Beszélő, 1996. március-június (3. folyam, 1. évfolyam, 1-4. szám)
1996. június / 4. szám - BEFEJEZETLEN JELEN - Ferrari, S.: Az új bor és a régi hordó - Tolerancia, vallás és jog a mai Európában
AZ ÚJ A RÉG BOR ÉS HORDÓ TOLERANC VALLÁS ÉS JOG MAI EURÓPÁBAN Az elmúlt néhány évben a „vallási tényező” jelentősége politikailag, kulturálisan és társadalmilag egyaránt megnövekedett a tegnapi Lengyelországtól a mai ex-Jugoszláviáig, a Földközi-tenger déli partjaitól Azerbajdzsánig, a felszabadítási teológia Dél-Amerikájától a „televangelista” prédikátorok Amerikájáig, mindenfelé. A katolikus országokban a püspököket filozófusokként tisztelik, és nagy becsben tartják a társadalmi szolidaritásról - valamint családpolitikáról - tartott püspöki beszédeket. Kelet-Európában az államfők patriarchákkal puszilkodva jelennek meg a lapok első oldalain - nemrégiben ugyanezen országok első emberei az ateizmus főpapjai voltak. Az pedig, hogy II. János Pál 1994-ben a Times címlapjára került - mint az Év embere -, semmi egyéb, mint revanche de Dieu - Isten bosszúja. Heterogén történelmi és kulturális folyamatok tehetők felelőssé ezért a változásért. E helyütt elég csak a legfontosabbakra emlékeztetni. Először is megemlítendő a marxizmus által Európában hátrahagyott ideológiai vákuum. A marxizmus letűntével párhuzamosan felmerült az a gyanú is, hogy a piac logikája több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. E két folyamat újjáélesztette a katolikus társadalmi tanítás iránti érdeklődést, amelyet a Centesimus annus kezdetű enciklika nemrégiben újrafogalmazott. Másodszor, az iszlám fundamentalizmusnak a Közel-Keleten és Észak-Afrikában játszott politikai szerepe arra hívta fel a figyelmet, hogy a vallás geopolitikai tényező is lehet. A boszniai konfliktus még inkább megerősítette a vallás ilyenfajta jelentőségéről alkotott elképzeléseket. Harmadszor, a „nemzeteszme” feléledése annak a szerepnek az újraértékeléséhez vezetett, amelyet a vallás a történelmi és kulturális identitás formálásában betölt. Néhány esetben (Szerbiában, Horvátországban és Litvániában) még azt is megkísérelték, hogy a vallást a nemzeti egység megerősítésére használják föl. Negyedszer, a kommunista rezsimek dicstelen bukását követően Kelet-Európában az egyházak visszakapták előkelő státusukat, s most élvezik azt a presztízst, amelyet a bukott rendszerrel való szembenállás következtében érdemeltek ki. Végül pedig utalni kell Samuel P. Huntington hipotézisére. Huntington szerint a jövőben civilizációk fognak egymással konfrontálódni, míg a múltban politikai rendszerek és katonai blokkok álltak egymással szemben. Ha elfogadjuk a feltételezést, hogy összeütközésre fog sor kerülni a kereszténység és az iszlám között, akkor a kereszténységet újból az európai hagyomány elsődlegesen fontos elemének kell tekintenünk. E tényezők hatására a vallás „deprivatizálódik”. Míg a hatvanas évek közepétől a közelmúltig a vallás egyre inkább „magánügynek” minősült, most fordult a kocka: a vallás ismét makacsul jelen van a közszférában. Erre példa a lengyel katolikus egyház által a rendszerváltásban játszott döntően fontos szerep vagy a „felszabadítási teológia” társadalmi és kulturális hatása Latin-Amerikában. A vallás jelentőségének emelkedésével növekszik a vallási konfliktusok száma is. Vannak olyan vallási konfliktusok, amelyek néhány évvel ezelőtt még egymással szembenálló társadalmi, politikai és etnikai csoportok összetűzéseiként jelentek volna meg, most azonban karakterisztikus vallási hátteret mutatnak: a vallási hovatartozás Boszniában és Csecsenföldön egyaránt jellemzi a szemben álló feleket. Részben e konfliktusok következményeként feszültté vált a vallások közötti viszony. A kereszténységen belül akadozik a dialógus a római katolikusok és az ortodox keresztények között; a holocaust ötvenedik évfordulójához kapcsolódó megemlékezések nyilvánvalóvá tették a feloldatlan kérést- Silvio