Görög katholikus szemle, 1915. január-június (16. évfolyam, 1-26. szám)

1915-05-16 / 20. szám

Ungvár, 1815. május 16. 20. szám, Tizenhatodik évfolyam. EGYHÁZI, TANÜGYI ÉS TÁRSADALMI HETILAP. — MEGYELEINIK MINDEN VASÁRNAP. Szerkesztőségi iroda: (ungvár, (vár). Kiadóhivatal.­„Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság" Ungvár(vár) A lap elfogadása előfizetésre kötelez. — Hirdetési és előfizetési díjak a kiadóhivatal címére küldendők. — Főszerkesztő: Kaminszky Géza. Felelős szerkesztő: Duliskovich Elek. Könyvnyomda- és lapkiadótulajdonos: Az „Unió Könyvnyomda Részvény-Társaság” nevében KAMINSZKY G­ÉZA. Előfizetési árak: Egész évre ................................................................................... 3 kor Fél évre......................................................................................... 4 kor Negyed évre............................................................................. .. 2 kor Amerikába 10 korona. Egyes szám ára 10 fillér Megfigyelések: Dr. Breyer István hercegprímási irodaigaz­gató kultuszminiszteri osztálytanácsos lett. Sokat várunk tőle, a munka embere, szor­galmával széles látókör ura, édes­anyja iránti szeretetéből kifolyólag föltétlen megértője a sze­gények, özvegyek, árvák nyomorának. A hercegprímási udvarból került ki, föltét­lenül hisszük, hogy a maga hatáskörében végre­hajtója lesz annak a nagyszabású beszédnek, mely a hercegprímás ajkáról a Szt. István­ Tár­­sulat közgyűlésén elhangzott és a­melynek ál­landóan élnie kell közöttünk. Nagyképzettségű fiatal ember, a kinek egyé­niségétől nem lehet elválasztani az igazságossá­got s a kitől éppen ezért el lehet várni, hogy sokat fog tenni a görög katholikusok érdekeiért. Nem az erőst kell támogatni. Hanem azt a gyengét, a mely itt a végvonalakon a legerősebb támasza a magyarságnak s a mely éltetője az uniónak s mondjuk ki egyenesen —­ bevehetet­len vára a katholicizmusnak. Nem akarunk az örömbe ürmöt vegyíteni, de azért mégis fölvetjük a kérdést, miért nem volt még görög katholikus kultuszminiszteri osz­tálytanácsos ? Azt hisszük, hogy ehhez csak egy szükséges, hogy pap és katholikus legyek. De ha már a paritás kedvéért görög katho­likus nem lehet kultuszminiszteri osztálytanácsos, fölvetem a kérdést, miért ne lehetne a görög katholikusokat érdeklő dolgokban a kultuszmi­­nisztériumnál egy görög katholikus ügyvivő a­kinek kezén mennének át a görög katholikus­ ügyek. A szatmári jezsuita internátus papságunk körében is nagy tekintélynek örvend, mert a növendékek vezetése elsőrendű és még nem ta­lálkoztunk olyan szülővel, a­mely kifogást emelt volna ellene. Azt meg kell adni, hogy a legelső nevelők a jezsuiták. Mi is utánozzuk őket, internátusainkba anyagi viszonyainkhoz képest bevisszük a jezsuita nevelési szellemet és meg vagyunk elégedve, ha távolról is megközelítettük a kalocsai vagy csak a szatmári jezsuita internátust. Miért ? Mert minden jezsuita internátus mintaképe az egyéni nevelésnek, mert minden jezsuita in­ternátus ott a csirában kezdi az embert emberré nevelni, gondolkozó, magában bízó, önérzetes, hithű emberré. Átesnek a kis dolgokon, úgy elnéznek a gyermeki rajongás, a rítus szeretete felett, mert a házirend föltétlen egységességet kíván, mely alól fölmentvényt sem a szülői szeretet, sem a rítushoz való ragaszkodás nem kaphat, mert vagy vagyok annak az internátusnak növendéke, vagy nem. Ha az vagyok, akkor szabályainak minden­ben alá kell vetnem magamat, ha pedig ezt nem akarom megtenni, akkor csak egy út áll előt­tem : kilépek az internátusból. Pápai engedély mondja ki, hogy katholiku­sok között mindenki ott áldozhatik, a­hol akar. A rítus nem jön számításba és ha egy interná­tusban a házi rend úgy kívánja, hogy a gör. katholikus latin rítus szerint áldozzák, senkinek sem lehet ellene kifogása. Mert ez törvény. Vannak azonban most már nekünk is inter­­nátusaink, berendezzük őket a legjobb minta szerint a jezsuita internátusok szabályai alapján és azért mégis csodálkozva kell tapasztalnunk azt, hogy az illetékes közönség nem fogadja in­­ternátusaink szabályait annyira irányadóknak, mint a jezsuita internátusok szabályait. Miért muszáj (ezzel a szép szóval fejezzük ki magunkat) a gör. kath. internátusbeli latin szertartásu növendékeknek latin szertartás szerint gyónni és áldozni ? A GÖRÖG KATH. SZEMLE TÁRCÁJA. OfiJOOD ÖOOD GOOD QOOD GOOD GOOD GOOD GOOD GOOD DO Az Erwart jóslata.