Görög katholikus szemle, 1902. február-június (3. évfolyam, 5-27. szám)
1902-02-02 / 5. szám
2. oldal betegségükben ingyen gyógykezelést, a keresetképtelenségek ideje alatt napi egy korona, illetve havi 16 korona segítségben részesülnek, baleset miatt bekövetkezett elhalálozásuk esetén pedig 400 koronát fizet ki a pénztár hátrahagyott családjuknak. Tagsági díjakat félévi vagy havi részletekben, sőt gyűjtőlap útján is leróhatják. A belépett tagnak - kívánatra - egy gyűtőlapot küld a központi igazgatóság, melynek kockáiba az apró,dőnként megvásárolt postai levélbélyegek ragaszthatók, melyeknek összértékét tagsági díj gyanánt nyugtatványozzák. Azon időre, míg a tag a pénztártól segélyt kap, tagsági díjat nem kell fizetni, sőt az előlegesen befizetettet is visszatérítik. Ezen áldásos intézményt, melyet a főtisztelendő munkács-egyházmegyei kormány 144/ 1901. számú köriratában a legmelegebben ajánlott a hívekkel megismertetni és őket minél nagyobb számmal való belépésre rábírni a föld népe érdekében igen hasznos dolog. Ifj. Göncsy Antal: Autonómiai kongresszus. Az autonómia ügye egy lépéssel előbbre haladt, ugyanis múlt hó 25-én a 27-es bizottság javaslatát a kongresszus 13 szótöbbséggel a részletes tárgyalás alapjául elfogadta. A javaslat sorsát a jelen volt püspökök és szerzetesrendek főnökei döntötték el, amennyiben ezek is a javaslat mellett szavaztak. Az elmúlt héten a javaslat részletes tárgyalását folytatta a kongresszus s a módosítások keresztülvitelétől függ, vájjon életképes autonómiai szervezetet fog-e létrehozni a kongresszus, vagy pedig nem. Egyébiránt a mi nézetünk az, hogy nem annyira a szervezeti paragrafusok adják meg az autonómiának életképességét és erejét, mint inkább a szervezetnek a gyakorlati alkalmazása. Ehhez természetesen most még hozzá sem szólhatunk, ezt csak a tapasztalat fogja igazolni. Autonómiai képviselőink közül az általános vitában ketten vettek részt u. m. Dr. Demkó Kálmán és Szabó Jenő. A két beszéd közül Szabó Jenő főrendi tag beszédét közöljük egész terjedelmében mint olyat, melyet a kongresszus is rokonszenvesen fogadott s mely concilliáns tartalmánál fogva nagyon is figyelemre méltó. Szabó Jenő beszéde: Nagy méltóságu Elnök Úr! Mélyen tisztelt Kongresszus! Mint az autonómiát szervező kongresszusnak legigénytelenebb tagja, mély tisztelettel kérem az engedélyt arra, hogy a vita ezen előhaladott stádiumában indokolhassam szavazatomat, lelkiismeretem késztet erre, mert méltóztassanak megbocsátani, ha talán tévedek, de az utolsó tárgyalási napok hatása alatt bekövetkezett nagy nyugtalanság daczára is, én tárgyilagos elbírálás alapján úgy ítélem meg a helyzetet, hogy köztünk a fődolgokra nézve nincsenek oly nagy különbségek, amelyeket nem lehetne kiegyenlíteni, vagy pláne olyanok, hogy azok miatt érdemes volna kockáztatni az autonómiát akár egyáltalában, akár csak bizonytalan időre is. A fődologra, a katholikus alapjogokra nézve, úgy mint azokat a fennálló törvények alapján az ismeretes jogfenntartó nyilatkozat recapitulálta, teljesen egyetértünk s ez nagyon örvendetes, sőt imponáló körülmény, imponáló lenne kifelé is, ha ezt a kedélyek meghasonlása meg nem zavarná. Ami pedig a modus procedendit, a részletkérdéseket illeti, ezekre nézve sem lehetnek a különbségek felette nagyok, mert még azok is, akik legmesszebb mennek t. i. Ugron Gábor i. t. tagtársunk és az ő követői, azok sem kívánják a jogfenntartó nyilatkozatban recapitulált katholikus alapjogokat már most egyszerre, egy csapásra az autonómia körébe bevonatni. Egyáltalában m. t. kongresszus reánk világi hívőkre és talán hozzátehetem, az alsóbb papságra nézve is az autonómia minden körülmények közt csak kívánatos lehet, mert jogokhoz jutunk, a melyeket eddig nem élveztünk s csak az ambitio, hogy egyházunknak használhassunk s némileg még az