Görög katholikus szemle, 1908. július-december (9. évfolyam, 27-52. szám)

1908-07-05 / 27. szám

Ungvár, 1908. julius hó 5. 27. szám. Kilencedik évfolyam. i» ■ ■ --- ■ SZERKESZTŐSÉGI IRODA: Ungvár, (Vár.) r ............................. -i ELŐFIZETÉSI ÁRA: Egész évre .... 8 kor. Fél évre.................4 kor. Negyedévre .... 2 kor. Kántor-tanitóknak egész évre ... 6 kor. Egyes szám ára 16 fillér. KIADÓHIVATAL: Az „Unió Könyvnyomda Részvénytársaság“ Ungvárt, (a várban.) A lap elfogadása előfizetésre kötelez -------- -----' 'j Wti EW Hirdetési és előfiztési díjak a kiadóhivatal címére kül­dendők. Itt sír ^ EG­YHÁZI, T^200T1rGi-3r­ ÉS HETILAP. ^ MEGJELENIK MINDEN VASÁRNAP. Jó ízlést kérünk. Mi városiak ha kimegyünk egy-két hétre falura, nem tudunk betelni a falu szépségével. Mindent szépnek találunk benne. Szép a szalma födeles kunyhó, szépek a rikító színekkel körül­festett ablakok, szépek a kifele befele épített házak, szép a kormos kis templomocska s benne minden, a rikító művirágok, a kezdetleges ké­pek, a lehetetlen szinti és képli zászlók stb. ta­lán csak azért, mert falusi. Pedig nincs igazunk. Nem szép az egy sem. Lehet, hogy érdekes, mert szokatlan nekünk, lehet, hogy megkap, mert mindennap nem ta­lálkozunk vele, lehet, hogy egyikü­nk-másikunk költőiességet is talál bennök először azért, mert maga sem tudja, mi az a költőiesség, másod­szor meg azért, mert amit lát falun, azt mind fű, fa, virág között látja, de azért nincs ezek­ben semmi szépség legfeljebb annyiban, am­eny­­nyiben nem sablonosak, de itt meg az a baj, hogy azért nem sablonosak, mert a sablonon jóval alulmaradnak. De hát hogy is lehetne ez másként? A fa­lusi iskolákban a gyermeket megtanítjuk a tör­tekkel való művelésre, a mondattanra, meg sok mindenfélére, de egy kis jó ízlésre nincs aki megtanítsa először azért, mert nincs rá tantár­gyunk, másodszor meg azért, mert bizony azt a papot, azt a tanítót, azt a jegyzőt és azt a segéd­jegyzőt sem tanította senki erre. Pedig egy kis művészi jóízlés mindnyájunkra férne. Ha a jó Isten nem ajándékozta meg vele, vagy a családi nevelésben nem tett rá szert, az iskolában csak nagy ritkán, erre való hajlamá­nak kifejlődése után szerezheti csak meg, mert a mai iskola csak emléző gépeket nevel növen­dékeiből, kikből vállhatnak azután szorgalmas, becsületes emberek, de művészi lélekkel, nemes szívvel bírók, több oldaluak, a falun is a szépért élni tudók csak akkor, ha ez már természetök­­ben van meg. Pedig igazán milyen szép volna a falu, ha benne még az utolsó szalmafedeles kunyhó is szegényesen, de rendesen volna megépítve,­­­­ha azok az ablakok csínnal volnának kifestve s egy kis jázminbokros, georginás, mályvás, pün­kösdi rózsás fodom­entás, selyemfüves, szarkalá­bas kertecskére nyílnának, — ha a most már cseréppel vagy zsindelylyel fedett házak a min­den faluban lenni köteles szépészeti vagy miféle bizottság által helyesen megjelölendő vonalban illetve állásban építtetnének, ha az a kis templo­mocska lefehérlene a dombról s benne a kiváncsi ha találna is szegénységet, de nem találna ron­gyot és szennyet, nem találna hónapos porral ellepett rikító szinü művirágot, hanem minden vasárnap friss élő virágot, nem találna lehetetlen színezésű és még lehetetlenebb helyzetű alakok­kal kifestett képeket, hanem jóizlést, művészetet, ha nem is eredetiben, de leganikis utánzatban. És ehhez semmi sem kell, csak a pap, a tanító, a jegyző jóizlése, a néppel való törődni akarása és jó példája. De mikor azt a népet soha senki sem ve­zeti rá a jó ízlésre, mikor az a nép a pap, a tanító, a jegyző udvarában, kertjében semmi csint, semmi gondosságot