Bereg, 1910. (37. évfolyam, 1-52. szám)

1910-01-02 / 1. szám

1. szám,XXXVI. évfolyam. Mérleg. Ilyenkor, mikor a naptári dátum arra késztet, hogy a múltba tekintsünk vissza, hogy m­ lefolyt esztendő tanulságaiból és igazságaiból merítsünk útmutatást és biztatást a jövő szá­mára, mindig kiderül, hogy mily nehéz ezeket­­az igazságokat megállapítani. Sejtjük, hogy nemzeti és állami életünk jövőjét a gazdasági ■viszonyok döntik el, de azokat a viszonyokat, melyektől sorsunk függ, alig ismerjük. Gazda­sági életünk mindig az ösztönök és a jelszavak hatása alatt áll, mindenütt az ötletszerűség és ösztönszerűség uralkodik. Egyformán nélkülöz­zük a tudományos igazságokat és a gyakorlati élet megállapodásait. Látjuk a rohanó élet ese­ményeit, az árak emelkedését, az általános drágaságot, a munkásmozgalmak örökös nyug­talanságait, a kivándorlást ,­ és ébredő lelkiis­meretünket mindig elaltatják valamely jelszóval, vagy legfeljebb egy új törvényjavaslattal. A­mi nálunk első­sorban hiányzik : a közgazdasági tudományok belterjes művelése. A statisztikai hivatal hiába bocsájtja közre min­den évben egy egész könyvtárt kitevő értékes kiadványait, nincs senki, a­ki tudományosan feldolgozza. Az egyetem felett csak olyan nyom­talanul rohannak el a modern idők hatalmas változásai, mint az akadémia felett. A tudósok egy része belemerül a pártpolitikába, a másik­b a skolasztikába. Az élet valóságaival, melyek csak úgy megdöntik a pártok programmjait, ■mint a régi elméleteket, nem törődik senki. A­ civilizált világban a gazdasági megis­merések felülről lefelé terjednek. Előbb a tudó­sok eszmeharca vitatja és bírálja meg a kérdé­seket és hámozza ki az igazságokat, így ter­jednek azok mindig lejebb és lejebb és válnak­­a tömegek közkincseivé. Ezek a tömegek már lapidáris igazságok alakjában kapják meg azt, amit a tudomány nehéz munkában feldolgozott. Nálunk a tömeg számára csak jelszavakat pro­dukálnak és a jelszavak propagálására szépen hangzó frázisokat. És innen van, hogy nálunk a legéletbevágóbb gazdaságpolitikai kérdések vagy egyáltalán nem oldatnak meg, vagy ha megoldatnak, nem a tudományos igazságok, vagy a gyakorlati szükségek adják meg a megoldás eszközeit, hanem a véletlen, vagy a pillanatnyi kényszerhelyzet. Innen van azután, különös figurát? Miért nem csinálsz olyanokat, mint én ? Juhászlegények, botra támaszkodó pásztorok, palástos szentek, szende szüzecskék. . . . Az ilyesmit vásárolják. De a te fancsali figuráid az ördögnek sem kellenek. Hanem hát hiszen, beszélhetek én neked, ugyancsak hiába beszélek, mert te makacs bolond vagy Alpánusz. Hanem hát lásd, mire megy. Alpánusz hallgatott. Felnézett a lillás fény­ben izzó csillagokra és azt gondolta, milyen jóízűen tud ő lemosolyogni a városiakra, a falu­siakra, s különösen a Szebasztiáné ostoba fi­guráira, ha egyszer olyan magasra röppenthetne, mint azok a csillagok . Sokáig nem szóltak. Szebasztiáné törte valamin a fejét. Amikor a szekér felkanyarodott a dűlő­útra, a fukar, vén szobrász azt mondta Al­­pánusznak: — Mutasd szobraidat! Megveszem tőled ! Alpánusz örvendve nyitotta fel zsákját és egyenként nyújtotta oda Szebasztiánoknak a figurákat. Az dörmögve meg — meg­szólalt néha. — Ostobaság, egyiknek sincs értelme, azért megveszem tőled. Hiszen éhen halsz külömben. Alpánisz azonban titokban jól látta, hogy a vén szobrász arcán a szobrok láttára mély barázdákat hasit az irigység. És azonnal el­feledte, hogy tegnap óta nem evett. -Szebaszfiána e?'’ -két tallért vet oda tár­hogy semmi eredményre vergődni nem tudunk. Míg más államok felhasználva a tudományok vívmányait erőben gyarapodva, vagyonban gaz­dagodva törtek elő a nemzetek küzdelmében, addig mi, csakis saját kárunkon tanulva buk­dácsolunk lassan előre, messze elhagyatva a kulturállamoktól. S igy azután hiába minden igyekezet, az eredmény csekély s nem equiva­­lens a küzdelemre fecsérelt erővel. Produktiv munka, igazán értékes tudo­mány nálunk csak elvétve akad s a mérleg azután olyan, mint a minőt ebben az eszten­dőben is észlelhetünk. Mindenütt baj, panasz, sirám, kétségbeesés, de tetvágy, kitartás, bizalom sehol ! S mégis, mintha valamely felsőbb hatalom őrködnék felettünk, szinte önakaratunkon kívül is előbbre jutunk, ha kis léptekkel is, a népek, nemzetek társadalmában. Lassan lassan kialakul a helyzetünk s hova tovább elérkezünk arra a magaslatra, honnan azután már szélesebb per­­spectiva nyílik szűk látókörrel megvert nem­zetünknek. Ha majd a szemünk kinyílik s jobban meg­fogjuk látni, mi válik előnyünkre, mi hátrányunkra, mely példákat kell követnünk s mely ténykedé­seket mellőznünk, akkor talán nagyobb eredmény­­nyel, több sikerrel zárhatjuk le mérlegünket, mint ebben az esztendőben, melyben a termé­szet, a felsőbb hatalom megtett mindent, de a melyben az emberek megfeledkeztek mindarról, mi kötelességük, amit­ az erkölcs, a hit, a pol­gári becsület reájuk kirót. 1. B B R B G Beregszász 1910 január 2. A régmúltból. V. A régi magyarok gyermekjátékai- Manapság a sportok, a testedző játékok fontos missziót töltenek be s azokat egyedül nem csupán játékoknak, hanem egyenesen az egészség ápolására szükséges gyógyszereknek tekintik. Nehogy azt gondoljuk azonban, mintha a játékok a régi időkben tisztán szórakozá­sokra szolgáltak volna, mert már a régi római korban is a gyermekek játékai, mintegy beve­zetést alkottak a későbbi harczászati műve­letekhez. Minden egyes játéknak meg volt a maga jelentősége, melyből azután a későbbi, komoly harci eseteket fejlődött ki. Mindez természete­sen nagyrészt a fiuk játékaira vonatkozott, mert a leányok különböző mulatságai nem képeztették semminemű későbbi komoly dolog bevezetését, hanem tisztán szórakozást s nemkülönben testi egészséget előmozdító eszköz volt. A régi kor fiú gyerek játékai nem egye­­­­bek, mint fentebb is kifejtettem, mint apró haverjátékok, mint játékká szervezett testgyakor­latok. A kapocsont, vagy pedgyes lyukba vetése, kézfején kifogása, a lapdajáték, a parityázás, nyilazás, melyek még a mi gyermekkorunkban divatoztak , nem egyebek, mint a római gyere­kek játékai, melyek által vívni, czélozni tanul­tak, azon korban, mikor még a lőfegyvereket nem ismerték. Még a XVII. század Kolozsvártt a convic­­tus udvarán tekéző-kő állott, s azon tekeztek, mi alkalmasint a mai, úgynevezett „kugli“, esős időben pedig ostábla, lúd, prágány s több effé­lével mulattak, melyből a két utolsót már­ nem is ismerjük. De van még egy, melyet okvetlenül fel kell említenünk. Egy olyan játék, a­mely köz­ben, a monda szerint, Mátyás király egy had­­vezéri talentumot fedezett volna fel. Ez a játék : a katonásdi. Hogy mennyire vitték ezt a játé­kot eleink, egy esetet kell elbeszélnünk. II. Rákóczi György