autonómiával járó önmegadóztatás is késztet arra, hogy a jogokban, a hatáskörben bizonyos recompensatiot keressünk. Csakis az irányadó tényezők azok, amelyeknek az autonómia felette kényes kérdésében nagyon is mélyreható megfontolásra van szükségük. Ha ugyanis, bár csak felületesen is megfontoljuk, hogy az országos katholikus autonómia, aminőt mi itt tervezünk, megalkotni hivatva vagyunk, nagy hatásaiban kiszámíthatlan, esetleg világra szóló alkotás, kísérlet, melynek az erdélyi eset kivételével sehol a világon analógiája, előzménye nincsen, mindnyájan csak természetesnek és jogosnak kell, hogy elismerjük azt a nagy óvatosságot, amelylyel ezek az irányadó tényezők e nagyon is kényes dologhoz nyúlnak. Mi mindnyájan, de leginkább az irányadó tényezők azon felelőségterhes kérdés előtt állanak, hogy quid tunc ? ha ez a nagy alkotás be nem válik. Tegyük fel pl, hogy azok a nagyfontosságú katholikus alapjogok, melyek a jogfenntartó nyilatkozatban oly szépen ki vannak fejtve, már most teljes egészükben az autonómia hatáskörébe utaltatnak és utólag kiderül, hogy az autonómia be nem válik. — quid tunc ? Optimismus volna azt hinni, hogy akkor az autonómia a katholikus alapjogok kiküzdésével megtette kötelességét, tehát elmehet, a jogok megmaradnak. Optimismus volna ez, mert akkor a dolgok természetes rendje szerint egy bizonyos liquidatio fog bekövetkezni, melynek bizonytalan, nagyon is bizonytalan esélyeit ezúttal feszegetni nem kívánom. Figyelembe kell továbbá vennünk, hogy a kormány jelen esetben még egy másik experimentum előtt is áll. Ma a koronás főkegyúr alkotmányos kormánya útján ugyan, de absolut hatalommal gyakorolja a főkegyúri jogokat. A másik experimentum tehát az, hogy a ma még korlátlan főkegyúri hatalom a korlátolt monarchia mintájára, korlátolt főkegyurassággá alakíttassák át. Ha megfontoljuk, hogy ehhez az átalakításhoz oly fontos dynastikus és állami érdekek fűződnek, amelyeket a mi megtámadhatatlan hazafiságunk nem fedezhet mindenkor és mindenben , akkor ezt a másik problémát sem fogjuk kicsinyelhetni. Az lesz-e a végmegoldás, amit mindnyájan óhajtunk, t. i. a teljes elkülönződés a felekezetien államtól, vagy pedig az, hogy a koronás főkegyúr továbbra is alkotmányos cultusminisztere által fogja kezeltetni a katholikus javakat, alapítványokat stb. mely utóbbi megoldás bizonyára megörökítené azt a közjogi gyakorlatot, hogy a cultusminiszter mindenkor katholikus férfiú legyen, miről én részemről jövőre sem szeretnék lemondani; ez, vagy az, vagy valami harmadik lesz-e a végmegoldás ? azt én nem tudom. De igenis meg tudom ítélni, hogy a kormány helyzete mindkét problémával szemben majdnem oly felette nehéz, mint a nagyméltóságú episcopatus helyzete, amely utóbbinak helyzete --az autonómiának az egyház hierarchikus szervezetébe való beillesztésének nagy problémájáról lévén szó — természetesen még nehezebb. Éppen ma olvastam a „Magyar Állam“-ban s erre felhívom különösen Ugron Gábor tagtársunk figyelmét, hogy a nagy forradalmi eszmék korszakában Francziaországban is tettek hasonló kísérletet, ez azonban csúfosan kudarczot vallott. Sietek azonban hozzátenni, hogy a mi esetünk egészen más, mert itt nem a hierarchia desorganizatiojáról van szó, hanem éppen megfordítva, arról, hogy a hierarchiának a világi vonatkozású egyházi dolgokban az autonómia útján kifelé érvényt szerezzünk. Ezt előre bocsátva, nem szólok arról a nyugtalanságról, amelyet Horánszky m. t. tagtársunknak a középiskolákra vonatkozó kijelentése idézett elő, mert a tanügyet illetőleg meghajtom az egyházi álláspont előtt, amint azt Erdély nagynevű püspöke megmagyarázta s ködömben is azt hiszem, hogy ha e kérdés valamikor konkrét alakban felmerül, éppen az autonómiának lesz feladata, ezzel szemben a katholikus egyház érdekeit megóvni. Ettől tehát eltekintve én a nyugtalanság