Határszéli Ujság, 1922. július-december (15. évfolyam, 27-53. szám)
1922-07-02 / 27. szám
SZILÁNKOK A NÉPKÉPVISELET prágai palotájából az elmúlt héten a nyers erőszak fegyvere távolította el a nép választott képviselőit. Igen! Az annak idején (nem is olyan régen!) demokratikus köztársaságnak és a boldogsághoz címzett svájci kantonnak világgá konferált csehszlovák republika nemzeti kisebbségeinek képviselőit a hatalom mostani birtokosai egyszerűen kidobatták a törvényhozás házából. Az elvi harcok eldöntésének eme sajátságos és jellemző elintézési módja nekünk ruszinszkóiaknak önkéntelenül is egy másik gondolatot juttat az eszünkbe. A „működő“ prágai nemzetgyűlésről az ígérgetések birodalmában napról-napra épülő ruszinszkói nemzetgyűlésre gondolunk, mely az egész Európában páratlan népképviselet nélküli abszolutizmust megszüntetve, alkalmat ad majd a lakosság választott képviseletének arra, hogy végre maga határozzon a sorsunk fölött. Itt azután természetszerűleg fölvetődik a kérdés, hogy hol is lesz ennek a nemzetgyűlésnek a háza? — A fővárosunk közvetlen közelében lévő Galagónak beépítésére vonatkozólag a tárgyalások és tanácskozások tudvalevőleg már régóta folyamatban vannak. Szó van kormányzósági és katonai főparancsnoksági épület, törvényszék stb. építéséről. A szejm számára való épület emeléséről azonban mindenki bölcsen hallgat. Úgy látszik, fő a „kormányzás“, a militarizmus és az igazságosztásnak börtönnel fölszerelt hajléka. A népképviselet pedig — ha ugyan egyáltalán összeülhet valaha — ülésezhetik majd ősi magyarán szokás szerint a szabad ég alatt is. Szegény, „önszántából“ Prágához csatlakozott Ruszinszkó! Még azt az épületet is sajnálják tőle, ahonnan a képviselőit ki lehetne majd dobatni. * A „DRUZSTVO ÚSL. LEGIONÁRU“ névre hallgató legionárius-szövetség cseh, ruthén és magyar nyelvű plakátokon „tudatja a nagyérdemű közönséggel“, hogy pék- és cukrász-üzletét 1922 évi április hó elsején a Drugeth-téren megnyitja. A nagyérdemű közönség pártfogását kérve, kijelenti a vezetőség, hogy „a legjobb kiszolgálást“ kívánja biztosítani. Hogy ez az áprilisi plakát hogyan került éppen most az utcára, azt nem kutatjuk. Hiszen nem is a dátum fontos az egészben ! Hanem az, a légionáriusok részéről eddig nem tapasztalt türelmesség, amely az ungvári magyar „kisebbséghez“ is leereszkedik, s annak a nyelvén is közli, hogy a pék-és cukrász-üzlet megnyílt. A plakát jobb szélén nemzeti kisebbségi öntudattal jólesően mosolygó magyar szöveget olvasva tudniillik önkéntelenül is abban kezdünk reménykedni, hogy ez a plakát a légionáriusok eddigi közismert és az állam szempontjából föltétlenül káros sovinizmusának a megszűnését jelenti; annak az időnek örvendetes bekövetkezését, mikor a csehszlovák köztársaság megalapításában tevékenyen közreműködő légionáriusok be fogják végre látni, hogy a gyűlölet jogosultságának a korszaka már lejárt, s hogy, aki nemcsak a megalapítója, hanem a fentartója is akar lenni ennek az új, föltétlenül nemzetiségi jellegű államnak, annak elsősorban türelmesnek és megértőnek kell lennie. Ha ez valóban bekövetkezik, akkor a légionáriusok szövetsége biztosítani fogja mindennapi kenyerünknek a nyugodt és kellemes elfogyaszthatását és megédesíti a köztársaság lakóinak az életét. A pék- és cukrász-üzlet megnyitása idején ez a mi legfőbb vágyunk.* AZT HITTÜK, HOGY OTTHON VAGYUNK. De most is, mint már számtalan esetben, meggyőződtünk róla, hogy házainkból kivert idegenekké lettünk a saját földünkön, ahova idegenek akaratából idegenek jöttek parancsolni, mintegy figyelmeztetve arra, hogy még ma sem a jog és igazság, hanem a minden erkölcsöt eltipró politika kormányozza a világot. Ezt tapasztalta a Ruszinszkói Keresztényszocialista Párt is, amikor zászlószentelési ünnepélyét a Széchenyi-ligetben és az UAC pályán akarta megtartani. Úgy az egyik helyre, mint a másik helyre, már jóelőre bejelentette az igényét. Ámde nem számolt azzal, hogy nem otthon van. A saját földjén a saját verejtékes adójából fenntartott Széchenyi Ligetben nincs helye a magyarságnak még akkor sem, ha azt már jó előre lefoglalta. Jön a „hódító“ és kijelenti régi osztrák módra — „schmann“ és a főváros gerinctelensége folytán a később érkezők elvették tőlünk a minket jogosan megillető Széchenyi-ligetet és nekünk nincs módunkban e jogtalan és igazságtalan elvétel ellen appellálni. Nem is appellálunk. Keserűen nyeljük le ezt az adag mérget is, amit a konszolidáció rovására beadtak nekünk, mert tudjuk, hogy a nép, a pillér, az alap mi vagyunk. Ha tehát ilyen terrorisztikus eszközökkel bontogatnak — a pillért, az alapot bontogatják... A mi zászlónk. A mindenkori emberi küzdelmek idején, a vágyak, remények és akarások