Görög katholikus szemle, 1902. július-december (3. évfolyam, 28-50. szám)

1902-07-13 / 28. szám

Ungvár, 1902. julius hó 13. 28. szám. Harmadik évfolyam. Xa Es E -—:---­ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Fél évre...............4 kor. Negyedévre .... 2 kor. Kiviter-tanitóknak egész évre ... 4 kor. Egyes szám ára 16 fillér. Hirdetmények s az előfizetési díjak a kiadóhivatal czimére küldendők. 1-----------------------------— Xfül­­a •2^- EG­THAZI, TAAZETTTGELTI IES­T^ESADALMI HETILAP. MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Xföl fa])4 - ..........— EJ SZERKESZTŐSÉGI IRODA: Ungvár, Nagy-utcza 21. szám. KIADÓHIVATAL: Az „Unió Részvénytársaság" könyvnyomdája Ungvárt, (a várban.) @1.­.-----------—— ..s xia , ejk Konkurzus után, Bérczről visszanéz a vándor. S ki az, a ki ne tenne így ? Természet­­szerű, hogy a mikor a vándor felért a bérczre, a mikor ráállott az oromra, hogy akkor egy perezre megálljon, hogy még egy pillantással föl­mérje a megtett utat hosszadalmasságával, fára­dalmaival és minden nehézségeivel s hogy egy hála fohászt menesztve az Egek Urához, a ki neki erőt adott mindezek leküzdéséhez, megújult erővel, friss hévvel és újabb bizalommal folytassa útját. Természetszerű, hogy a mikor a szántóvető orczája verítékével bevégzi munkáját, az iparos készítményét, az író művét és minden ember min­den vagy legalább minden jelentőségteljesebb dolgát, hogy akkor még egy pillantást vessen reája, hogy ekként hála és örömmel, bizalommal és újult erővel teljék­­meg lelke, szíve s így foly­tassa munkáját. Csak természetszerű akkor az is, hogy mi­dőn a megtartott konkurzusban a munkácsi­ egy­házmegyének egy kiváló tényét vittük végbe, hogy akkor mi is visszanézzünk, egy pillantást vessünk reá, hogy még egyszer szívünkbe vé­sődjék annak képe, hogy ekként örömmel teljék meg és tanulsággal a lelkünk. Örömmel a látott jó, vigaszos és helyes felett a jelenben és múlt­ban, tanulsággal pedig — a jövőre ! Budapesten egyházmegyénknek négy pap növendéke van, a­kik — a­mint már régóta — ez idén is megállták helyüket, tanulás és jó magaviselettel. Igaz ugyan, hogy nem kell va­lami epés kritikusnak lennünk, ha többet köve­telnénk tőlük. Ezen kívánság jogos. Mert először ők maguk rendesen kiválóbb tehetségűek s mert másodszor kiválóbb — egyetemi — oktatást nyernek. Semmikép sem következik innét azon­ban az, hogy e miatt növendékeink talán a többi egyházmegyék növendékei fölött álljanak tanu­lásban, erkölcsi magaviseletben. Mert a két föl­sorolt előny egyaránt közös mindnyájukkal, kik a budapesti központi róm­. kath. seminariumnak növendékei. De igenis jogosan el lehet várni, hogy az illető növendékek ha nem is mind, de legalább egyik vagy másik külön oly ténynyel tűnjön ki, mely nincs kötelezőleg előírva, de mely észszerűleg elvárható tőlük, a­mikor meg van az alanyi képesség, meg van az alkalom, hely, idő, a jó példa, az útbaigazítás, a vezetés, sok esetben a fölhívás, a buzdítás, hogy ne csak megtegyék, de hogy könnyen, élvezettel és lel­kesedéssel megtegyék ezt a­­ plust. Értem ez alatt a szigorlatokat a tudomány­egyetemen, az irodalmi működést, főleg pályaművek írásával. Sajnos azonban e felől mit sem voltam szeren­csés hallani. Pedig hiába, a­kinek több adatik, attól többet várnak is. Az egyetem hallgatóinak nem lehet csak az az egyedüli czélja, hogy a papnövendék a hittudományi tanulmányokat egy­szerűen elvégezze. Ez a vidéki semináriumokban is kielégítő módon elérhető. Ha tehát fensőbb, kiválóbb oktatásban és tanításban részesül valaki, akkor fensőbb és kiválóbb módon kell ezen ta­nulmányokban való előhaladását igazolnia, doku­mentálnia, a­minek a külső jel­e : a szigorlatok, a