Beszélő, 1996. március-június (3. folyam, 1. évfolyam, 1-4. szám)

1996. június / 4. szám - BEFEJEZETLEN JELEN - Ferrari, S.: Az új bor és a régi hordó - Tolerancia, vallás és jog a mai Európában

AZ Ú­J A RÉG BOR ÉS HORDÓ TOLERANC VALLÁS ÉS JOG MAI EURÓPÁBAN Az elmúlt néhány évben a „vallási tényező” jelentősége poli­tikailag, kulturálisan és társadalmilag egyaránt meg­növekedett­­ a tegnapi Lengyelországtól a mai ex-Jugoszlávi­­áig, a Földközi-tenger déli partjaitól Azerbajdzsánig, a felsza­­badítási teológia Dél-Amerikájától a „televangelista” prédiká­torok Amerikájáig, mindenfelé. A katolikus országokban a püspököket filozófusokként tisztelik, és nagy becsben tartják a társadalmi szolidaritásról - valamint családpolitikáról - tar­tott püspöki beszédeket. Kelet-Európában az államfők patri­­archákkal puszilkodva jelennek meg a lapok első oldalain - nemrégiben ugyanezen országok első emberei az ateizmus főpapjai voltak. Az pedig, hogy II. János Pál 1994-ben a Times címlapjára került - mint az Év embere -, semmi egyéb, mint revanche de Dieu - Isten bosszúja.­ Heterogén történelmi és kulturális folyamatok tehetők felelőssé ezért a változásért. E helyütt elég csak a legfonto­sabbakra emlékeztetni. Először is megemlítendő a marxiz­mus által Európában hátrahagyott ideológiai vákuum. A marxizmus letűntével párhuzamosan felmerült az a gyanú is, hogy a piac logikája több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz. E két folyamat újjáélesztette a katolikus társadalmi ta­nítás iránti érdeklődést, amelyet a Centesimus annus kezdetű enciklika nemrégiben újrafogalmazott. Másodszor, az isz­lám fundamentalizmusnak a Közel-Keleten és Észak-Afri­­kában játszott politikai szerepe arra hívta fel a figyelmet, hogy a vallás geopolitikai tényező is lehet.­ A boszniai konf­liktus még inkább megerősítette a vallás ilyenfajta jelentősé­géről alkotott elképzeléseket. Harmadszor, a „nemzetesz­me” feléledése annak a szerepnek az újraértékeléséhez veze­tett, amelyet a vallás a történelmi és kulturális identitás for­málásában betölt. Néhány esetben (Szerbiában, Horvátor­szágban és Litvániában) még azt is megkísérelték, hogy a vallást a nemzeti egység megerősítésére használják föl. Ne­gyedszer, a kommunista rezsimek dicstelen bukását követő­en Kelet-Európában az egyházak visszakapták előkelő státu­sukat, s most élvezik azt a presztízst, amelyet a bukott rend­szerrel való szembenállás következtében érdemeltek ki. Vé­gül pedig utalni kell Samuel P. Huntington hipotézisére­. Huntington szerint a jövőben civilizációk fognak egymással konfrontálódni, míg a múltban politikai rendszerek és kato­nai blokkok álltak egymással szemben. Ha elfogadjuk a feltételezést, hogy összeütközésre fog sor kerülni a keresz­ténység és az iszlám között, akkor a kereszténységet újból az európai hagyomány elsődlegesen fontos elemének kell te­kintenünk. E tényezők hatására a vallás „deprivatizálódik”­. Míg a hatvanas évek közepétől a közelmúltig a vallás egyre inkább „magánügynek” minősült, most fordult a kocka: a vallás ismét makacsul jelen van a közszférában. Erre példa a lengyel kato­likus egyház által a rendszerváltásban játszott döntően fontos szerep vagy a „felszabadítási teológia” társadalmi és kulturá­lis hatása Latin-Amerikában­. A vallás jelentőségének emelkedésével növekszik a val­lási konfliktusok száma is.­ Vannak olyan vallási konfliktu­sok, amelyek néhány évvel ezelőtt még egymással szemben­álló társadalmi, politikai és etnikai csoportok összetűzései­ként jelentek volna meg, most azonban karakterisztikus val­lási hátteret mutatnak: a vallási hovatartozás Boszniában és Csecsenföldön egyaránt jellemzi a szemben álló feleket. Részben e konfliktusok következményeként feszültté vált a vallások közötti viszony. A kereszténységen belül akadozik a dialógus a római katolikusok és az ortodox keresztények kö­zött; a holocaust ötvenedik évfordulójához kapcsolódó meg­emlékezések nyilvánvalóvá tették a feloldatlan kérést- Silvio

Next