alapját két fő okban látom. Az egyik az, hogy a kormány a törvényekben gyökerező katholikus alapjogoknak recapitulatioját administrativ utón sem egészben, sem partialiter az autonómiai szervezetbe felvétetni nem engedi. Hát m. t. kongresszus bármelyikünk ülne az illető miniszter székében, másként nem cselekedhetnék, mert ezt a kormány administrativ utón nem is teheti, ezzel túllépné hatáskörét, törvénytelenséget követne el, mert az ily recapitulatio vagy többet, vagy kevesebbet mond, mint ami a különböző törvényekben van, mindenesetre a törvények magyarázatát, mégpedig nem applicativ, hanem autentikus magyarázatát jelenti, ez pedig a törvényhozás hatáskörébe tartozik. Az e miatt való nyugtalanság tehát nem indokolt. Sőt tovább megyek s merem állítani, hogy ily recapitulatio — ha szabad ezt a kifejezést használnom egyáltalában csak kapitulatio mellett lehetséges, az rendes viszonyok közt még a törvényhozástól sem várható, legalább mindaddig, míg a katholikus szellem a parlament összes pártjainak katholikus elemeit át nem hatja, ami — ha megtörténik és adja Isten, hogy mielőbb megtörténjék legalább az én igénytelen véleményem szerint a legbiztosabban igenis — csak innen az autonómiából fog kiindulhatni, ha ez az autonómia — mint mindnyájan óhajtjuk - dicsőségesen beválik. A nyugtalanság másik fő oka pedig a discussio eddigi folyamából merített az a benyomás, hogy az autonómia a fennálló törvények keretében az azok applicatív, ilyen vagy olyan magyarázata alapján elérhető hatáskörrel semmit, vagy keveset ér. Elismerem e szemrehányás fontosságát, tagadom jogosságát, de akár jogos, akár nem jogos ez a szemrehányás,az egyformán illet mindnyájunkat, kik azon az állásponton vagyunk, hogy egyelőre beérjük a fennálló törvények keretében elérhető autonómiával, beérjük pedig azért, mert most, mikor a törvényhozás különösen a közgazdasági téren a magyarság élet-halál harczát vívja, az autonómia ügyét a törvényhozás elé vinni nem akarjuk s különben sem tartjuk még alkalmasnak az időt az egyházpolitikai kérdés felgombolygatására és most az autonómia életbeléptetésének bizonytalan időre való elhalasztásáért a felelősséget magunkra vállalni nem akarjuk. Mindnyájunkat illet ez a szemrehányás, mert az applicatív törvénymagyarázatnak nin-De hát arra való a közigazgatás, hogy panaszt, perrendszerű bizonyítást várjon, ilyen általános, köztudomású, elementáris bajok mellett? Nincs szeme annak a szervezetnek"? Nincsen szive, hogy meg nem dobban? Nincsen szája, hogy föl nem kiáll? Nincs lelkiismerete, hogy furdalásától rettegjen ? - Miért nem irtják a duvadat hatóságilag ? Csakhogy ne hipokritáskodjanak. Ne limonádét használjanak irtószerül. Ne jelülgessék ki a hajtóvadászat területét, hogy onnan az udvari erdészek, vadászok, kerülők előre elhajkurásszák a főmagasságú disznókat. Hanem tessék ezt a dolgot szigorúan venni, irgalmatlanul oda puskázni s egyszer valahára megmutatni, hogy a hivatalos Magyarország előtt értékesebb anyag az ember, mint a Schönborn-uradalom vaddisznója. A szarvasokkal szemben pedig, miután a vadászati törvény csakugyan jobban védi őket, mint az embert, tessék a károkat hivatalból fölvenni, a termőföldeken hivatalból ambulálni s a károk megtérítésére szorítani a hitbizományt. Egyszersmind tessék rákényszeríteni az uradalmat, hogy vadaskertjét — mert hiszen csak a vadaskert az olyan erdőség, melynek fő czélja a vadtenyésztés kerítse be. Ez persze megdrágítja a vadászat mulatságát, de aki kétszázezer holdat szánhat a vadaknak, az arra is költhet, hogy vadjai ne falják föl a szegény embernek gabonáját. A nagykárolyi uradalomban kilenczszáz hold erdő szintén szarvas tenyésztési czélokat szolgál. De ez be is van kerítve erős drótkerteléssel. Az Eszterházy-uradalom erdője a Bakonyban szintén körül van kertelve. Néhány nagyúr túl a