pályamunkák vagy általában irodalmi működés. Az esztergomi érseki papnevelőben mun­­kács-egyházmegyénknek szintén van növendéke és pedig kettő. Mindketten jó eredménynyel fe­jezték be a tanévet. Hisz az esztergomi lyceumi oktatás oly szép, oly fejlett, hogy bátran köve­tendő például és mintául szolgálhat többi seminá­­riumainknak és lyceumainknak. Csak egy díja van. Materialiter ugyanis meg van a kiválóbb, fensőbb mondhatjuk egyetemi képzés, de forma­liter nincs meg, a mennyiben nem lehet szigor­latokat tenni és irodalmi működésre sincs és nem is lehet oly alkalom, mint a budapesti m. kir. tudomány-egyetemen és a központi seminariumban. E miatt mi reánk nézve az esztergomi semina­­riumba küldeni növendékeket nem jár valami számbavehetőbb előnynyel. Sokkal előnyösebb a Budapestre való küldés. Sőt az Esztergomba való küldésnek van egy pozitív hátránya és ez a saját szertartásunknak a nem tudása. Sokkal előnyö­sebb lenne tehát az Esztergomban levő két he­lyet Budapestre tenni át. Vagy pedig — a­mi a legkívánatosabb lenne — a kereszténység anyja és tanítójában, Rómában eszközölni ki helyet e két stipendium fölhasználásával papnövendékeink kiképzésére. Ennek mindenesetre aránytalanul több jelentősége, czélja és fontossága lenne mi reánk és egyházmegyénkre nézve . Saját ungvári lyceumunk és semináriumunk­­ban növendékeink előhaladása tanulmány és er­kölcsi tekintetben jónak és kielégítőnek mond­ható. Akad ugyan gyenge is, de ez annál vilá­gosabb és kézzelfoghatóbb jele annak, miszerint jó akarattal, igyekezettel és kitartó munkával le­het és kell minden egyesnek boldogulnia. Föl­emelő lehet az a tudat, hogy saját semináriu­­munkban és lyceum­unkban, melyről nem is oly rég sokan oly kicsinylőleg vélekedtek volt, ott­honná kezd lenni a komoly munka a hittudo­mányok és a papi erények minél lelkiismeretesebb elsajátításában. A jövő tanévre egyházmegyénknek az elmúlt tanévből maradt Budapesten 4 növendéke, Ung­­váron pedig 9 IV. éves, 11 III. éves, 11 II. éves növendéke. Ehhez járult az I. évesek száma a múlt évre bevett püspöki írnokokból összesen 1­2. Erre következik az uj nemzetség a végzett VIII. osztályúak megvizsgálása és bevétele. Hogy A „GÖRÖG KATH. SZEMLE“ TÁRCZÁJA. A huszthi Piros domb felől szálló jegyzések és történetek. — (Történeti rege.) — .Közli: Gulyánics Mihály a.­karasztói gk. tanító. (Folytatás.) Andort azonban a sírkövek — midőn lakába tért, ismét, felette megrettentték. Huszth jutott eszébe — és azon szavai, mellyeket a szobrok felszentelésekor mon­dott. Nyugtalan küzdésben föllé az étel. Aludt és mégis ébren volt; álmai nem valának és mégis képeket látott. Sok belküzdés után végre arra határozd magát, hogy Huszth várát elhagyja; mert a jövő terhes veszély fe­nyegeti nem csak őt, hanem Lenkét is. Feltette hát ma­gában, hogy férfiasan elnyomja a keletkező indulatot. Elkészült. Elindult. És viszatért. Ismét elindult. Ismét viszatért! Nem tudta magát elhatározni, butsuzzék-e va­lakitől vagy ne?! Az első esetben az gyökré, mi ürügyét adgya távozásának ? Az utolsóban pedig Lenkére emlé­kezett, mit fog majd a kedves leányzó mondani a szö­kevényről? S szive elfogult fájdalmában, ha elgondolta , hogy egy van csak a földön, kit sorsa érdekel , ki őt szereti és azt is elhagyya. De a győzött a vészes jövő meggondolása. Azt azonban nem teheté, hogy legalább Lenkétől el ne búcsuzzék. Lenke épen a várkertben volt Lidivel, ki részese jön minden titkainak. Andor hozzája ment; szemeiben köny­­egzett, a valódi fájdalom könnye­s kezében ván­dor lont. Bulsuját, mellyre magában elkészült, sóhajtással kezdé. — Lenke!! Érzelmei elfojtották; többet nem szólhatott. Könnyei sű­rten omlottak. Zokogott! Majd