Határszéli Ujság, 1922. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1922-05-14 / 20. szám

SZILÁNKOK PELEK VISSZAADOTT EGY TEMPLO­MOT. Bizonyára nem a saját jószántából, mert hiszen ő a saját jószántából nem szokott vissza­adni semmit, amit elvehet tőlünk. Történni kellett hát valaminek az „Ruszinszkói Magyar Hírlap“ elkobzása után. Úgy látszik, Ruszinszkó politikai laboratóriumában készítettek egy kis szépség­­flastromot és ezt odaadták Peseknek, aki ötven­négy csendőr asszisztenciája mellett ráragasztotta Ruszinszkó politikai képére. Röviden: Pesek visszaadta a görögkatholikusoknak a jogtalanul elrabolt nyéresházai templomot! Kik rabolták el? Azok a schizmatikusok, akiket Pesel kénytelen most eddigi kegyeiből kidobni. Hja! Amerre a szél fúj, arra hajlik a nád is . . . * A FÖLSZABADÍTÁS tetszetős és praktikus jelszavának egy szemrebbenés nélkül hozsannázó újdonsült „államfentartó“ elemek széles gesztus­sal hirdetett „elveire“ és gyakorlati magatartására, türelmetlen szláv sovinizmusára és tényleges kul­­túrtörekvéseire nézve semmi sem jellemzőbb, mint az a komikus, de letagadhatatlan kis eset, hogy egy helybeli tanár a názdát­ köszöntő cseh­szlovák-ruszin sovinizmus egyik — magyar em­lőkön­­ölcseperedett — fiókája, az elmúlt hetek­ben a debreceni „szákrá magyárszki“ egyetemen vizsgázott. — A fölszabadítás következményei megedzettek bennünket. Hozzá vagyunk már szokva ahhoz, hogy a pár évvel ezelőtt leg­­nemzetibb szinű önérzettel mellüket verő dísz­­magyarok ma a renegátok jellegzetes köpeny­­fordításával egyszerre mindenkit túlkiabálva uj­jongjanak az „ezeréves járom alól való fölszaba­dulásnak“. De aki „meggyőződésének“ ilyen sajátságos —bár anyagi szempontból előnytelen­nek éppen nem mondható — megváltozása foly­tán máról-holnapra magyarból egyszerre ruszinná, sőt csehszlovákká vedlett, — az hogyan tudja összeegyeztetni önérzetével, legújabb­ vignettája nemzeti öntudatával és általában a férfias maga­tartással azt, hogy egy sárral megdobált, agyon­szidalmazott ország kultúrájára ráfonyolódjék és onnan diplomát fogadják el? Miért nem mennek ezek a názdár- magyarok inkább a prágai egye­temre? Vagy talán nem értik meg fölszabadító „testvéreik“ nyelvét, s nemzeti kultúrájuk csupán a „maud­a“-köszöntés és a „proszim­vász“ ha­táráig terjed? Az már más! Kétségtelen, hogy a vallási harcok felidé­zése a legerkölcstelenebb politikai fegyverek közé tartozik, ha ugyan lehet a politikában egy­általán erkölcsről beszélni. Messzemenő hatása azonban ennek sem lesz, mert nem a belátás és meggyőződés toborozza például a schizmatiku­sok táborát sem, hanem a terror, a megfélemlí­tés és a kilátásba helyezett anyagi javak. Min­den akció reakciót szül. Minél hevesebb az akció, annál hatalmasabb kilengésre számítha­tunk, ha pár év múlva bekövetkezik a termé­szetszerű visszahatás. Ennek következményeit mai szemmel még nem lehet belátni, de hiszen például szolgál rá a történelem, mely csodálatos pontossággal szokta ismételni önmagát. A ruszin nép tehát nemcsak ma van el­viselhetetlenül nehéz helyzetben, de nehéz hely­zetbe kerül majd akkor is, ha kialussza a val­lási harcok butító mámorát és felhangzik benne a lelkiismeret szava. De Ruszinszkó nem csak a ruszin nép hazája. Ezeréves testvéri együttélésben osztozik sor­sában a magyar. Az a