sem lát, mikor papja előtte a hónapos porral ellepett oltáron fehérsé­gét rég elvesztett miseingben s rongyos miseru­hában misézik, mikor tanítója a morcos arcú és ruházatú gyermekekkel megtömött iskolában szó nélkül kezdi el a tanítást, akkor ne várjunk at­tól a néptől sem jóizlést s ne keressünk más­ban szépet falun, mint csak a harangszóban, a kolompban, a pacsirta énekben, a százados fák­ban, a mezei virágban és a munkások dalában. Hát ezen segíteni kell. Ha a középiskolában nem fektetnek rá súlyt, fektessünk mi ott, a­hol az módunkban van. Tanítóképzőnkben és papnevelőintézetünk­ben a növendékek figyelmének erre való felhí­vása, jóizléseknek, művészi érzéküknek kifejlesz­tése elengedhetetlen volna. Ma már túl vagyunk a régi egyszerűségen, modernizálódunk, mert ne lehetne ezt a modern­séget a régi egyszerűséggel egyesítve szép for­mában, a szépnek szeretetében belevinni a nép­­lélekbe ? Lehet, hogy ehez előbb a papoktól, a ta­nkoktól, a jegyzőktől több művészi érzéket ké­rünk. „ A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. frf* •«♦‡«- -KM- ‹ ♦-„- -„4X- -K» ‚- -*♦‚- -K* -»‚♦‹‚- -*#*- +$* Az előléptetés. Lepkij Bogdán. — Hányszor kértelek, hagyd el azokat a könyve­ket, azokat az orosz újságokat. Járatod a „Národnát“ és ez elég tőled. Istenem, hiszen te nem­ vagy Bismark. Vagy azokkal a papokkal. Talán nincs neked szebb,, jobb köröd a te szférádból. Hol ünnepek, hol tanács­kozások és Isten tudja mi, így magától értetődik, hogy feletteseid bizalmát aláástad. Egészen világos. Egyszerre két széken ülni nem lehet. — De kérlek, elfelejtetted azt, hogy magam is pap fiú vagyok. Közöttük nőttem fel. Az ő fölfogásuk és nézeteik az enyémek. Hiába minden, a mi szívünk­höz tapadt, késsel sem vágható le onnan. Ne csodál­kozz tehát azon, hogy vonzódom hozzájuk, hogy jól érzem magamat közöttük. — Ha te velük érzed magad jól, úgy engem nem kellett feleségül venned. Érted ! A sarokba szorított Korobkevics úr hallgatott, az asszony pedig tovább beszélt. — Most van utolsó alkalmad mindazt helyreiga­­zítani. Most így kell szólnod magadhoz: most, vagy soha i­s minden erővel munkához látni. A választások utolsó mentő deszka számunkra. Mikor, ha nem a vá­lasztásoknál állíthatod helyre tekintélyedet? Felejtsd el azt a pátriotaságot, hidd el, hogy az orosz népnek te nem használhatsz, engem pedig a gyermekekkel koldus­botra juttatsz . . Légy most, a­mit akarsz, én többé egy szót sem szólok neked. De ha van benned csak­ egy mákszemnyi, már nem mondom, hogy szeretet, de ra­gaszkodás, ha csak egy kissé is szeretetd saját gyer­mekeidet, úgy hallgass meg engem és minden jóra fordul. Korobkevicsné asszony szavait befejezte és szinte fellélegzett. F­érjére tekintett, arcáról akarta leolvasni gon­dolatait. De ez nem volt könnyű dolog. Azon az arcon sokféle gondolat hagyott nyomot és sokféle érzés és benyomás rajzolódott szemében. Pap fia volt, természeténél fogva jó ember, de engedékeny. Papi tanulmányainak befejezése után egy pár évre szerelmes lett mostani feleségébe. Az ő kíván­ságára lépett a közigazgatáshoz, az ő kívánságára ke­­reszteltette gyermekeit latinoknak, az ő kívánságára tar­totta a latin ünnepeket és beszélt lengyelül. Mikor és hogyan történt mindez, ő már nem tudja, oly észrevétlenül és gyöngéden tudta felesége ezeket intézni és vezetni a saját tetszése szerint. Különben a dolog nem volt különös. Úgy történt, mint kevés ki­vétellel minden házban, hol a férfi orosz, az asszony lengyel. Mindazonáltal voltak pillanatok, mikor Korob­kevics úr szívében fölébredtek az orosz érzések, mikor ereiben hű orosz vér lüktetett. Előfordultak