Bereg, 1893. (20. évfolyam, 1-54. szám)
1893-01-01 / 1. szám
1. szám, XIX. évfolyam. BEREG Beregszász, 1893. január 1. szétválasztása végett behatolt, egy a várbeli parancsnok által közéjük lőtt ágyúgolyótól találtatott s megöletett. Váljon gondolt-e erre öt évvel előtt, midőn a beregi erdőkben összegyűlt bujdosók közé keveredvén, ott menekülést talált a megyei üldözők elől, kik őt egy tiszaujlaki sóház szolgájának megöletése és a só-pénztár kirablása végett üldözték. Igaz, hogy Esze zsengekorától karczi zajban növekedett, mert Munkács és vidéke volt a Tököly Imre s annak 1688-ban bekövetkezett bukása s a várnak átadása után, — bujdosóinak menedék — és gyülekezési helye, a megye sik és hegyes részét mindenhol terebélyes rengeteg erdők borítván el, melyek az üldözötteknek biztos tanyát nyújtottak. A beregi erdőségben még nem régen mutattak egy roppant terjedelmű tölgyfát, melynek törze üres volt s egész kis szobát képezett, arasznyi ablakokkal és méternyi ajtónyilással, benn paddal és polczczal, mely relytekhelyiség a nép szava szerint még a kunoktól eredt s abban a folyó század hatvanas éveiben is bizonyos kutyaláb gúnynéven ismert s hírhedtté vállt kapczabetyár tanyázott, főleg zimankós és zord időben, kit azonban gyors lábai daczára — honnan a gúnyneve is — Balázsi Ferencz beregujfalvi urad, erdész csak hamar utolért s futás közben lelőtt. A múlt század elején itt megszorult Bereg és szomszéd megyékből ide menekült különféle jellegű nép, kik az osztrák kormány zsarnokoskodását megunván s a szabadság és ország függetlensége kivívását óhajtván, itt titkos gyülekezetet tartottak. S az ébren működő német parancsnokok s főhivatalnokoknak volt tudomásuk erről; de jóllehet 70 ezer főnyi német katonaság feküdt az országban, melyet a nemzet fékentartása végett tartottak itt az Imperiumban harczoló 14 magyar ezred helyett, az mégis elégtelen volt a lázadás elnyomására, a kormány hiába küldé a legszigorúbb rendeleteket a megyéhez, hiába tett midenféle intézkedéseket a nemesség felülésére s a nemzeti katonaság szervezésére, a nép, mely okult a Czaraffa, Col s más osztrák parancsnokok hallatlan kegyetlenkedésén, nem bízott többé annak szép szavában, édeskés ígéreteiben, de tűzzel-vassal való fenyegetéseitől sem rettent többé el, mert meggyőződött, hogy a haza szabadságát s régi alkotmányos jogait magán önerejével s fegyver résén vívhatja ki s igy önként a legnagyobb lelkesedéssel karolá fel a szabadság ügyét. Midőn pedig 1703. májusban Rákóczy Ferencz Lengyelországba küldött emberei, névszerint Munkácsi, Papp Mihály és Bige Gyöngy azon hírrel tértek vissza, hogy a nép az ügy élére állott, a lelkesedés többé nem ismert hatást: a nép, a magyar épen úgy, mint a ruthén százával, ezrével sereglett össze s daczára annak, hogy az osztrák bécsi kormány rendeletére a beregi, ugocsai, máramarosi és szatmár németi insurgensek Károlyi Sándor főispán vezérlete alatt Dolhánál szétrebbentették egy ízben a lázongók tömegét, azok csakhamar ismét összeállottak s Rákóczy közeledésének hírére Alsó-Vereczkén túl, Verbias (ma Verebes) falu feletti Beszkid határhegyre siettek, hol január 16 án szemtőlszembe álltak végre a várvavárt szabaditóval kit itt határtalan örömmel és hódottal fogadtak. Pedig hát nem igen biztató volt ránézve a tü meg kinézése, mert mint maga a fejedelem jellemző, azelőtt megjelent mintegy ötszáz gyalog és ötven lovasságból álló sorhad, többnyire botokkal és kaszákkal ellátva ; a csőcseléket vezénylő Esze Tamás és Kiss Alberten, meg Móricz hajdani közkatona és Horváth, egykori cs. őrmesteren kívül, a többit nem lehet katonának tartani. Majos Jánost Rákóczy maga emlékirataiban iszákos, szemtelen és házsártos fiatal embernek nevezi, ki csupán nemesi tekintélyénél fogva akart vezényleni, Papp Mihály vén szakállas, jó iró, a parasztok kedveltje, a lovasokat vezeté. S mégis e desseratus had képezé magvát a később kifejlett seregnek, melyben a