nép, amelynek fiai össze­házasodtak a ruszinokkal és ma, a mesterséges politikai gátakon kívül nem választja el őket semmi, sőt mindjobban összehozza a közös sors rájuk nehezedő súlya. Ez a sors pedig elnyomást hozott ránk. Ruszinszkó autonómiája még ma is írott betű, melyet senki sem olvas el. Őslakos kormányzó helyett idegenből jött, a néppel együtt nem érző, rideg hivatalnokok állnak Ruszinszkó élén és mi máig sem tudjuk, hogy kinek kezétől függünk, ki sújt ránk napról-napra érzékeny csapásokat, melyek az adott szóval és ígérettel mindig ellen­keznek ; nem tudjuk, mert kérdőrevonás esetén a felelősség a hivatali szobák labirintusában vész el szemünk elől. A polgárság legelemibb joga mindig a köz­ségi önkormányzat volt. Nem politikai ténykedés ez, hanem gazdasági, mely minden adófizetőnek bőrére megy. A „szabadság levegőjébe“ került Ruszinszkó polgárságát ettől a jogtól is meg­fosztották. Nem törvény alapján, hanem csak úgy, valamikor egy zsupáni „jogkör“ érvényesí­tése révén mint ahogy gyarmatokon szokás. És ma, amikor állítólag már régen benne vagyunk a konszolidációs folyamat kellős közepében, még mindig kinevezett „vybor“-ok uralkodnak Ru­szinszkó városaiban zsebünk és fejünk fölött. Kik akarják így? Ruszinszkó őslakosságá­ból egy fél percent sem, s mégis ránk erőszakol­ják ezeket, belekényszerítenek, hogy szóbaálljunk velük, mert hiszen más fórumunk nincs. Ez tehát még mindig nem más, mint a rendőri gummibotra és a csendőri szuronyra épített „jogállapot“. Meddig tart még? Helyesebben: meddig tarthat még? Feleletet csak az adhat rá, aki kezét Ruszinszkó őslakosságának pulzusán tartja. Ér.­tők élénk helyeslése mellett, az igazságtalan, s a mai viszonyok közt kifejezetten sajtóellenes kaució intézménye ellen tiltakozott. Majd a jelenlevő államügyészt kérte, hogy magyarázná meg, mi az az „államellenes“. A cenzúra ugyanis a tisz­tán személyi vonatkozású és jogos bírálatokat is gyakran azon a címen törölte, hogy — állam­ellenesek. Havas Emil szavai után a panasz és a zúgolódás egész árja indult meg a kaució intézménye és a megboldogult cenzúra rossz­akaratú baklövései ellen. Még az „államfentartó" ruszin korifeusok, sőt a cseh Stanzel szerkesztő is tiltakoztak a kaució ellen. Ezek után felelős szerkesztőnk, Holtky Károly emelkedett szólásra, s a következőket mondotta: — Először jelenek itt meg a „Határszéli Újság“ nevében, bár a h. kormányzó úr meghívóját eddig is minden alkalommal megkaptam. E ház kapuja azonban ezelőtt hármas lakattal volt előttem le­zárva: a statárium, diktatúra és cenzúra lakat­jával. De a lakatok végre lehulltak s megjelen­hettem. Eddig úgy éreztem, hogy csak mint szolga beszélhetnék urammal. Most azonban, mióta a szabadszólás megengedtetett, mint szabad ember beszélhetek szabad emberrel. Nekünk ma­gyaroknak a szivünkbe, s vérünkbe van itatva a szabadság, s ez lelki szükségletünk. Aztán tiltakozott a „Határszéli Ujság“-ra kiszabott 10 ezer korona kaució ellen, elfogadva azokat az indokokat, melyeket szerkesztőtársai a kaució ellen előtte oly alaposan kifejtettek. Arra a fölvetett kérdésre, hogy várjon lehet-e az újságoknak hivatalokat és hivatali személye­ket támadni, a kassai táblának egy konkrét eset­ből kifolyó elvi jelentőségű döntésére hivatkozik, amely kimondja, hogy hivatalok és hivatalos egyének cselekedeteinek objektív elbírálása nem büntetendő cselekmény. Bár tudja, hogy a kormányzó úr jogkörén túl esik, mégis szóvá teszi, hogy vajha meg­szűnnének már egyszer azok a hatásköri túllé­pések, amelyeket egyik-másik bíró elkövet, ami­kor egyesek ellen minden ok nélkül hajszát indít. Ma valósággal az a helyzet, amint valaki ezt szellemesen megjegyezte: „Adva van egy sze­mély, s kerestetik hozzá a bűncselekmény.