Görög katholikus szemle, 1906. január-június (7. évfolyam, 1-25. szám)

1906-01-07 / 1. szám

2. oldal, nézve pedig elkerülhetetlenül szükséges. A milyen fontos egyrészt egyházi énekeinknek szövege, és oly fontos másrészt azoknak egyházi dallama is. E körülmény indított engem arra, hogy már theo­­logus koromban nem elégedve meg a legszükségesebb ismeretekkel, pastorális tanárom buzdítására behatóbban kezdtem foglalkozni az orosz egyházi énekekké, meg m­­­diájukkal s áttanulmányozva egy néhány idevágó forrás­munkát, a következőkben megkísérlem szólni elsősorban az egyházi énekek szövegéről a kereszténység első szá­zadaiban keleten s az orosz népeknél, azután az ő­s uj szövetségi énekekről, az orosz egyház melódiáiról, a szolmizációról az orosz egyházban, s végül a középkori orosz vándorlantosokról, templomi énekesekről és kán­torokról. A használt forrásmunkák a következők : Goar: Euchologion. Rozumovszky D.: HcTop. n­. n. Moszkva. 1862. Smolodovics: Lyturgica. Kiev. 1861. Bazsánszky : Chobo 1862. Dolniczky: Typikon. Lemberg: Bezsztuzsev : HcTop.Pycn. CN­B. 1872. Az egyházi énekek szövege Keleten a keresz­ténység első századaiban. Az apostoli időkben Dávid Zsoltávai, nemkülönben az ó és uj­szövetségi atyák által készített énekek, hym­­nuszok énekeltettek. (Efes. 5. 19. Kot. 3. 15.) A II században, amidőn az eretnekek már a régi hymnuszokat is megrontani törekedtek, a szent atyák a nép hitének megerősítésére uj hymnuszokat készítettek a régi dallamon ugyan, de új, hamisítatlan tant tartal­mazó szöveggel. Ilyen dogmatikus hymnuszokat készített szíriai Efrem diakónus s szt. Ágoston. Valamennyi egyházi költő közül azonban az első helyet damaszceni szt. János Kozma tanítványa foglalja el. Az ő idejében dühöngött az Isauri Leo császár által indított képrombolás. Damascenus költeményeivel buzdította a kereszté­nyeket s ezért a császár féktelen dühében János jobb karját levágatta. Midőn azonben János a b. Szűz képe előtt imádkozott, a levágott kar csodálatosan ismét összenőtt. Hálaadásul irta most a „Thoji noői­i,HTe­inail RecHttga“ és az „O Teoi panyeTca“ énekeket. Nemsokára sz. Szávának a holt tenger mellet fekvő kolostorába vonult s ott irta melódiástul ama 26 sztichirát, melyek a papi temetésre vannak előírva. 60 éves korában még 64 kánont irt (Poska- Xp. — BoronB.1. Bo3Hec. — nacn..) úgy szintén az oktoidh nagy részét ama népies zene­rendszer alapján, mely akkor Keleten ismeretes volt. Rövid idő alatt az egész keleti egyház az ő énekeit zengte. Damascenus volt az első, ki a templomi éneklés teóriáját is megírta (CaTorpaA,em.), később egy usztávot is irt a jeruzsálemi templom számára. Énekeit és a 8 hang rendszerét a bizánci görögök is átvették s tőlük származott azután tovább az oroszországi szlávokhoz. A­mint látjuk tehát a görög hangok alapja nem görög eredetű, hanem keleti s Damascenus azt úgy elméletileg, mint gyakorlatilag alaposan átdolgozta. A jelen­legi oktoichonban még más költők szerze­ményei is észrevehetők, így az ú­n. keleti sztichirákat (boc­ohhh) Anatol konstantinápolyi patriarcha írta még az V. szá­­dbra, tehát korábban Damascenusnál, az evangéliumi sztichirákat Bölcs Leo görög császár a IX—X században s a hexapostilarionokat (calmuei­i.) Konstantinus Po­­firogenetus írta a X. században. Ezen szerzők az ének szövegét annak dallamával együtt ké­szítették el. Amint látjuk nem az egész Oktoidh Damas­cenus composituma, csupán a íviacu BOCKpecHR Ha Tocn. B08B. továbbá B ilyenre h bhahtb, xepyBHMCiea írbe hl maci. 6: Hhhíj CH.au stb. Az egyházi énekek szövege az oroszoknál. A XI. s azután a következő századokból fenmaradt kéziratok szövege s azok olvasási, illetve éneklési módja szerint 3 korszakot lehet megkülönböztetni. Az első korszak a XI-től a XIV. századig tart. Ezen korszak énekeinek szövege és hangjegyei pergamen pa­píron fekete festékkel vannak mázolva. A hangjegyes kéziratok csoportját Sztichirárok — Irmologionok — Kondakarionok — Mineák — Triodok — Paraklitiknak nevezték. E könyvek hangjegyei nem mutatnak valami nagy változatosságot. A XII. században az egyes könyvek hangjegyzése között már különbséget tesznek, így a Kondakartonokat csakis bizonyos alakú jelekkel írták s e jeleket más könyveknél nem használták. A hangje­gyek kezdetben csak vonalnélküli jegyek, hogy úgy mondjam alaktalan görbék voltak, melyek az abc. be­tűiből származtak ugyan, de később az átírások s az ékezetek hozzáadása következtében eredeti alakjukat elveszítették. Az első hangjegyes könyvek csak egy főhangot tartalmaztak s a többi énekeket a főhang mintájára hallás után tanulta a nép az erre a célra rendelt éne­kesektől. Oroszországban már 1274-ben kizárólag csak az erre a célra felszentelt énekeseknek, diákovusoknak és kántoroknak volt szabad az egyházi könyveket olvasni, mert a különböző kiejtések folytán veszélyben volt az egyöntetűség. A hangjegyes könyvek nagy része világi és egyházi énekesek által lett megírva, így a Mineát a XI. században Putyata hangjegyelte, Boris és Chlyib, nemkülönben sz. Miklós tetemeinek Bariba történt elvitelének sztichi­áit barlanglakó Theodozius írta 1087, illetve 1108-ban. A hangjegyes könyvek szövege részint szláv nyelvű volt az egyes egyházak hierarcháinak származása szerint. 1253-ban Rostovban a bal klirosz görögül, a jobb klirosz pedig oroszul énekelt. De hovatovább a görög szöveg s annak éneklése ritkább lett s mai nap csak a főpásztori liturgiákra van előírva Kypie eaefi30H­B, E8ci noaaa era­­eciiOTa, Akcíocl. A görög könyvekben a hangjegyek előtt még egy különös hozzáadás van, mely a szöveggel semmiféle összefüggésben nincs, így pl. a pricsasztenek előtt gyakran olvashatni e szócskát »nenena«, a sztichirák előtt »tere­­m­tem.« Szláv könyveinkben is a velicsanije előtt sokszor olvasható e szócska: »lege«. Némelyek ezt a latin legere (olvasni) igétől származtatják s szerintök a »lege« szócska helyett az illető szentnek nevét kell ott olvasni, a­kinek a velicsanije szól. Ennek azonban nincs alapja, mert az ilyen esetre a szlávoknak megvan a megfelelő kife­jezésük „H­apel'b“ s a »lege« szócska valószínűleg olyan hozzáadás mint a »nenena«. A görög könyvekben különben a sztichiráknál az első hang előtt »teteteterirem« a 2. hang előtt »titititire­­ruterirem«, a 3 hang előtt »tototototeriem« hozzáadás fordul elő. E hozzáadások a szöveggel semmiféle kapcsolatban sincsenek. Egy zarándok — mint Bazsanszky Porfir írja — visszatérve az atkos hegyről, azt mondotta, hogy sz. Pantalemonnak athosi kolostorában 1859-ben sz. Péter és Pál apostolok ünnepén a litiai sztichirák elvégzése után egy szerzetes 10 percig énekelte a »didi­­rájráj« szócskát, mint Bazsánszky írja „jkhbo­h Bece.io“. A szláv könyvekben a fentemlített lege szócskán kívül a XVII. századig még elég gyakran előfordul a »dhavuja« szócska is. A szöveg olvasásának illetve éneklésének második epochája a XV—XVI század. A XV. században a szláv könyveket már bizonyos változásokkal kezdték olvasni és énekelni, de a szöveg értelme nem változott meg. A régi szöveget „cl­rpiniaxoML, oupaBAHXOMt npe^t“ he­lyett most már corpiniHXOMO, onpanAHxoMO, nepelo olvas­ták s Pociioah nOMH-iya helyett Ochoah n­OMH.iyü-t éne­keltek. E helytelenségek a tudatlan magántanítóktól származtak, kiknek száma a XVI. században igen nagy volt. Az egyházfők erélyesen léptek fel e félszegségek ellen, a klitoszokat jobb énekesekkel, megözvegyedett papokkal s diakonusokkal látták el, de mindez nem járt kielégítő eredménynyel. A rossz szokás természetté vált. Ehhez még egy másik baj is járult. Hogy a hosszú szertartásokat megrövidítsék, a szöveget több részre osztották fel s e részeket azután egyszerre olvasták, illetve énekelték. A vecsernyét és utrenyét 3—4 részre osztották s e részeket egyszerre énekelték. E szokás okáig uralgott Oroszországban. Célja pedig volt elvégezni mindent pontosan az usztáv szerint, de az időt is meg­rövidíteni. 