hazának dísze virága szolgált s ha 1709 ben az öldöklő dögvész be nem lép az országba s ez gátat, akadályt nem vet a táborozásnak s hadviselésnek, a hét évig tartott, háború aligha szerencsésebb eredménnyel nem végződött volna. Valóban csodálatos, hogy Rákóczy alig ért le a hegyekről a munkácsi térségre, serege 3000 emberre szaporodott s a számmal együtt a lelkesedés is. Rákóczy munkácsi uradalmából a ruthén jobbágyság önként csatlakozott hozzá s. az ifjabb férfiak a hajdú, karabélyos és főleg a palotás osztályok zömét képezték; e derék ruthének azután végig a legnagyobb hűséggel és kitartással szolgálták fejedelmük ügyét. Mi több ezen szerintük kicsi időnek emlékezete még most is él a jólelkű népnél; nemzedékrőlnemzedékre fenmaradt emléke, azon körbei Rákóczy katonáit ők kuruczoknak és tunderákoknak nevezték, ez utóbbiakat a Confoederati szótól, melyet majd kétszáz év lefolyása nem volt képes e derék nép emlékezetéből kitörölni; ők a kuruczokat egész oly élénken emlegetik, mint az 1848 iki Kossuth-honvédeket, főleg a köztük többször megfordult önkénytes vezetőröket, kiket pántlikásoknak neveznek. Az isnyétei magyar nép lelkesedésének emléke is fenmaradt, beszélik ugyanis, hogy Rákóczy fejedelem érkezésének hírére idevaló trolus Márton, kiszolgált kurucz őrmester egy vasárnap délután a falusi legényeket a templom melletti térre összegyüjtvén, lelkesítő szavak és zene mellett oda hangolá, hogy azonnal valamennyien felcsaptak katonának s letették az esküt Ezek közül 1704-iki adat szerint, Vékony János a palotásoknál szolgált mint hadnagy, ugyanott Bohus Márton és Lohay János s a hajdúk közt Bohus Gergely, Rácz János, Tiborai Bankó, Pallagi János, Nagy László János, Koczó Tamás és Bencze Balázs István. Ezenkívül neve fenmaradt még Kosa, Kuti és Lörincz nevű itteni palotásoknak, kik Kacsóval együtt a hadjárat alatt egy aranyozott tányért s egyéb egyházi szereket készíttettek önköltségükön az isnyétei református egyháznak, melyek maiglan megvannak. Különben Rákóczy kedvelt kocsisa Deák Mátyás is idevaló volt, kinek a fejedelem hű szolgálataiért itt két telket adományozott. A néphagyomány szerint az isnyétei nép Zrínyi Ilona idejében, midőn 1685—1688. években az osztrák sereg a munkácsi várat körülzárta és ostromolta, az által tett jó szolgálatot, hogy a hireket és értesítéseket a várbeliekkel a kép közölte, hogy felkuszván a legmagasabb fokra, onnan nappal fejét zászlók forgatásával, éjjel pedig meggyujtott csóvákkal adott jeleket, mely szolgálatban különösen a nők is buzgó résztvettek. Rákóczy Ferencz a munkácsi várat, melyet 500 németőrség vádort, 1703. deczember 5 től 1704. februáriusig viván, itt a berregmegyei kuruczokból elestek Halaszin György saskéri hajdu, Szabó Pál beregszászi, Berzsenyi Bálint nagyberegi és Szernyi Máté nagyguti illetőségű , míg Csurja Kolyt hátmegi és Vorotniczai János vorotniczai hajdú súlyosan megsebesültek. Lehoczky Tivadar: S te hűtelen, hidd el, a fészkemben Azt a fattyat soha nem veszem be. És azóta teltek napok, évek! Kakuk dala megszűnt hangzani. Csak bús „kakuk !“ kiáltását zengik Sudár erdők hajló lombjai. Kakuknő meg bujkál, hogy csempészsze Tojását más madarak fészkébe. Nem feled a kakukférj, nem, soha Tört szerelme eszébe ha jut. Haragosan kiáltja a lombok Rejtekei közt: „kakuk! kakuk!" Sárgarigó füttyén berzeng szegény, Ki még ma is vigkedélyü legény. * Színi Péter: Az utolsó lövés. Beszély. Irta: KISS IMRE. I. Szeretsz ? - Óh hányszor mondjam ezt neked Margit! Szeretlek azzal a lángoló szerelemmel, mely olthatatlanul ég! Szeretem halvány arczod, piros ajakad, éjsötét hajad .... szeretlek .... ha elkárhozom is érte. A szép asszony lehajlott a lábainál térdelő ifjúhoz s annak szőke fürteibe temette vékony ujjacskáit, aztán villogó fekete szemeivel fürkészve, vizsgálta az ifjú ábrándos arczát. — Gyermek !.. azt hiszed szerelmed örökké tart? Elég az mihamar mint a szalmatűz, könnyen gyulad, lánggal