Határszéli Ujság, 1922. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)

1922-05-14 / 20. szám

2. oldal. HATÁRSZÉLI ÚJSÁG. Lvászy Márton, a „kurzus“ és az utódállamok magyarsága Beszélgetés dr. Petrogalli Oszkárral Lovászynak az utódállamok magyarságához való „közele­déséről“. — Az emigráció Magyarország függetlensége ellen tör.—A bécsi „magyaroknak“ egy szavuk sincsen az utódállamok magyarságának sanyargatásához. — A hazaárulók megbélyegzése. Az E. S. D. tudósítójától.) /Losonc, 1922 május 12. A „Kassai Újság“ április 30.-ki számában Lovászy Mártonnak „Az utódállamok magyar­sága és a magyarországi kurzus“ címen egy politikai cikke jelent meg, amellyel a mai Ma­gyarország elle­n kívánta hangolni az utódállamok magyar közvéleményét és kétségtelenül bizonyos irányítás­ félével kívánt szolgálni az utódállamok magyar politikusai részére is. A csekély feltűnést keltett cikkről és írójáról tudósítónk, a Szlo­­venszkói és Ruszinszkói Szövetkezett Ellenzéki Pártok Sajtóirodájának (ESO) egyik munkatársa megkérdezte dr. Petrogalli Oszkárnak, a Szövet­kezett Ellenzéki Pártok központi irodai igaz­gatójának véleményét, amely különösen azért is figyelemreméltó, mivel dr. Petrogalli magyar országgyűlési képviselő korából egész közelről ismeri Lovászy Márton személyét és politikai múltját. — Mi a véleménye igazgató úrnak Lovászy Mártonról legutóbbi szlovenszkói sajtószereplésével kapcsolatban? — hangzott munkatársunk első kérdése. — Engem Lovászy Mártonhoz régi sze­mélyes ismeretség és hosszabb időn át politikai barátság fűzött. Akkor olyan politikusnak is­mertem, aki tisztességes eszközökkel harcol elveiért, s akinek korrekt becsületességében nem lehetett kételkedni. Annál kevésbbé tudom most megérteni azt, hogy mikép kerülhetett mai hely­zetébe és hogyan tud politikailag együttműködni azzal a társasággal, amelynek soha semmi köze sem volt a tisztes múltra visszatekintő magyar nemzeti politikához. — Mi a véleménye arról, hogy Lo­vászy legújabban az utódállamok sajtója útján igyekszik az utódállamok magyarsá­gához közeledni? — Lovászy e törekvése főleg abból az ok­ból feltűnő és érthetetlen, hogy csak most, az emigráció harmadik esztendejében jut ez az eszébe. Eddig úgy ő, mint bécsi társai ahány­szor csak az utódállamokban megjelentek, — da­cára annak, hogy „magyar emigránsok“-nak te­kintik magukat, s nem az ott élő magyarság tényleges politikai és társadalmi vezetőivel keres­ték a találkozást, hanem a hivatalos kormány­körökkel. Lovászy pl. Romániában nem a Jósi­kákat, Gyárfás Eleméreket, Bernády Györgyöket, Sándor Józsefeket, s Jugoszláviában nem a Várady Imréket látogatta meg, hanem igenis meglátogatta a Take Jonescukat, a Pasicsokat, a Trunbidsokat és mindazokat, akik nemcsak a mai Magyarországnak, de magának a magyar nemzetnek is kimondott régi ellenségei. Miért voltak ezek az urak reá nézve eddig fontosab­bak, mint az üldözött (s épp a nevezett kormány­férfiak részéről üldözött) és a magyar ügyért élet-halál harcot folytató magyarok??... — Mi a véleménye igazgató úrnak a „magyarországi kurzusáról, amely ellen akarja most Lovászy az utódállamok ma­gyarságát felsorakoztatni ? — Nem alkothatok és nem alkothatunk erről a „kurzusáról véleményt, mivel távol ál­lunk attól, mivel nem ismerjük közelebbről s különösen azért, mert úgy az egész magyarság, mint a szű­kebb magunk érdekében a be nem avatkozás szigorú álláspontjára kell helyezked­nünk. Az úgynevezett „kurzus“, s általában bár­mely kormányrendszer