sokezer esztendős világában a zászló mindig a céltudatos előretörtetést, a jövőben való hitet és magát a győzelmet jelképezte. Az erő és egység szimbóluma volt mindig, amely köré emelt fővel, a küzdő lélek nemes határozottságával sorakoztak a hívők. Fegyveres harcok idején a zászló vezérlő és irányító jelvény volt, mely után a katonák vakon, győzni akaró hittel törtettek előre az ellenség felé. A gyűlölet és Szeretet döntő csatájában, Konstantin császárnak Maxentiussal vívott harcában is a zászló volt a keresztény tábor hitének és erejének a szimbóluma. Ez a zászló azonban, melynek győzelme a gyűlölet és tagadás lerombolt világa fölé a Szeretet eljövendő országait építette föl, nem volt pusztán egyszerű harci és diadalmi jelvény, hanem az életnek és emberi jóságnak a megváltó kereszt jegyével díszített örök szimbóluma Azóta — Maxentius ellencsászár hatalmának a keresztes zászló előtt történt porbahanyatlása óta — még sok-sok küzdelmet kellett megvívnia a Szeretet jelvénye köré sorakozó világnak a kaini gyűlölet, a tévelygések és elvakult emberi rossz szándékok ellen. Most, a modernnek és fölvilágosodottnak nevezett huszadik század idején a demokrácia és vilsoni elvek korszakában is Maxentius császár ellenálló erejével támadt föl ismét a gyűlölet és rontás tábora, hogy a szeretet és béke országait lerombolja Harc folyik ismét a világon, a jó és a rossz nagy harca: bellum omnium contra omnes. És ebben az ádáz küzdelemben, mint hatalmas szimbólum áll a harcosok előtt a Szeretet keresztes zászlaja. Az emberiség ledönthetetlen nagy jele ez. „Én mellettem, vagy ellenem!“ — kiáltja a tétovázók és küzdők felé. S a világ tábora megoszlik. Mi, akik a keresztény szeretet országának boldogságáért és állandóságáért imádkoztunk, dolgoztunk és küzdöttünk eddig is, emelt fővel állunk most, a kereszténység és magyarság mai nehéz harcának idején is a fehérkeresztes zászló alá, mely a gyöngék és elhagyatottak erőssége, az életkeresőknek pedig megnyugvása. Áruló Júdások, tagadó Péterek és vérszomjas Káinok tajtékzó gyűlölete, latrok és kufárok mindenre kapható tábora vesz körül bennünket. De él a hitünk, hogy a mi erőnk, a Szeretet ereje, ellenállhatatlan. Keresztények ! Magyarok! Tömörüljetek mind pártunknak ma fölavatandó zászlaja, a nemzeti szint zászlajának szabad használatától erőhatalommal eltiltott ruszinszkói magyarságnak eme szent jelvénye köré és tegyetek erős hitvallást, hogy ezt a zászlót soha el nem hagyjátok. Bízzatok a Szeretet és Erő bátorító szavában, mely mindeneket túlharsogva, most is azt kiáltja bele a küzdelem zajába, amit 1610 évvel ezelőtt, hogy: In hoc signo vincesél. Montenegró kálváriája. „A Karagvorgyevicsek véres krónikája“. A győzelem után a szerb kormánynak első gondja volt — a délszláv testvériségnek igen eredeti értelmezése alapján — a kis Montenegró állami önállóságát és nemzeti függetlenségét megszüntetni. A fekete hegyek országának "szabadságszerető kis népe azonban, amely annak idején még Napóleonnal is ujjat mert húzni és a franciák hatalmas császárával szemben is sikeresen meg tudta védeni a hazáját, nem tud belenyugodni a testvériség címén reárakott rabigának viselésébe, hanem mindent megtesz, hogy a külföldet felvilágosítsa a maga igazáról. Olaszországban montenegrói kormány alakult, amelynek elnöke dr. Chotoh, Nikitának egykori bizalmas embere, ki annak idején Genuában tanácskozó európai kormányokat arra akarta rávenni, hogy Montenegrót állítsák vissza, a szerb csapatokat pedig parancsolják ki az országból. Chotok miniszter a röpiratoknak, adatoknak, hivatalos okmányoknak egész seregével bizonyítja Európa színe előtt, hogy a szerb csapatok minden képzeletet fölülmúló kegyetlenséggel bánnak Montenegró lakosságával. Az idevonatkozó adattárat az Olaszországban székelő montenegrói kormány könyvalakban is közrebocsátotta, a következő cím alatt: „Néhány lap a Karagyorgyevicsek véres krónikájából“. Ha az ember ezt a könyvet olvassa, akkor Montenegrót méltán a legsötétebb Afrika egyik szerencsétlen földdarabjának képzeli, ahol véres emberevők garázdálkodnak. Az emlékirat egyik fejezete például felsorolja egy Bosko Boskovics nevű szerb helytartó kegyetlenkedéseit, melyek megszégyenítik mindazt, amit Schiller Teli Vilmosában költői képzelettel a kegyetlenkedésekről kitalált. Ez az ember éjnek idején elhurcoltatta férjeik oldaláról a neki tetsző asszonyokat, rágyújtotta a vele ellenkezőkre házaikat, véresre vert embereket, akik nem hajoltak meg kellő tisztelettel előtte, valami csekélység miatt saját kezével tépte ki egy öregember szakállát és bajuszát, egy Hovoa nevű községben felgyújtott E lap a szlovenszkói és ruszinszkói ellenzéki pártok sajtóbizottságának tagja.