Beszélő, 2001. július-december (3. folyam, 6. évfolyam, 7-12. szám)
2001. október / 10. szám - KÖLTŐI KÉRDÉS - Eörsi István: Költői válasz
Eörsi István . A kérdés („Én nem vagyok magyar?") a Budapesti Naplóban jelent meg 1907. január 6-án. Ady méltatlankodott, amiért az álmosak, a piszkosak, a korcsok és cifrálkodók, a félig élők és habzó szájúak, a magyarkodók és a ködevők nem tekintik magyarnak őt, akit az ős Napkelet is magyarnak álmodott. A „svábokból jött magyaroknak” csak pár évvel később szorított helyet a versben Rákosi Jenő kedvéért - így hálálta meg mocskolódásait. A felsorolásban a zsidók nem is szerepelhetnek, mert sem akkor, sem azóta nem akadt olyan zsidó származású egyén, aki Ady magyarságát kétségbe vonta volna. Ha ős Napkelet álmodta meg Adyt magyarnak, akkor magyarság-fogalma a faji mítoszból is merít. Minthogy azonban a jó versek valamely termékeny pillanat igazságából táplálkoznak, és a bennük fellelhető megfogalmazásokat más, ellentétes töltésű pillanatok igazságai korrigálják, csak termékeny ellentmondásnak tekinthetjük, hogy Adynál a faj szempontjaihoz, melyek természetüknél fogva kirekesztők, az univerzális befogadás gesztusa társul. Az A tavalyi cselédekhez, mely 1909. december 1-jén jelent meg a Nyugatban, ezt a vallomást szegezi szembe a faj szavával: Kirabolt, szegény, kis magyar, Kitárul afelé karom, Kit magyarrá tett értelem, Parancs, sors, szándék, alkalom. Első eszmélkedésem óta arra vágyom, noha persze sokáig ezt nem tudtam volna így megfogalmazni, hogy otthon érezhessen magam az efféle célból kitáruló karokban. Még 1944- ben sem rémlett fel bennem, hogy nem vagyok magyar, de ekkor azért feltűnt már, hogy folyton-folyvást át akarják döfni a rejtelmes okból szívemre kényszerített sárga csillagot. 1945 után úgy gondoltam, hogy a szocializmus a többi tébollyal együtt a faji őrületet is kiiktatja majd a nemzet életéből. Hamar be kellett látnom, hogy reményeim egy pokoli rendszer szolgálatába állítottak. Hogy jóvá tegyem ezt, a többi magyar ifjúval együtt lelkesen buzgólkodtam a forradalom napjaiban. Ezért sok magyar ifjúval együtt dutyiba csuktak néhány évre. A dutyi számos zárkájában vidáman viseltem el a bánatos honfisorsot, de azért reggelente gyakran meghökkentett, hogy egyik vagy másik zárkatársam éjjel, amíg aludtam, visszavarrta csíkos zubbonyomra a sárga pecsétet. Nem értettem, hogyan gondolhatják, hogy én nem vagyok magyar. „Mag hó alatt ” Adyt és különösképpen ezt a versét Vácott fedeztem fel magamnak. Azzal vigasztaltam magam, hogy hó alatt mag vagyok én is, majd előbújok, és nem lesz akkor már rajtam semmilyen pecsét. A börtönévek után úgy próbáltam élni, hogy ne legyek egészen méltatlan az ’56-os magyar forradalomhoz. A rendszerváltozás után azonban mérvadó szálak tudatták velem, hogy még ellenzékiségem is magyartalan volt. A magyar ember a szlávok és a germánok között azért bírt túlélni ezer évet, mert alkalmazkodott kényszerű körülményeihez. Barátaimmal együtt én nem alkalmazkodtam, és ily módon magam deklaráltam, hogy idegen tőlem a magyar lelkiség. Már nem néztem ingemnek arra a felületére, mely szívemet fedi, és először életemben feltettem a kérdést: „Hová asszimilálódjon egy asszimilálódott zsidó?” Vagyis: ha a tisztelt hölgyek és urak nem akarják, akkor nem leszek többé magyar. Akkor megpróbálok minél maradéktalanabbul Eörsi Istvánná válni - ez is lehet számomra életre szóló feladat. Igen ám, csakhogy mostanában a stadionokban ismét Hitler nevét skandálják lelkes fiatalok. Az igazságügyminiszter-asszony nem formál véleményt erről, mert - mint mondja - nem ért a futballhoz. A hitleristák magyarok. Az őket hallgatásával mentegető hatalom szintén magyar. Lehetséges volna, hogy mindenki magyar ezen a tájon, csak én nem? Ismét felütöm Adyt - ezúttal egy publicisztikai kötetét. A Nyilatkozat című írásnál nyílik ki. Időpont: 1906. február 4. Ezt olvasom: „Vagyok olyan jó magyar, mint bárki. Csak országos eszeveszettség idején kell magyar írónak ilyen gyanúsítások ellen védekezni. Nem hazaárulás, ha a magyar kultúrviszonyok valakit nem elégítenek ki. Sőt, ez a legmagasabb KÖLTŐI VÁLASZ