lehet rossz, de épp úgy lehet jó is és változásnak vagy éppenséggel mú­landóságnak van alávetve. Egy bizonyos: hogy sohasem lehet olyan rossz, hogy miatta az ellene folytatott harcunkkal magának az országnak, a népnek jövőjét támadhassuk és kockáztathassuk. Nekünk a magyarországi helyzet ellenséges bí­rálatától azért is tartózkodnunk kell, miután a mi politikánknak az összmagyarság és a saját nemzeti életünk érdekében egyik alapvető pillé­rét képezi az, hogy Magyarországnak a trianoni békében biztosított függetlensége valódi függet­lenség legyen. Meggyőződésünk, hogy az utód­államok magyarságának csak addig lehet reménye nemzeti jellegének fentartásához, a fejlődéshez, amíg létezik egy tényleg független Magyarország. Mindenki tehát, aki azon munkálkodik, akinek politikája nyíltan vagy burkoltan odairányul, hogy Magyarország belügyeibe idegen hatalmak avatkozzanak be, az szándékosan Magyarország függetlensége ellen tör. És ezt teszi a bécsi magyar „emigráció“ is. Fokozatos mértékben áll ez, ha ezt a beavatkozást épp az utódálla­moktól várják és kérik. Hisz ezek részben Ma­gyarország testéből alakultak. Érthető tehát, hogy nem viseltetnek barátságos érzelmekkel egy önálló Magyarországgal szemben és nem tartják érdekeikkel egészen összeegyeztethetőnek azt, hogy Magyarország gazdaságilag, politikailag megerősödjék és ezáltal a külföld előtt is erőre és tekintélyre tegyen szert. Ez a felfogás hívta életre a kisantantot, amelynek éle a kis Magyar­­ország — és nem a kurzus — ellen irányul. Vi­lágosan bizonyítja ezt a kisantant állásfoglalása pl. a lefegyverzés és jóvátétel kérdéseinél, s egészen leplezetlen volt ez a törekvésük a Ká­­roly-puccsok idejében Egy Magyarország, amely­nek államformáját, az államfő személyét és kormányzati rendszerét, egész politikáját szom­szédai állapítják meg, nem lenne más, mint egy vazallus-állam németausztriai operett-hadsereggel és németausztriai lerongyolódott közgazdaság­gal. Az ilyen Magyarországnak nemes gesztussal talán patrónusi alamizsnákat is hajlandók lenné­nek juttatni a „gazdag szomszédok“. Ebben a züllésben osztoznánk mi, a magyar nemzetnek Magyarország határain kívül élő részei is. És ezen züllést csakhamar a teljes pusztulás követné. — Micsoda szolgálatokat tett igazgató úr szerint az emigráció eddig az utódállamok magyarságának ? — Erre a kérdésre a következő tény­megállapítás a legékesebb válasz: amíg Lovászy Mártonék lapjaikban a legkisebb magyarországi rendőri brutalitást is hasáb­számra kiszínezve világgá kürtölik (sőt több esetben ilyen híreket gyártanak), addig soha egyetlen egy szavuk sem volt akkor, amikor az itt élő magyarság vezetői­vel töltötték meg a börtönöket épp azok, akikről ennek az emigrációs sajtónak mindenkor csak elismerő szava volt; — sohasem volt oly nagy igazságtalanság Lovászyék előtt az utódállamok magyar iskoláinak, kulturális és gazdasági szer­vezeteinek, egyesületeinek a feloszlatása, hogy azokra egy sort érdemes lett volna pazarolniok­. Ezek után, ilyen múlt után, mit akarnak tőlünk, mi közünk legyen őhozzájuk ?