Beszélő Összkiadás, 1981-1984 (1-10. szám)
1984 / 10. szám - Állam és egyház - Fehér Dániel: Az emberiség ellenségei
BESZÉLŐ 10 Veszélyben vagyunk! Mert Seszták Ágnes nem tényeket közöl, nem érvel, hanem hangulatot kelt A régi, jól bevált fogással kezdi: rettegést ébreszt az olvasóban. Bárhol járunk, ijesztő árnyak követnek a sötétben - sugallja. Nem rablók, nem szexuális erőszaktevők. Térítők. „Elég bemenni egy gyógyszertárba, elsétálni nyáron a sötétedő szigetre, megállni egy kórház folyosóján, süni egy temetőkapuban, szomorkodni egy SZTK-padon, rendkívül hamar odasodródik egy kedves és megértő lény, aki problémáinkra megoldást, bánatunkra feledést ígér. És megszabadít a magánytól. Nem erőszakos térítés ez, ó dehogy. Inkább célirányos...” Akadhat persze, aki némi borzongás után belegondol, hogy az erőszakmentes térítés kísérlete nem bűncselekmény, hiszen a megközelített ember, ha akarja, szabadon elháríthatja magától. Csakhogy ezek a mindenki mellé odasodródó lények nagyon ravaszak ám. Nem is mindenki mellé sodródnak oda, céltudatosan keresik a könnyen behálózható áldozatokat. Kik ezek? „...a részeg csavargók, a kábítószertől üveges tekintetű tinédzserek” - íja Seszták Ágnes. Egy „Hivatalos Személy” (az Állami Egyházügyi Hivatal előadója?) ezt így módosítja: „Nemcsak a perifériára szorult embereket gyűjtik maguk köré: mérnök, tanár, művész, diák is akad közöttük. Maga döntse el, hogy milyen hiányérzetükre építve szervezik be őket ezek a gyülekezetek.” Az újságírónő azonban nem sokat töpreng a nagyon is helyénvaló kérdésen. Neki elég, hogy a „beszervezés” nem lehet önkéntes, hiszen az új hívek sérült emberek, akik kapva kapnak a szalmaszál után. „Eltámogatják őket gyülekezeti házakba, testvéri jobbot, ételt és pénzt nyújtanak nekik. Mindezeken felül pedig egy új élet lehetőségét is megcsillantják...” Amikor azonban már arról van szó, hogy milyen ember válik a megtértekből, a cikk egyszeriben azt állítja, hogy eredetileg egészséges, ép lények személyiségét sikerült a térítőknek eltorzítani - mint Szántó Anna esetében. Seszták Ágnes szerint ugyanis a „beszervezettek” szörnyű károsodást szenvednek. Ezen a címen azután válogatás nélkül fejünkre önti a vallásos kisközösségekkel kapcsolatos összes előítéletét, rosszindulatú pletykát és rémmesét. Érdekes, a lap március 30-i számában (a már említett szerkesztőségi jegyzet mellett) szerepel egy olvasói levélként közölt, csaknem egész oldalas cikk - Adják vissza az unokámat! Aláírás: Egy szomorú nagymama, amelyet mintha ugyanerről a kaptafáról húztak volna le. A gyülekezeti tagok mindkét cikk szerint nevetségesen babonás emberek: az egyikben démonűzéssel foglalkoznak („a távozásom után megkenték olajjal a széket, amin ültem, hogy a démon távozzon róla” - mondja a már idézett barátnő), a másikban kézrátétellel gyógyítanak („a rákosok kihányják a rákjukat, a terhes anyának feltámad a halod gyerek a hasában”), így az sem csoda, hogy orvost nem engednek a közelükbe.A lány: „Amikor tüdőgyulladásom volt, nem hívtak orvost és nem adtak gyógyszert, csak amikor már nagyon komolyra fordult az állapotom.” A nagymama: „A lányom többször volt beteg, gennyes vizelettel, nem engedte orvoshoz, majd meggyógyítja Jézus.”) De nemcsak abban hisznek, hogy Jézus meggyógyítja őket, hanem abban is, hogy rövidesen felemelkednek a mennyországba. (A férj: „OTP-kölcsönt akartunk felvenni. A Pásztor lebeszélte a feleségemet, mert mi lesz, ha közben jön az »elragadtatás«, és neki földi tartozása lesz.” A nagymama: „Ők ebben az évben mindannyian eltűnnek a földről, jön az elragadtatás.”) Persze, a világi műveltséget elvetik, mert az ördögtől való. (A lány: „Nem tanulhattam zenét, mert a világi zeneszerzők démonikus emberek... nem olvashattam könyveket, mert azokban is ott rejtezett a démon.” A nagymama: „A tőlünk kapott mesekönyveket széttépte, bölcsődébe nem mehet a gyerek, mert hazugságokat tanul... Lehet, hogy még iskolába sem engedi - mondta -, legfeljebb fizetik a büntetést”) Viszont a Bibliát megállás nélkül biflázzák. (A lány: „tizenháromszor olvastatták el velem az Újszövetséget” A nagymama: „fújják a Bibliát, és várják a jelet Istentől.”) Puritánságuk egyenesen nevetséges. (A lány: „Nem hordhattam nadrágot, mert a vezető nem tűrte.” A nagymama: „A lányom... a gyülekezet parancsa értelmében... gumicsizmában jár és melegítőben.”) Ugyanakkor szadisták, verik, kínozzák a gyerekeket (A lány: „Anyám különböző méretű vesszőket tartott a szekrény tetején és rendszeresen vert bennünket” A nagymama: „Újszülött korában állandóan csavargatta a kezét állítgatni próbálta, ráordítottam, hogy tegye le, mert megöli: na és, legfeljebb felmegy a mennyekbe, angyalka lesz belőle! - válaszolta.”) A nem hívőkkel szemben agresszívak, brutálisak. (A férj: „A gyerekeket fanatizálta ellenem, éreztem, ha azt a parancsot kapják egyszer, hogy lincseljenek meg, reggelre megölnek.” A nagymama: „Erre a rém még rátett egy lapáttal és közölte, hogy a gyereket nem láthatjuk többé, mert csak azért kell nekünk, hogy bűnös vágyainkat kiéljük rajta.”) Megszállottságukban teljesen elzárkóztak a világtól. (A lány: „Fel kellett számolnom minden külső kapcsolatomat” A nagymama: „A nagy veszekedés karácsonykor robbant ki, mert a rém nem akart átjönni hozzánk, mondván, hogy mi tisztátalanok vagyunk....”) Sőt a képzettségüknek megfelelő munkát sem hajlandók elvégezni. (A Hivatalos Személy: „diplomával lépcsőházat takarítanak vagy bedolgoznak, de ők seprik a metrót is. Addig sem kell hitetlenekkel találkozniuk.” A nagymama: „Eleinte nem szenvedtek hiányt mert a lányom mint női fodrász rendesen keresett” Később abbahagyta, hiszen „amikor megkértem, ünnep előtt tegye rendbe a hajamat, megtagadta, mondván, hogy az Úr nem engedi a cifrálkodást”.) 613