a fellázadt lyánka ke­zét zsókolva szaggató : — Isten hozzád ! — — — felejts el,-----------­ne zavarja örömid egy szerentsétlen emléke. — Az Isten nevére, mit akarsz Andor? — kérdé­sétesen a rémült szűz. — Menni, menni ! Vala a felelet, mert borzasztó jövő fenyeget engem. ( Ismerem Huszthot, ha véletlenül megtudná, ki vagyok ? — kínok kiinya vár mindkettőnk­re. Pedig inkább ezerszer haljak meg, mint­sem néked egy bús pillanatot okozzak. — S ha elmész, veled tűnnek el örömeim is ! — Felejts el !? — Azt nem tehetem. Hogy szerencsétlen vagy, azt tudom , de nem rossz. Irgy­e Andor nem rossz? Bátyám pedig a jó lelkű szenvedők iránt különösen kegyes. És marasztó a forró szerelem legédesebb szavával. Andor látván, hogy máskép nem győzhet, feltette magában, hogy a legelső kedvező alkalommal felfedi Lenkének ön kilétét. Remélvén, hogy ha azt megtudgya Lenke, nem sürgetendi a veszedelmes maradást. ***** Másnap nagy vadászatra ment Huszth. Ez idő leg­alkalmasabb volt a biztos együttlétre. S a rejtéses ifjú ezt beszél­te : Én tatár vagyok ! Lenke megrettent, mind­amellett nem tudott idegenykedni az ifjútól. Nevem, foly­tató ez, Hubár. Születésemről és születésem helyéről semmit sem tudok. Mióta tudom magamat, a Balu­dián udvarában neveltettem A jó Labor — egy magyar fogoly — volt a magyar nyelvben és egyebekben is ta­nu­tóm , — hárfázni is tőlle tanultam. Titkon sok szépet, beszélt az Istenről, a lélek­ről és egy más életről ; sok szép erkölcsi mondásokat hallok tőle. Egyébiránt napjaim egykedvűleg folyanak, bú nélkül ugyan, de nem is örömmel : érzés nélkül. Már­pedig az embert érzés boldogítja; maga a bol­dogság csupa érzés. Engem érezni tanított ugyan Labor, de fogékony keblem elvett nem talált honomban. Ifjú korom világába léptem — még mind rideg kebellel, — midőn meghallom, hogy a magyar földre jövünk. Külö­nös öröm töltött el a hírre. Nem rabláskedv okozá — mi ugyan született bélyegük a krímieknek, hanem ki­mondhatatlan vágyam, mellyel Hunniát látni óhajtom. Mert azok közt — kik mint hallom­­!­—20 évvel ezelőtt jutának rabigába — igen sok nemeslelkü szenvedők va­lának, kiknek krimnél miveltebb honjokat megösmerni legközvetlenebb óhajtottam vala. Egy tsapat vezérévé lettem. Egykor, midőn közel Szalmárhoz táborozunk , csendesen aludtam sátoromban. Soha még olly édes ál­maim nem valának : regényes kertben sétáltam, hol sok angyali léleket találok. A legszebb elém lebeg, átkarol és kifakadó örömmel kiáltja : kedves Endrém ! Kedves fiam! Valami ki nem magyarázható kellemes érzés foga el egész valómat. Szólni nem tudtam, tsak könnyeim omlanak, mellyeket anyám hév tsókokkal tsókolt le. E pillanatban tsókokat és lassú mozgatást érzettem. Fel­riadtam és egy alak állott előttem, miként a félidén rezgő hold sugárinál kivehettem, szinte olly kellemes, a minőt álmodám. De öltözete durva volt, minőt a tatárok viselnek és azt­án az emésztő bánat nyomai látzának. Csodálatosan olvadt össze álmom a valóval, melynél fogva édes vonzódást érzek az­­ismeretlenhez. Ő nem szólott, nehogy az alvó őröket felköltse, tsak esdve integetett, hogy követném. Rejtvény volt a dolog előttem. Álmom mámorából csak később ébredhetek annyira, hogy azt kérdhessem : ki az? mit akar? tán eltévedett? Ne kérdd ! ne kérdd! Hanem kövess szerelmes fiam ! Kövess Hubát szaporán, hagyd itt a rabló­csapatot! Rimánkodása ellá­­gyított és csendesen követtem. Labor angyalokról beszélt előttem hajdanra; azt véltem, ez is valami aféle lehet, h­a kárhozatos útról akar a kegyességre vezetni. Ih­letve érzem keblemet s nyugtalanul ballagtam a rejté-­­lyes alak után, ki vezetnekül lebegett előttem a legkö­zelebb csalit felé. Már a berekbe valónk. Ugy­e nem

Next