­­ — Végül mi a megjegyzése Lovászy azon állításához, hogy a magyar nemzet a m­ai kormányzati rendszer következtében elvesztette a világ népeinek rokonszenvét, részvétét és hogy teljesen elszigetelve áll? — Hála Istennek, ez az emigrációnak csak jámbor óhaja, ami nem felel meg a valóságnak. Mert igenis, a magyar nemzet sorsával szemben egyre fokozódó szimpátia és érdeklődés nyilvá­nul meg mindenütt. Itt nemcsak Keynes és Nitti világhírű könyveire utalhatok, de hivatkozhatom angol, sőt francia parlamenti felszólalásokra és állásfoglalásokra is. És hogy ez így van, az bizonyára nem az emigráció külpolitikájának eredményességét, hanem ellenkezőleg, teljes ered­ménytelenségét bizonyítja. Hisz ehhez a magyar­­gyalázó, a magyarságot rendszeresen kompro­mittáló politikához minden közelebb áll, mint a Magyarországgal szemben való rokonszenv föl­ébresztése.­­ Bármennyire szokatlan és nehezemre is esik ily erős szavakkal élnem, kénytelen vagyok megállapítani azt, hogy amit ez az emigráció csinál, az egyszerűen az egész magyar nemzet közönséges elárulása. Annál fájdalmasabb ez a vádam, miután ez alól Lovászy Márton szemé­lyét sem­ vonhatom ki. — Fölhívás. Felkérjük tagjainkat, hogy hátralékos tagsági díjaikat mielőbb fizessék be. A befizetés úgy a titkári irodában, mint a párt­helyiségben, s a pénzbeszedők útján eszközöl­hető. A sajtóalapra szánt adományokat Zaho­­ránszky Gyula testvér (a Szövetkezetben) veszi­ át. 1922 május 14. »-• -4-4 O (*) C/5­1 ' S3 W­E f§3 re C sT “cu­i +■* N ° !© S ® O­O s­S­o­bJQ :­21 “ mm .5­­ m3 C­e­z,'­­ CO »1" o­E “­U­o­Q* ~ c © ^ O (X­Ie 1 _ c .5 mw* kal. -4-* -0) 13 N­O­O­ a* Ea*-”s ·‚ a . © 1=3 ! I* *1 C6 I C#3 ‚u * ! G­­«3 M­w‚ H ‚L) u W bn"“ 3 m­­­oo ‚D “CL‚ C/3 › Sj CJ :5 • _fr JD G . os 3- T3 138 6 3 If-CQ «I * Ker­esztén­y világrend. Smith B. Fred, a Nemzetközi Jóbarátság Világszövetségének amerikai kiküldöttje, nyilatkozik világkörüli propaganda-útjáról, magyarországi benyomásairól és arról a nagyjelentőségű mozga­lomról, mely keresztény alapokra akarja fektetni a világ rendjét. Világkörüli útjában háromnapos tartóz­kodásra Budapestre érkezett a napokban Smith B. Fred amerikai gyáros, a Nemzetközi Jóbarát­ság Világszövetségének amerikai kiküldöttje. Az amerikai üzleti világban jelentékeny szerepet játszik Smith, aki Hardingnak, az Egyesült Álla­mok jelenlegi elnökének személyes hívei, sőt barátai közé tartozik és akinek szava így nem­csak Amerika üzleti világában, hanem a diplo­mácia kulisszái mögött is rendkívül súllyal es­­hetik latba. A múlt év novemberében indult el Amerikából Smith B. Fred világkörüli útjára az említett Világszövetség megbízásából. Bejárta Japánt, Ázsiát, Indiát, Palesztinát, Egyptomot és a Balkánt. Propaganda­ útjának részben az a célja, hogy felvilágosítsa az egész világot Amerika igazi közvéleményének állásfoglalásáról az igaz­ságtalan békeszerződésekkel szemben, másrészt hogy utat törjön annak a gondolatnak, hogy a világ feldúlt békéjét, gazdasági, erkölcsi és po­litikai rendjét csak a keresztény gondolat alapján lehet visszaállítani. Mielőtt nagy útjára elindult volna, maga Harding elnök hívta meg őt egy búcsúestére, amelyen több mint száz amerikai diplomata je­lent meg. Smith, Harding ajánló soraival ellátva járja most a nagy világot, s egymásután keresi fel Európa legnagyobb városait, hogy az új világ­békének híveket toborozzon. Erre vonatkozólag a következőket mondotta: — Mindazok a kuruzslószerek, amelyekkel a művelt világ politikai doktorai a végleg meg­romlott helyzetet orvosolni akarják, hiábavalók és nem vezetnek ahhoz a nagy célhoz, amelyet az egész emberiség elérni kíván: a nemzetek közötti bizalom, egyetértés és szolidaritás helyre­állításához. A diplomácia nagy mesterei soha­sem fogják tudni megoldani az igazi béke prob­lémáját. Évek hosszú sora óta kialakult meg­győződésem, hogy a világ erkölcsi, gazdasági és politikai rendjét keresztény alapokra, kell fek­tetni. Ezt a gondolatot hirdettem Ázsián és Ausztrálián keresztül és ezt a gondolatot akarom hirdetni most, az önök szép fővárosában, az önök szerencsétlen, feldarabolt hazájában is.