“ Ez az eljárás egyrészről mérhetetlen elkeseredést szül, másrészről pedig már odáig fajult, hogy sokat árt az állam presztízsének is. Igazi békülékenységet kér, s jogaink tisz­teletben tartását. Több apró fölszólalás után az államügyész reflektált a hozzá intézett kérdésre. Érdemleges választ azonban nem adott, mivel „a törvény objektív és mérvadó szavai“-ra való hivatkozás­sal, csupán közhelyekkel sejttette annak a ten­denciának az irányát, amely a jövőben a sajtó elleni kényszerrendszabályzatot vezetheti. Ezzel az ankét az idő előrehaladott voltára való tekintettel véget ért. Hogy lesz-e valami pozitív eredménye a sajtó­ teázásnak, nem tudjuk. Jóslásokba sem kívánunk bocsátkozni, bár tagadhatatlan, hogy a nyájas mosolygások közepette elhangzott na­gyon is általános­ vonatkozású ígéretektől — a múltak keserű tapasztalatai alapján — egy csöp­pet sem vagyunk elragadtatva. És valahogy ga­ranciát sem nagyon látunk arra vonatkozó­lag, hogy a cenzúra eltörlése valóban a sajtószabad­ság helyreállítására és az igazi békülékenység megteremtésére fog vezetni. A „Ruszinszkói Ma­gyar Hírlap“-nak legutóbbi elkobzása, s az erő­hatalmi politika további oktalan forszírozása legalább is nem erre enged következtetni. De hát akkor mivel haladtunk előbbre a cenzúrázatlan sajtóteákkal ? Meddig­ tart még? Nos, hát meddig tart még? Helyesebben: meddig tarthat még ez az állapot, amelyben ma Ruszinszkó napról-napra vajúdik? Ennek az állapotnak, melyet „politikai helyzet“ néven ismer a világ, veszedelmes, mér­gező hatása van. Ez az a rothadási processzus, amely élő bacillusokat termel mindenütt és kórossá teszi a közéleti levegőt, azt a levegőt, melyet még nem is olyan régen a „szabadság levegőjének“ neveztek el az újkori népboldogítók. Az autonóm joggal felruházott Ruszinszkó a legnagyobb abszolutizmus uralmát nyögi még ma is. Azok a nagynehezen kicsikart szabadság­­jogok, amiket idedobtak nekünk, egy cseppet sem változtatnak azon az önkényuralmon, mely­nek életét napról-napra igyekeznek tovább húzni, csak azért, mert e terület politikai érte­lemben vett „átalakítási munkálatai“ nehezen haladnak előre. Még talán a legsikeresebben halad a schizma, amely igen jó anyagnak bizonyult és amelyhez jó talajt adott a felzaklatott néplélek. Sajtótea Ehrenfeld alkormányzónál. Dr. Ehrenfeld Péter alkormányzó folyó hó 6-án (szombaton) a ruszinszkói sajtó képviselői részére teát adott, amelyen az ungvári és a mun­kácsi lapok felelős­ szerkesztői mondhatni teljes számban megjelentek. Az uzsonna elfogyasztása után a házigazda a kormányzósági­ sajtóosztály felállításáról, a postai mizériák állítólagos megszüntetéséről, s a rendőrségi információs­ iroda rendszeresítéséről számolt be az újságíróknak. Előterjesztései után az „Új Közlöny“ fele­lős szerkesztője, Havas Emil, az összes szerkesz­ E lap a szlovenszkói és ruszinszkói ellenzéki pártok sajtóbizottságának tagja.

Next