Dunán évről-évre rendes, alku szerint megállapított vadkárt fizet a községeknek. A kikötött vadkár díj községenként két-három ezer forint Ezt értem. Ez úri dolog. Megfizeti a saját mulatságát. Kedvtelésével nem sajtol könnyet a szegény nép szeméből. De bocsánatot kérek : az már barbár és kegyetlen időtöltés, hogy kétszáz község lakossága, a vadak miatt, megfosztassék tavasztól őszig az éjszakai nyugalomtól. Hogy jut ahhoz hetvenezer ember, hogy egyetlenegy így ránehezedjék ? Hogy vagyonkájának éjjeli őrzése miatt nappalra munkaképtelenné tétessék ? Néhány őrtűz közel esett az országúihoz. A föllobbanó láng megvilágította a csoportot. Hó harmatos hideg éjszakák voltak már akkor azon a vidéken,téli kabátban is fáztam. Némelyik őrtanyán csak gyermekek üldögéltek. Egy kis földhányás némileg védte a tüzet is, az őröket is az éjszaki széltől. Másutt néhány szál deszka. A harmadiknál egy összetákolt lombsátor. Ott kuporogtak, dideregtek a tűz mellett. Valinkat gyapjas guba födte, különben mezítláb volt valamennyi, kivált a gyermek és az asszony nép. Egyik-másik tűzhelyre dögre van állítva. Krumpli főhetett benne, vagy aszalt vadalma. Nedves, félig rothadt szalmán guggoltak, némelyik egy kövön, másik a földön. Kimondhatatlanul szánandó volt ez a kép. Köröskörül a nagy éjszaka. Se holdvilág, se csillagsugár. A hideg harmat átjárt mindent, a bőrt, az izmot, a csontot, a velőt. Kuporgó helyzetéből olykor fölkelt valamelyik, körülnézett , sípolt, vagy kürtölt, vagy ostort csattogtatott. Vagy kiabált. Ez a kiáltás volt a kép legrémületesebb vonása. Egy borzasztó akkordja volt ez a félelemnek, kimerültségnek, ínségnek. Hallatszott, hogy nem bírja tovább , hogy tüdeje, torka, izomzata már képtelen a további erőfeszítésekre. Kinek kiáltott? A Semmiségnek, a Mindenségnek. Inkább üvöltés volt, hogy értsék meg a vadak és szánják meg. Vagy talán hörgés, melytől lehull a teher, hogy befejeződjék az élet kínja. Meddig hatott el ez a kiáltás ? Nekem a szivemig. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE“ 1902. február hó 2. Ezt a kiáltást hallhatta meg Egán is, mikor elhatározta magát, hogy életét a nép ügyének szentelje. Ez a kiállás évek óta tart. Mikor jut el az egész nemzet fülébe? Mikor hallja meg a hatóság is azt, amivel telve van az éjszaka? Ezt a panaszos hangot, melytől még most is resz- s kelek. A jaj veszeklésnek ezt a szemrehányását; ezt az irgalmatlan vádat, mely ránehezedik a földre, a csillagokra és mindazok lelkiismeretére, akik fizetést húznak a nép adójából, hogy védjék a gyámoltalant, istápolják a gyengét, gondozzák a közjólétet. Mikor hallják meg egyszer már az illetékes körök ezt a szörnyű jajkiáltást ? Juh és ökör. Kutyát a rutén portákon nem láttam. Ez itt már fényűzés. A kutya eledelét elfogyasztja az ember. Pedig volna őrizni valója. Jóféle mezőségi kuvaszok hamarább elűznék a vadat a vetésről, mint az őrtüzek. Juhot sem láttam. Máramarosban még van juh. Még. Vájjon meddig tart? De Beregben már nincs. A rónasági részen lehet, bizonyára van is. Talán nemes birka is van. De a hegyvidéken már raczka sincs. Egyik-másik eresz alatt osztováta maradványokat vettem észre. Hányódó vetérlőt, csörlő ládát, guzsajpálczát, orsó-karikát. Roncsok a vagyoni hajótörésből. Mikor kérdeztem, hogy hol a többi darab, az öreg aszszony zokogásban tört ki, így nézhet a szülő meghalt gyermeke könyvének széttépett lapjaira. Nincs juh. A Kárpát-lakónál ez a legborzasztóbb valóság. Ahol juh van, ott tej, túró, sajt, orda, savó van. És gyapjú. Tehát élelem és ruházat. Aztán bárány. Tehát adóra való. Aztán trágya. Tehát termékenyítő erő. Hegyvidékeinken a juh egy egész mindenség. Szerény igényű és nagy hasznú állat. Kibírja a legzordabb időjárást. Pajtára nincs szüksége. Minden fűszálat érle- s késit. Jámbor, ragaszkodó, erkölcsös. Sokszor azt hi-