Beszélő, 1995. április-július (6. évfolyam, 14-30. szám)
1995-06-08 / 23. szám - BELFÖLD - Solt Ottília: 07 magazin
annak is, hogy a kezdeményezések az akkori kormányzat számára kevésbé kedves értelmiségi körökből indultak ki. Summa summárum: a reform elmaradt, a tanári kar vitatható része pedig maradt a szellemesen átnevezett tanszékeken. A Pénzügyminisztérium illetékesei ezt léptennyomon a szemére is vetették az egyetemeknek, mondván, fölösleges tanszékekre és dilettáns oktatókra megy el a pénz, miközben a tudományos élet krémje és a tehetséges fiatalok kiszorulnak, vagy az egyetemek közelébe sem kerülnek. Ha ez a diagnózis helytálló is (nyilván kara és tanszéke válogatja), akkor a pénzelvonás bunkósbotja a lehető legtökéletlenebb fegyver, különösen, ha tekintetbe vesszük a közalkalmazotti státus okozta munkajogi nehézségeket, amelyekre a minisztérium oly gondosan felhívta a figyelmet. Elég nyilvánvaló, hogy a leépítések nem a jól bebetonozott lobbykat fogják elsősorban érinteni, akik az akkreditációs szisztéma révén is gondoskodhatnak önmaguk pótlásáról, hanem a vendégprofesszorokat, megbízott előadókat, félállásúakat, fiatal, ám tudományos fokozattal nem rendelkező titánokat, külsősöket és más efféle állatfajokat. Vagyis ezzel végképp elzáródhatnak a vérfrissítés, a generációváltás csatornái. A pénzügyi elvonás így hangzatos szándékával ellentétben nem a modernizációt, hanem az egyetemi struktúra megmerevedését vonhatja maga után, különösen mivel a jelek szerint a kulturális kormányzatnak a közeljövőben aligha lesz pénze új egyetemek alapításával ösztönözni a versenyt a felsőoktatás szférájában. (Az újonnan ígéretesen fejlődő pécsi egyetemtől például 68 millió forintot terveznek elvonni. Ez nagy nyereség, legalább négy kirúgandó bankelnök végkielégítése kijön belőle.) Mihez kezdenek most az egyetemek? A Rektori Konferencia kilátásba helyezte, hogy az Alkotmánybírósághoz fordul, de tekintve, hogy a létszámleépítés csak „ajánlás”, sok esélyük nincs. Mások a kivárásra alapuló szabotálásra építenek. Újabb keletű próbálkozás az is, hogy ha a hallgató-oktató aránnyal van baj, akkor nosza, felvesznek még hallgatókat, sőt még a munkanélküli átképzésből is részt vállalnak. Elvégre, állítólag, amúgy is ez a hosszú távú cél. Ez a jogosan gonoszkodó, ámbátor álnaiv érv bizonnyal lepereg a PM-ről, hiszen nem költeni, hanem spórolni akarnak. Az is igaz viszont, hogy az MKM örömmel látná a jogi és bölcsészkarok hallgatói létszámának felhizlalását, ám minderre eddig az egyetemek változó hajlandóságot mutattak. Az egyetemek nemigen tehetnek mást, mint hogy megszabadulnak azoktól, akiktől a legkönnyebb megszabadulni. A rektorok, dékánok, intézet- és tanszékvezetők gyakorlatilag szabad kezet kaptak, intézményeikben költségésszerűsítés ürügyén akár új, számukra kedvezőbb lojalitásstruktúrákat alakíthatnak ki. Hírlik azonban, hogy egyes tanszékek inkább - fizetéscsökkentés terhe mellett is - más juttatások megvonásával próbálják kiköhögni a rájuk leosztott számlát. MINK ANDRÁS-ZÁDORI ZSOLT ■■■ * Az adatokat és a táblázatokat Vasilis Labos, az ELTE Szociológiai Intézetének doktorandusza bocsátotta rendelkezésünkre. Oxford Gyakorlat a főiskola modellező termében. Győri Közlekedési és Távközlési Műszaki Főiskola BESZÉLŐ, 1995. JÚNIUS 8. BELFÖLD 3. táblázat A felsőoktatásban részt vevő hallgatók 10 ezer lakoshoz viszonyított aránya 1960 1965 1970 1975 1980 1985 1988 Ausztria 55 68 80 120 155 194 283 Finnország 53 84 124 190 203 225 297 Görögország 35 68 83 112 100 118 189 Lengyelország 24 108 112 128 107 86 130 Magyarország 29 93 68 78 71 72 93 Nagy-Britannia n. a. 56 80 101 120 134 190 Spanyolország 26 42 105 141 164 187 258 13