ég, aztán semmivé lesz, s még csak meleget sem hagy hátra. — Nem, nem! ne mondj, ne állíts ilyeneket édes Margit, ha azt nem akarod, hogy elveszítsem eszemet. Az ifjú már is közel állott ahhoz. A szép asszony hosszasan nézte a lázban égő arczot. Egyszer hirtelen magához ölelte az ifjú fejét s forró csókokat nyomot homlokára, miközben lassan mint eolhárfa suttogta: — Én is szeretlek, talán még jobban mint te engem egyetlen édes bűnöm ! . . • Az ifjú összerezzent. Talán e szavak bűbája okozta e rázkódást; talán eszébe jutott a bűn említésénél, hogy a nő, a kin szenvedélyének egész összeségével csügg, a másé, hogy e kherubin termet leírásához egy más valakinek van egyedüli joga — a férjnek. Óh milyen gyűlölettel gondolt erre az emberre, ki útját állja a paradicsom ajtajánál s nem engedi élvezni annak édes gyönyörét! E gondolatra tánczra kél körülötte a kisded szobácska összes bútorzata. A falszőnyegek nyílásai közül rut arczu szörnyetegek öltögetik nyelvöket felé. Még a tőlepről alákandikáló, máskor mosolygó amorettek is gúnyos mosolylyal tekingetnek felé. Hiába igyekszik magát megnyugtatni, hiába igyekszik magával elhitetni a boldogságot, alázongó agy szüntelen csak a férjjel foglalkozik. A mi toronyóráink. — Mizériák. — Hetek, napok óta különös, szinte megfoghatatlan módon orrunknál fogva vezet bennünk■ két egy- bizonyos valaki. Az ébreszt fel tetszése szerint álmainkból, harangoztat be templomainkba, az szabja meg hivatalos és az éti óráinkat, az nyitja fel és zárja be a bírósági termek ajtajait, az határozza meg értekezési időnket, s a nyilvános helyek záróráit, az fektet le, éjjeli álomra, szóval ő diktál valamennyiünknek, ő dirigál édes mindnyájunkat. És ez a nagy, mindenható férfiú nem más mint: Rubin Nuszer úr, a város fizetett órája. Ez követteti el velünk napok óta a legbolondabb áprilisi tréfákat számtalan varia-, fiókban. Kezdte az egyezer nyolczszázkilenczvenkettedik év deczember 28-ának délutánján, a midőn — mint egykor Józsué megállitá a napot. — Négy óra harmincz perczkor a fényes tűztányér még a láthatáron volt, ép úgy mint rendes körülmények közt február másodikán szokott. Deczember huszonkilenczedikén reggel, — és ez volt a legkülönösebb Rubin-féle kritikus nap, — egynegyed nyolcz órakor még teljes sötétségben harangoztak be a beregszászi római katholikus templomba reggeli misére. — Egy gazdag és értelmes árok utczai polgár meg is interpellálta a r. k. plébánost, mondván, hogy Beregszászban eddigelé, karácsony után sohasem volt még hajnali isteni tisztelet, ezután se tegyen ám ! — A plébános, mint mindig, most is jókedvűen figyelmezteté hívét hogy neki a város által fizetett órás parancsol. — Nyolcz óra-A szép asszony észreveszi az elborult homlokon átsuhanó felhőket s szorossan öleli magához a szeretett ifjút. Aztán csókjai özönével árasztja el annak homlokát és szemeit. A forró ölelés és még foróbb csókok feledtették az ifjúval a keserű valót. — Édes Margit! — suttogja szerelmesen — mond mikor szerettél meg engem ? — Kiváncsi! . . Hát a mióta ismerlek. — Meghódított nemes külsőd, aranyos vig kedélyed, magas röptű lelked melyen rajongva csüggtem.. — És aztán meddig tart nálad e rajongás ? — Örökkön örökké, a síron túl is. E párbeszéd közben, egy, a szobácska félreeső részében levő asztalkán tizenegyet jelzett az óra s ugyanabban a perezben csinos nőcseléd lépett be, meglehetős rémült arczkifejezéssel. — Nagyságos asszonyom ! — szólt — a nagyságos ur haza érkezett s már az alsó lépcsőkön láttam sietve feljönni. A szép asszony arczáról hirtelen eltűnt a pir, mit a szerelem festett oda s helyét a legnagyobb izgatottság váltotta fel. — Mit mondasz Netti?... az ur itthon van?.. Lehetetlen, hiszen ilyen korán sohasem szokott hazajönni! — rebegte egy lélekzetvételre. A cseléd zavarodottan vont vállat, mintegy azt akarván vele kifejezni, hogy ő bizony nem tudja, mi vezérelhette a nagyságos urat haza ily szokatlan időben.