Beszélő, 1999. július-december (3. folyam, 4. évfolyam, 7-12. szám)
1999. október / 10. szám - BESZÉLŐ ÉVEK 1989 - KÜLFÖLDÖN - Tischler János: Lengyelország - 1989
nem lehet végrehajtani a társadalom aktív támogatása nélkül. Az emberek passzívak voltak és bizalmatlanok, nem óhajtottak „kapcsolatba kerülni” a hatalommal. Ráadásul Mihail Gorbacsov 1985-ös megválasztása és az ezzel párhuzamosan meginduló „peresztrojka” tükrében a „kisebbik rosszra” való utalgatás devalválódott. A „Szolidaritás-ellenzék” egységes elutasító magatartása arra késztette a vezetést, hogy kerülőutakat igyekezzen eljutni a „társadalomhoz”. Ezért úgy döntöttek, népszavazást rendeznek, hogy így ismertessék el programjukat. Ez azért is előnyös húzásnak ígérkezett, mert siker esetén nem lettek volna egy konkrét politikai erő vagy társadalmi csoport lekötelezettjei. Kiírták hát a népszavazást 1987 novemberére. A feltett kérdéseket nagy általánosságban fogalmazták meg („a gazdaság állapotának javítása”, „a politikai élet mély demokratizálása”), tulajdonképpen nem tettek mást, mint az addig is unalomig ismételt varázsszavakat (reform, demokratizálás) bocsátották a köznép elé, a konkrét gyakorlati lépések felvázolása nélkül. Az annyira óhajtott társadalmi támogatást elsöprő arányban akarták megszerezni, emiatt - a két évvel korábbi „választások” eredményén felbuzdulva - igen magas követelményeket támasztottak önmagukkal szemben: a népszavazás akkor eredményes, ha igennel szavaz a jogosultak 50 százaléka plusz 1 fő, noha ilyen esetben rendszerint a szavazatok 50 százaléka plusz 1 fő is elegendő szokott lenni. Ez igencsak megkönnyítette az ellenzék feladatát, amely bojkottra vagy „kétszer nemre” szólította fel az embereket. A hivatalos adatok szerint a részvétel 63,3 százalékos volt, az első kérdésre a szavazók 66, a másodikra 69 százaléka felelt igennel. Ez azt jelentette, hogy - bár csak 5 százalék híján, de - egyik „igen” válasz sem érte el az alsó határt. Ezután a vezetésnek tudomásul kellett vennie, hogy ha nem akarnak majd megint erőszakhoz folyamodni a rendszer fenntartása érdekében, akkor csak egyetlen esélyük maradt: megosztani a hatalmat az ellenzékkel, hogy megszerezzék az áhított támogatást a reformprogram számára. 1988. július 11-16. között Mihail Gorbacsov hivatalos látogatást tett Lengyelországban. Melegen üdvözölték, mert politikája és elődjeihez képest mutatott nyitottsága elismerést keltett. Amikor a varsói Királyi Palotában értelmiségiekkel találkozott, szembeállították őt a Brezsnyev-doktrína és az állami szuverenitás kérdésével. Gorbacsov a helyszínen csak annyit felelt, hogy a választ később küldi. Ezt a lengyelek már úgy értelmezték, hogy Gorbacsov nem a Brezsnyev-doktrína híve. 1988 augusztusában ismételten sztrájkok törtek ki előbb Sziléziában, majd a Tengermelléken. Ezeket részben a Szolidaritás ellensúlyaként és tagjainak átcsábítására 1984- ben létrehozott állami „érdekvédelmi” szerv, az Országos Szakszervezeti Egyetértés inspirálta. Ennek vezetője, Alfred Miocowicz úgy gondolta, hogy a gyakorlatban is megmutatja a társadalmi problémák iránti érzékenységét. Ráadásul a hatmillió tagot számláló s ilyen értelemben valóban a Szolidaritás konkurenciáját jelentő szakszervezeti szövetség jelentős része elégedetlen volt a dolgok állásával, és főként saját vezetésének semmittevésével. Az Országos Szakszervezeti Egyetértés az 1985 novembere óta hivatalban lévő, Zbigniew Messner vezette kormány megbuktatására játszott, amit végül el is ért. 1988. szeptember 19-én a kormány lemondott, nyolc nappal később új kabinet alakult Mieczyslaw Rakowski vezetésével. Rakowski a Gomulka-féle normalizáció propagálására 1957-ben létrehozott, de az 1960-as évektől kezdve szabadabb hangvételű írásaival tekintélyt és magas olvasottságot elért Polityka című hetilap főszerkesztője volt (1958-82), a LEMP-ben a „kitartó revizionisták” egyikének számított. A Rakowski-kormány nem akart gesztusokat tenni az ellenzéknek, meghagyta szóvivőnek a közutálatnak örvendő, de mazochista kéjjel hallgatott Jerzy Urbant, és első döntései egyikeként elrendelte a Gdanski Hajógyár bezárását. A gazdasági indokok jóformán senkit sem érdekeltek, a határozatot a Szolidaritás bölcsőjével szembeni bosszúként értékelték. Mindeközben már augusztus 20-tól kezdődően a lengyel Püspöki Kar és Lech Walesa, a Szolidaritás elnökének felhatalmazásával a köztiszteletnek örvendő Andrzej Szelmachowski professzor (a varsói Katolikus Értelmiségi Klub elnöke) előzetes megbeszéléseket folytatott Józef Czyrekkel, a LEMP Központi Bizottságának titkárával. Augusztus 26-án minderről tájékoztatták a KB éppen zajló ülésének résztvevőit. A bejelentést viharos vita követte, de az egybegyűltek végül is beleegyeztek az ellenzékkel való párbeszéd megkezdésébe. Másnap Jaruzelski jobbkeze, Czeslaw Kiszczak belügyminiszter és PB-tag nyilvánosan is kifejezte készségét a párbeszédre a „különféle társadalmi és munkáscsoportok képviselőivel”. A feltétel a Lengyel Népköztársaság alkotmányos rendjének elfogadása volt, ami nem látszott teljesíthetetlennek, mégis lehetőséget adott a hatalom számára, hogy válogathasson a tárgyalófelek közül. Néhány próbálkozás után azonban be kellett látniuk, hogy az ellenzék az apróbb szakadások ellenére egységesen felsorakozott Walesa mögött.