helyébe Barcsay Ákost választották fejedelemmé s a két fejedelem közt folytonos, áldatlan küzdelem folyt. Ez a körül­mény még a gyermekek kedélyére is oly be­folyást gyakorolt, hogy a katonásdi játéknál vezéreket választva, őket a két viszálkodó feje­delemről nevezték el. 1660-ban az történik Nagyváradon,­­hogy egy játék alkalmából a Barcsayak veszteni kez­denek s a várbeli őrizetből néhány suhancot arra bírnak, hogy velök, mint Barcsay pártiak harczoljanak. Jól van, megharcolnak, a tréfa oda lyukad ki, hogy néhányat megsebesítenek , mire Gyulay Ferencz várparancsnok, Rákóczi hű embere, katonaságot küld ki s többeket befogat. Mikor kérdezésre került a dolog, Gyulay tüzbe jött: — Melyik részen harczoltál ? — Rákóczién. — Ember vagy ! Mehetsz ! — Hát te kölyök ? — Barcsay én. — Fogjátok meg. S ezeket lehuzatta tiz körmükről. Egészen más természetű volt természe­tesen a leányok játéka. Az ő czi­zefutásuk, lapoczka, hunyaska, benn a bárány künn a farkas féle játékuk, melyekben a két nemű gyermekek együtt futkároztak, szintén testgya­korlatoknak tekintendők, de már harczászati czélokat nem szolgáltak. nyirkos ösvénynek és sánta lábával nehézkesen hazabilleget nyomorúságos viskójába, amelyik ott szomorkodott az erdő szélén, az ér partján. Az idő télre fordult, lassan a karácsony is elmúlt. Végre eljött szent Szilveszter napja. Szebasztián a már korán bement a városba, szobrait eladni. Hanem Alpánusz otthon, maradt. Pedig ez nagy és nevezetes vásár. De­­talán azért menjen be, hogy újra hallja, amit már százszor hallott : — Nini! Ki ez! Mi ez? Kit ábrázol ez a szobor! Ugy­e magad sem tudod. Lám, ez meg épen olyan, mint a Karmeliták süket sekres­tyése. Ennek meg, — nézzetek ide — nincs szeme! Te toltad ki, te sánta ezermester! Hát ezért menjen be a városba ! És hogy vissza kelljen hoznia figuráit azon mód. Nem, nem ment be. Kisétált a csermely mellé, aminek a tükrin itt ott már hártya ve­rődött és nekitámaszkodott egy deres fának. Már három nap nem evett és érezte, hogy közel a vég. Felsóhajtott: — Kedves szobrocskáim, Isten veletek! Maga sem tudta, hogy telt el az idő alkonyatig. Akkor megint bement hideg kuny­hójába és meggyújtotta az utolsó gyertyavéget. A falon nagy lomha árnyékok csúszkáltak. És akkor különös dolog történt. A falon függő deszkán szorongó szo­­morkodó agyagemberkék megéledtek és mo­solyogva, barátságosan bólingattak Alpánusz felé. De Alpánusz nem mozdult. A lelke már ott fent libegett k­­is fényben izzó csillagok között és le­mosolygott a városiakra és a Sze­basztiáné ostoba szobraira. Szevasztiáné csak késő este jött vissza szekerén a városból. Az utat már mindenütt belepte a hó, hideg volt. A vén zsugori azonban nem fázott, mert a lelkét átmelegítette a tudat, hogy a vásár megint jó volt. Nagyon jó volt. A zsákja megint kiürült, az erszénye megint megtelt. Már messziről észrevette, hogy Alpánusz ablaka világos. Ez szeget ütött a fejébe. — Várjon mit csinálhat ilyen későn ?! Amikor az ösvényhez ért, megállította­­a szekerett és neki­vágott a hónak. Odalopózott az Alpánusz ablakához és bekandikált. És a szive verése is elállt a rémülettől. Alpánusz ott ült az asztalnál krétafehér arczc­al, lehunyt szemmel és a fal mellett álló figurák barát­ságosan bólogattak feléje. — Jézus Uram ! — sóhajtott Szebasztiáné. De ekkor ott bent utolsót lobbant a gyertya.

Next