­­ Budapesten voltam már az Operában, ahol alkalmam volt meggyőződni arról a soha nem sejtett magyar kulturnivóról, amelyen a magyar művészet áll. Végigjártam a főváros köztereit és megállapítottam, hogy a szobraik között egy sincs katona, amiből joggal vonhatom le azt a következtetést, hogy a magyar nemzet sohasem követett imperialista célokat. Egy katonaszobrot sikerült mégis felfedeznem: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem szobrát, akinek azonban, úgy tudom, szintén nem katonai erényeiért emelt szobrot a magyar utókor, hanem azokért a diadalmas harcokért, amelyeket a gondolat, a lelkiismeret szabadságának kivívása érdekében folytatott. — Amerika népe világosan látja ma már az élére állított európai helyzetet. Mi mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy a megkötött békét hosz­­szabb ideig érvényben tartani nem lehet és nem lehet belenyugodni semmiképpen a nemzetek sorsának mai elrendezésébe. A mai békék csak az új háborúk szitei és még nagyobb bonyo­dalmakat okoznak az eddigieknél. A győzők ott hibázták el a dolgot, hogy büntetni akarták a legyőzötteket. Ez a vezérlő gondolata a béke­­szerződéseknek is, amelyek így lehetetlenné teszik a kibékülést, az engedékenység, a meg­­engesztelődés szellemének megteremtését. Hiszen a büntetéssel csak a bosszú magvait lehet el­hinteni a büntetni szándékolt népek lelkében, holott az igazi világbékének az igazságosság és a szeretet etikai alapjain kell nyugodni... — És ebben a tekintetben óriási szerep vár a kereszténységre. A keresztény egyházaknak kell megteremteniük a világbékét. Ezt a gondolatot képviseli a Nemzetközi Jóbarátság Világszövet­sége, amelynek kiküldöttjeként jöttem ide. Szö­vetségünk mozgalma ma már visszhangra talált az egész világon. Még a háború előtt alakult meg, s magában foglalja az összes protestáns egyházakat. A katholikus egyház csatlakozását csupán a közben kitört világháború akadályozta meg, de a világháború lezajlása után azonnal felvettük az erre irányuló tárgyalásokat, amelyek a közel­jövőben — remélhetőleg — teljes sikerre is vezetnek. Meg akarjuk teremteni a keresztény nemzetek és egyházak szolidaritását, amely a legbiztosabb záloga annak, hogy a keresztény világ békéjét ki is tudjuk harcolni. — Persze a világháború sokat ártott a mi mozgalmunknak is. Mikor nemrégen Japánban és Ázsiában jártam, a buddhai vallás papjai, Konfucius hívei akik előtt szintén ismertettem mozgalmun­kat, joggal vetették szememre a kérdést, hogy hát miért nem tudtuk megakadályozni a keresz­tény vallás erejével, a keresztény világ szerve­zettségével az emberiség legnagyobb borzalmát, a világháborút? Csak nehezen sikerült velük megértetnem, hogy a világ és vele együtt a há­ború sorsát nem azok az emberek intézték, akik­ben a kereszténység megbízhatott volna. A békét sem ezek teremtették meg s azért művük nem is lehet tartós. Ha azonban a keresztény nemzetek összefognak és ha különösen a keresztény egy­házak ezt a nagy feladatot magukra vállalják és az igazság és szeretet alapján nyugvó béke meg­teremtésére új harcos sereget szerveznek, akkor, egy táborban fog egyesülni a világ keresztény-­­sége és siker fogja koronázni nemes céljait, amelyektől az egész emberiség boldogulása függ. 00­0/­10 V­­S : 80 ’d­T *

Next