Beszélő, 2000. július-november (3. folyam, 5. évfolyam, 7-11. szám)

2000. szeptember-október / 9-10. szám - JÁTÉKTÉR - VENDÉGÜNK A PROVINCIA - Andreescu, Gabriel: Üllő és kalapács között

38 Gabriel Andreescu ÜLLŐ ÉS KALAPÁCS KÖZÖTT A Provincia előző száma meglepő módon bűnbakot képzett a polgári nacionalizmus fogalmából. Molnár Gusztáv „Premo­­dem ” provincia című cikkében olvashatunk először a foga­lomról: „...komoly gondolkodók úgy vélik (...), hogy az etni­kai nacionalizmus domináns ideológiájával és politikájával szemben a »polgári nacionalizmus« XIX. századi alternatívá­ja lehet a megoldás.” A gondolatot továbbfűzi a következő oldalon megjelenő Bakk Miklós-írás: „A tizenkilencedik szá­zadi polgári nacionalizmus tulajdonképpen az állam struktú­rájára jellemző - G. A. homogenitást és a neki megfelelő lo­jalitást egyeztette össze a demokrácia működésével, intéz­ményrendszerével.” A fogalomnak legnagyobb jelentőséget azonban Caius Dobrescu tulajdonít a Politikai megoldás-e az alkoholmentes sör? című cikkében. A szerző központi témává teszi esszéjében a polgári nacionalizmust, és a következőket állítja - írásából kiragadva idézek: „A fogalom [a polgári na­cionalizmus - G. A.] kitalálói szerint ez az ideológiai hibrid (...) lehet a zsigeri és kollektivista nacionalizmus alternatívá­ja;” „úgy gondolom, hogy az eszmék jelenlegi piacán ily mó­don bevezetett »polgári nacionalizmus« fogalma a román társadalmat sújtó ellentmondások feloldására nem nyújt megoldást”; „a nacionalizmus új, polgári megalapozásáról beszélni egyenesen nevetséges”. Az a tény, hogy előzőleg Caius Dobrescu H.-R. Patapi­­evici­t jelöli meg a kifejezés esetleges megalkotójaként (az információ egyébként Alex Mihai Stoenescunak, a Nemzet­­védelmi Minisztérium egykori és a Jobboldali Erők Szövet­sége jelenlegi szóvivőjének egy televíziós előadásából szár­mazik), azt jelenti, hogy mindenekelőtt félreértéssel van dol­gunk. A polgári nacionalizmus ugyanis semmiképpen sem te­kinthető román terméknek. A fogalomnak ilyen jellegű kér­désekben kevéssé járatos szerzők általi elsajátítása és haszná­lata csak bonyolítja a helyzetet A polgári nacionalizmus per definitionem ellentéte a klasszikus nacionalizmusnak. A téve­dés, mely szerint a fogalom nem más, mint a nacionalizmus­nak a polgári eszmével való társítása útján történő újra-létre­hozása, a nyelvi összefüggések mellőzéséből következő zűr­zavarnak tudható be. Az angolszász „nation” és „nationality” kifejezések a Jürgen Habermas által bevezetett (és a Caius Dobrescu által is említett) alkotmányos patriotizmus kifeje­zésre utalnak, és nem a románban, illetve a régió többi nyel­­vében/kultúrájában használatos, etnikai konnotációkkal ren­delkező nemzetfogalmakra. A polgári nacionalizmus „a nemzet polgári értelemben történő elgondolását” jelenti. Vagyis „olyan kulturális, jogi, illetve állampolgári közösséget jelent, amely összeköt egy adott területen élő közösséget”. Mihelyt törvényekről, ál­lampolgárságról és nem származástanról vagy a nemzet népi mozgósításáról van szó, politikai közösségről beszélünk. A nemzet polgári értelemben való elgondolása ellentmond a nemzet etnikai felfogásának (ez utóbbi valóban a XIX. száza­di gondolkodás kifejeződése). A nemzet polgári eszméjének régi gyökerei vannak, jo­gi kodifikálásának egyik elég pontos megfogalmazását pedig megtaláljuk már az 1933-as Montevideói Egyezményben is: „A nemzetközi jog entitásaként az államnak a következő jel­lemzőkkel kell rendelkeznie: (a) állandó népesség (b) jól meghatározott terület (c) kormány (d) a más államokkal való kapcsolatba lépés képessége.” Íme egy közel hetven éve „el­fogadott”, etnikai-kulturális meghatározóktól megszabadí­tott politikai fogalom. A polgári nacionalizmus azonban a második világháború után terjedt el. A nemzetközi jognak az ENSZ Chartájában lefektetett alapelvei, majd később e szer­vezetnek a különböző dokumentumokon keresztül megvaló­sított finomításai csak megerősítették a nemzet polgári érte­lemben vett felfogását. A második világháború utáni jogrendszer alapértékei között megtaláljuk a „meg nem különböztetés” elvét, azaz azt a kötelezettséget, hogy egy ország állampolgárai, faji, et­nikai vallási, nyelvi identitásukra való tekintet nélküli egyfor­ma bánásmódban részesüljenek, így érthetővé válik, miért ütközik a jelenlegi nemzetközi jogrendbe a nacionalizmus­nak, mint „valamely nyelvi, vallási (...) vagy etnikai csoport­nak »saját nemzete« igényeinek kielégítése érdekében a po­litikai hatalom megszerzésére irányuló erőfeszítése” (Horst Hannum). A nacionalista törekvések megvalósítása egyet je­lentene az „etnikai nemzetállam” létrehozásával. A naciona­lista politika csak akkor lenne összeegyeztethető a nemzetkö­zi jogrend alapelveivel, ha az identitások szempontjából az államok homogének lennének. Ez azonban sosem következik be. E tényekkel magyarázható az állam „nyugati” szemléletét

Next