Négy óra harmincz perczkor a fényes tűz­­tányér még a láthatáron volt, ép úgy mint ren­des körülmények közt február másodikán szokott. Deczember huszonkilenczedikén reggel, — és ez volt a legkülönösebb Rubin-féle kritikus nap, — egynegyed nyolcz órakor még teljes sötétségben harangoztak be a beregszászi római katholikus templomba reggeli misére. — Egy gazdag és értelmes árok utczai polgár meg is interpellálta a r. k. plébánost, mondván, hogy Beregszászban eddigelé, karácsony után soha­sem volt még hajnali isteni tisztelet, ezután se tegyen ám ! — A plébános, mint mindig, most is jókedvűen figyelmezteté hívét hogy neki a város által fizetett órás parancsol. — Nyolcz óra-A szép asszony észreveszi az elborult hom­lokon átsuhanó felhőket s szorossan öleli magá­hoz a szeretett ifjút. Aztán csókjai özönével árasztja el annak homlokát és szemeit. A forró ölelés és még foróbb csókok feled­tették az ifjúval a keserű valót. — Édes Margit! — suttogja szerelmesen — mond mikor szerettél meg engem ? — Kiváncsi! . . Hát a mióta ismerlek. — Meghódított nemes külsőd, aranyos vig kedélyed, magas röptű lelked melyen rajongva csü­ggtem.. — És aztán meddig tart nálad e ra­jongás ? — Örökkön örökké, a síron túl is. E párbeszéd közben, egy, a szobácska fél­reeső részében levő asztalkán tizenegyet jelzett az óra s ugyanabban a perezben csinos nőcse­léd lépett be, meglehetős rémült arczkifejezéssel. — Nagyságos asszonyom ! — szólt — a nagyságos ur haza érkezett s már az alsó lép­csőkön láttam sietve feljönni. A szép asszony arczáról hirtelen eltűnt a pir, mit a szerelem festett oda s helyét a legnagyobb izgatottság váltotta fel. — Mit mondasz Netti?... az ur itthon van?.. Lehetetlen, hiszen ilyen korán sohasem szokott hazajönni! — rebegte egy lélekzet­­vételre. A cseléd zavarodottan vont vállat, mint­egy azt akarván vele kifejezni, hogy ő bizony nem tudja, mi vezérelhette a nagyságos urat haza ily szokatlan időben.

Next