1551-ben az egyházfők elhatározták e szokás kiirtását. Mindenekelőtt elrendelték, hogy az énekeket gyorsabb ütemben énekeljék s némely részüket csak olvassák. Majd az ünnepélyes miséket elhagyták s az utrengei kánont és a nagy doxologiát csak olvasni, s a sztichirákat ellenben énekelni rendelték. 1569. körül a papok és diakónusoknál énekiskolá­kat állítottak fel, melyeknek száma igen nagy volt. A novgorodi sztichirár szerint ez iskolákban a 8 hang könnyebb megtanulása végett mai nap is ism­ert Hihold­ HepHen,T­­H3L ManacTupa. . . ’Apac 'aj3av vírsvrrjas verset, énekelték. 1592—93 évből felmaradt hangjegyes könyvek említést tesznek patriarchai és császári kántorokról, kik nemcsak a templomokban, de a hadjáratok alkal­mával is működtek. A nép mindig tisztelettel vette őket körül. A XVII. században ők tették át a zsoltárokat­­sztichirákat, szlávnikokat, s velicsánijákat hangjegyekre 1657-ben Eufrozin megjegyzi, hogy már a kántorok között sincs meg a kellő egyetértés, egyik a másiknak szemére veti: Én Sajdurov tanítványa vagyok, te pedig csak Luboskovot követed. Nagy részük ismét a megron­tott olvasáshoz tért vissza s cnach helyett conaco, bl mhí helyett bo MOHK-t olvas. Végre is a kántorok nagy többsége a könyvek kijavítása s a helyes olvasás meg­állapítása végett 14, majd 6 tagú bizottságot küld ki. A harmadik epoka a XVII. századnak immár kija­vított szövege. Matyiev Iván és Dimitrov Stefán fáradtak legtöbbet a könyvek kijavítása körül s 1750-ben javított vonalas hangjegyekre tették át a régi könyveket s mos­tani hangjegyes könyveink a régi könyveknek mindenben megfelelő hiteles szöveggel bírnak. (Folyt, köv.) S a­minő reménytelen volt a pogány népek vallási állapota, épen olyan reménytelen, könyörtelen volt a pogányok erkölcsi érzéke és tanítása is. Márk Aurélról, a legjóságosabb római császárról azt olvassuk például, hogy nyíltan gyengeségnek tar­totta részt venni az idegen nyomorban és megosztani a más bánatát, fájdalmát, kényeit. Seneca, az őskor eme leghírnevesebb erkölcsi tanítója azt mondja, hogy : »misericordia, animi vitiumtest« , vagyis: »az irgalmas­ság a szív fogyatkozása, a lélek hibája«, a­mely bűntől — úgymond — minden tisztességes ember őrizkedik (boni misericordiam vitabunt) mert az csak elaljasodott szívben terem meg. És e nagy elme bölcsészeténak végső szava is az, hogy »sapiens non miseretur«, »az igaz bölcs szánalmat nem ismer«. Épen igy vélekedett Cicero is. Amint ez »Pro Murena« című védőbeszédéből kitűnik. Nem csoda tehát — ha a pogány rómaiak nyíltan hirdették, hogy a szegénység vétek és gya­lázat (ingens vitium, magnum opprobrium , pauperies­) l­ép ezért, a­ki pl. koldusnak alamizsnát, ételt avagy italt ad, az kettős rosszat tesz; mert az, aki adta, elvesztette azt, a­mit adott; — annak pedig, a kinek adta, csak nyomorúságát és nyomorult életét hosz­­szabbította meg általa.1) S ha itt-ott találunk is va­lami szépet, valami vonzót a pogány népek történetében, a fény az árnyék mellett csak azt igazolja, hogy »kétség­kívül van az emberben vagy a jóra, magasztos buzdulat az erényre, mert hisz az ember bukásában is nagy maradt, miként a beomlott templom, mely romjaiban is megőr­zött valamit Isten fönségéből, ki benne lakozott. De önmagára, természetes hajlamaira hagyatva, merre hajlik az emberiség? fájdalom, el vitázni nem lehet — a rosszra!*2) De ime l épen abban az időben, mikor az emberi nem az általános romlottság közepette a kétségbeesés állapotában sintett; mikor a zsidók és­­pogányok egy­aránt várták, óhajtották a Megváltót, »az ige testte len«, megjelent a földön Jézus Krisztus, elérkezett a világ helyreállítója s egyszerre megújult a föld színe ! Dicsőség legyen ezért Istennek az égben és békes­ség a földön a jó embereknek ! Az isteni orvos, amint e földre lépett, gyöngéden lehajolt a beteg emberhez s bágyadt tekintetét, mindenek­előtt az égre irányította, s megtanította, hogy nem több, csak egy igaz és élő Isten van, ki önmagától való tiszta