* — Irta: Máthé Miklós. — Tyr : a hadisten véres útja ez. A muszka harcos mind a Heibe’ lesz. Perunt legyőzi Donnár és Hadúr , megállás nélkül futni fog vadul. Walkürök csókja, Odin lakomája A Walhallában hőseinket várja. A mindeneknek atyja megsegít, Megáldva hőseink küzdelmeit. .. Ferrir hatalma, Ármány cselszövése , Aratásunk a gonoszok vetése. Fehér paripák szent kocsikba fogva Szent berkeinkben hirdetik nyihogva, Hogy az igazság a mienk s a jog — Varrus szabadul, Hermann győzni fog! És Anglia, mely Hastingsot** feledte ? Eldördül Donnár mennyköve felette ! Tyr kalapácsa sújtsa fejetek’, Hogy letiporva békét kérjetek ! Elpusztul végképp’ a vad Szerbia S hatalomhoz jut Abisszinia. Ha a törökkel majd találkozunk, Oroszhon déli részén osztozunk ! Berta istennő az Alfok s az Elbek Táplálva minket védelmünkre kelnek S még nem köszönt be az idei tél: Már győzelmünkben békénk üdve él 1 * Erwart a pogánykori germánok papja volt. A versben említett nevek a germán, magyar és szláv mitológiából valók. **) 1077-ben Hastingsnál a szászok legyőzték az angolokat Egy szegény ember története. Irta: Lepkij Bogdán. Kisoroszból fordította: Dudinszky Nesztor. Folyt, és vége. Igy vigasztalta a feleségét s maga vigasztalha­tatlan volt. Ameddig perlekedett, járt, kelt, addig élt s most? Hogy lehet itten élni?... Akaratlanul egy fűzfára nézett S a fa úgy tett, mintha hajlana hozzá, kérné őt: Gyere. Pár pillanatnyi kínlódás után nyugalom vár Isten talán megbocsát. Ne habozz, gyere!... Mit? Ő? Milyen bűn miatt? Akasszák fel magukat mások, a gonoszak, az ő bajának okozói. Azután igy megerősítve magát talpraugrott s nem ment, hanem szaladt, hazafelé. Azután valami új erő szállott belé. Egész napokon át fúrt, faragott. Most jönne valaki, most próbáljon valaki útjába állani, majd meglátná ! Lányával együtt behordta a megigazított ágyat, lócát, asztalt. Csak ajtó­s ablakok nem voltak. Azokat elvitték a gazok. Vinné el Isten az eszüket s lelkiis­meretüket. Valami ajtót összetákolt azután Pocsénak, leánya pedig előszedte a régi rostát s betette vele az ablak­mélyedést, körülgöngyölve azt ócska kapcákkal. Az éjjelt átaludták a szobában, mint urak. — Még olyan törvény nem volt, hogy valaki saját házát otthagyja. Azt nem engedem senkinek. Életemmel állom ezen szavamat. Pocsénok nem sokáig monologizálhatott, mert az álom erősebb volt nálánál. De egész éjjel harcolt az ágyon: kiabált, ordítozott, geszlizált. Reggel felé eszébe jutott a bécsi út s elhallgatott. — Nincsen törvény, nincs igazság — gagyogta gyermekmódjára, azután mélyen, igen mélyen elaludt. Reggelre újra erőhöz jutott. Rendezgetett mindent s kiabált. Lányával együtt kapálta ki a hagymát s hordták a szobába. Emelgette a zsákokat, szinte a derekában pattogott s neki úgy tűnt fel, hogy az erdőben pattog a száraz avar. Az egész kertet áttárták. Ahol csak egy hagyma, cékla, murák volt, mindent elszedtek. A leányka ugorkát kovászolt, káposztát vágott. Éhségtől nincs mit tartani. — S te most gazdasszony rendezd a szobát s főzz, én pedig munkára megyek. Még fogok tudni bekeresni. Rosszul esett az öregnek dologra idegen udvarba beállítani. Olyan gazda volt valamikor. De hiába, beállott s dolgozott. Ütötte csépével a kévéket, mintha ott nem is kévék, de az ő balszerenc­séje feküdt volna. — Bécsben nem felejtette el mozgatni a csépet ? — kérdezték a legények. Nocsak egy, kettő, három. Egy kettő három... Sup, csup, csup! úgy verte a kévéket az öreg, hogy a szemek a csűr plafonjáig repdestek. S mikor a szalmát kellett rázni, hát ült lefelé s köhögött. Sokáig, sokáig. — Elszégyenitene még egy legényt is, csak ne volna az a köhögés — nevettek a legények s újra ál­lottak be a munkába az öreggel együtt. S az öregbe újra kezdett visszatérni a remény. Hátha talán... talán... talán. Nem sokáig ült nyugton. Elment az ügyvédhez. S újból fölszedett egy csomó tanácsot s egy csomó írást hozzá. Öreg és bolond. — Uracskám, nem vagyok én magamnak ellensége. A per húzódott s húzódott, végre azt az elhatározást húzta ki belőlem, hogy elmegyek Bécsbe. Azt gondoltam, hogy így hamarább fejeződik be ügyem. — No és befejeződött. S most mehet magának, nincs időm. Nem maga az egy a világon. Hej de másnak kell lenni az életnek kö­zöttünk. * *

Next