pillanatok, részint a hivatalban, részint vitázás közben a kaszinóban, hogy bántották az oroszt, fajszeretetében ilyenkor szer­fölött sértve érezte magát. Ezek miatt kegyvesztetté lett s előléptetésének útját bezárta maga előtt. Hosszú éveken keresztül volt komiszárius, de elöljáróvá lennie nem sikerült. A gyermekek pedig és a kiadások nö­vekedtek. A szükség már az ajtóban volt. — Úgy, igazad van, mondotta, felébredve gon­dolataiból. A megelégült asszonyka fölnevetett s meg-, csókolta kopasz homlokát. — Ej­te, te jó, engedelmes, okos öregem, beszélt hozzá hízelkedve. És ő örült, hogy a keletkező félben levő vihar elmúlt, megcsókolta telt, piros kezét. Eközben a négyet is elütötte. Korobkevics fölkelt, vette kalapját, botját, és az irodába ment. * * * Másnap korán reggel zsidó szekér ment B. vá­rosból C. faluba vezető úton. A kis szekéren a piszkos zsidón kívül Korobkevics komiszárius ült és mellette gubasztott Kuchta Hilárion írnok a kerület legügyesebb kopója, a­ki Hilárka néven volt ismeretes. Korobkevics szolgálati sapkában volt, az írnok pedig egy köteg aktával a hóna alatt ült. A reggel szép volt. A nyári nap tréfa nélkül sütött. A zsidó lóvá futott a nagy melegben a szekér pedig irgalmatlan módon rázott. Korobkevics az után akarta átgondolni a mai választás tervét, de hogy is ne. Alig támadt valami szerencsés gondolat a fejében, a kis szekér ugrik, zökken egyet s oly hirtelenül lódítja meg, hogy a szerencsés gondolatot is kirázza a fejéből. A szekér végre egy kút mellett állott meg. Moskó lemászik, leveszi a lova zabláját s itatni kezdi. Merített egy vederrel, kiitta, merített másikkal, kiitta, a harmadikból is alig hagyott valamit. Azután megrázta magát egész testében, ásított egy párat s visszanézett a szekérre. Moskó megértette hő vágyát. Leoldotta a köteg szénát, mely a szekér hátulján lógott s a köteget a rúd elé tette. — Egyél ! A ló evett. Korobkevics azalatt gondolkozott.­­— A faluba érve bemegyek a paphoz. Ő ha muszka is, de jó és vendégszerető ember. Meghit villásreggelire, aztán ebédre. Asztalhoz ülünk, Hilárka pedig azalatt a faluba lopózik. Fölkeresi a bírót, összehívnak egypár zsidót, egypár hangadót, uradalmi élősdit és megcsi­nálják a választást. Megválasztják a bírót, zsidót, a­ki pénzért tulajdon édes­anyját is eladja ; az albírót , Lezun Mikitát. Leírják a jegyzőkönyvet, a bíró pecsétet ad, lenyomják és az ügy be van fejezve. Mi meg azalatt tyúkot eszünk és bort iszogatunk. Megebédelve a vá­lasztásokra akarunk menni. Csak itt adják tudtunkra, hogy minden renden. A választások megejtve, a jegyző­könyv leírva, Hilárka pedig az aktákkal már nem messze valahol a várostól. A pap a haját tépi, egy némely zavargó természetű fenyegetőzik, én a szekérre ülök és Isten veletek. Hazaérve a csínyt elmesélem a felesé­gemnek ; a feleség meg van elégedve. Elmondom a főnöknek :a főnök dicsér, a többiek pedig gratulálnak a bizonyos előléptetéshez. (Folyt. köv.) EGYHÁZ. Ortinszky püspök. »Adtál Uram előt nincs köszönet benne« ily cim alatt jelent meg nehány sor egy amerikai lapban az amerikai gör. kath. püspökségről s a cim a tarta­lommal egyetemben valóban találó volt. Amerikában élő gör. kath. véreinknek nem volt hőbb óhaja minthogy kapjon egy egyházfőt, a­ki jó­akarattal egybekötött erélylyel kiküszöbölje a különböző visszaéléseket s megteremtse a rendet minden oldalon. Ez óhaj teljesítése végett megtett minden lépést, meg­mozgatott minden követ, sőt a legnagyobb anyagi ál­dozatokra is kész volt, de mind hiába. Már már azt hittük hogy úgy egyházunkról mint népünkről immár mindenki megfeledkezett, midőn egyszerre mint a nyári

Next