szellem, ki végtelen, örökkévaló, változhatatlan, mérhe­tetlen, mindenható, végtelenül bölcs, végtelenül szent, igazságos, jó és irgalmas Isten. S a mennyiben »Lélek az Isten, azoknak, a kik őt imádják, lélekben és igazság­ban kell őt imádniok«. Majd megnyitotta isteni ajkait s kimondotta ama nagy, egész világot átalakító igéket, hogy Isten mindnyájunknak egyformán közös Atyja, mi pedig mindnyájan Istennek egyformán gyermekei va­gyunk ; nincs tehát többé Ur és rabszolga, mert Isten előtt nincs személyválogatás, ő nem rang és méltóság, hanem mindenkit tettei és cselekedetei szerint fog egy­formán megítélni. S eme fönséges igékre megszületett e földön az igazi szabadság, egyenlőség, testvériség szent evangéliuma. Majd azokhoz fordul az isteni Tanító, kiket a pogányvilág lenézett, megvetett, azokat emeli fel isteni szivéhez, kiket előtte senki sem szeretett. Az emberiség elhagyott, megvetett salakját, a pogány világ söpredékét »boldogoknak« nevezi.­»Boldogok a szegények«, »bol­dogok, a­kik szenvednek«! S ime eme fenséges szavakra összeomlott, megsemmisült a pogány bölcsek egész kegyetlen tudománya. Most már nem bűn többé a szerencsétlenség, nem szégyen a szegénység, nem gyen­geség a könyörület, az irgalom ! Most már minden szegény, szerencsétlen, elhagya­tott ember reménynyel, bizalommal tekinthet az égre, hisz az ég és a föld Ura is, e földre jöttében nem fényes, ragyogó királyi palotában, hanem szegényes, elhagyatott istállóban született, hogy ezzel is jelezze, megmutassa, hogy a szegényeket, árvákat s mindazokat, kik szenvednek első­sorban szereti. A nőt, a családanyát és a családi élet legdrágább kincsét, a gyermekeket pedig a pogányvilág undok és nyomorult állapotából kiszabadította az isteni Tanító az által, hogy a kánai menyegzőn jelenlétével megszen­telte a házasságot, mi több, szentségi rangra és méltó­ságra fölemelte azt és kimondotta, hogy a házasság, épen mert szentség, egész a sírig felbonthatatlan. A­mit pedig Isten egybekötött, azt embernek soha, semmiféle ürügy alatt nem szabad szétszakítania. íme gőgös háladatlansággal élvezzük az Úr Jézus Krisztusnak égből hozott jótéteményeit. Beszélünk sza­badságról, egyenlőségről, testvériségről s megfeledkezünk arról, hogy Jézus nélkül nincs szabadság, nincs egyen­lőség, nincs testvériség. Keressük itt a földön a boldog­ságot, a megelégedettséget, a békét, nyugalmat s elfe­ledjük az Apostol szavait, hogy nincs másban senkiben üdvösség, csak az Úr Jézus Krisztusban« 11) Jézus Krisz­tus ama kő, mely szeglet fejévé lett. »Mindaz, ki ama kőre esik, megsérül, a kire pedig esik, azt összezúzza«.2) Valóban »ha a jóslatok nem is tanúskodnának az Üdvözítő mellett; ha csodákat nem is mivett volna, már az ő tana és élete is oly isteni, hogy már ez is varázshatalommal bírna lelkünk fölött és a­mint nincs !) L. Dupanloup—Buschék : Jézus Krisztus. 40—41 1 2) L. Bougaud E.: A kereszténység és korunak. 9 Apóst, cselek. 4 fej. 12. vers. 2) Sz. Lukács evang. 19 fej. 17. 18. vers. GÖRÖG KATHOLIKUS SZEMLE 1906. január hó 7. EGYHÁZI HÍREK. Kinevezés. Főpásztorunk ő nagy méltósága Suba György dr. theol. tanárt, papnevelőintézeti aligazgatót kinevezte egyházmegyénk szentszékéhez a házasság és a szerzetesi fogadalom rendszerinti védőjévé. Zseltvay Emil pápai t. t. káplán, iványii paro­­chus életének 45. és áldozópapságának 22-ik évében folyó hó 1-én Iványiban a haldoklók szentségeinek ájtatos fölvétele után az Urban elhunyt. Zseltvay Emil fia volt Zseltvay János velétei lelkésznek s miután gymn. tanulmányait kitűnő eredménnyel elvégezte, a papi pályára lépett. B.d e. Pásztélyi püspök a budapesti központi papnevelőintézetbe küldte föl s miután itt el­végezte bheol. tanulmányait, Pásztélyi püspök mindjárt hivatalnokai sorába vette fel, majd pedig kinevezte az ungvári theol líceumhoz a lelkipásztorkodástan tanárává. Mint theol. tanár tanítványai részére ügyes kézi könyvet állított össze. Drohobeczky Gyulának, akkori székesegy­

Next