Beszélő, 2003. július-december (3. folyam, 8. évfolyam, 7-12. szám)
2003. július-augusztus / 7-8. szám - KULTÚRA - Ficsku Pál: Babakeringő - Részlet a készülő regényből
134 üzletember volt, Józsi sztárügyvéd, a húgom meg az egyetem mellett válogathatott a férfiakból, ha pénzre lett volna szüksége, bármelyik sztármagazin címlapján hozhatta volna le. Mondom, nem volt túl bonyolult az életünk. Mégis azon az estén, ahogy azt a vérpezsdítő, vibráló zenét hallgattuk, akkor értettem meg Apát. Valóban fekete eperfa vagyok. NÉGY Az oltár előtt fogadtam meg, hogy soha nem leszek hűséges. Amikor Frédi azt mondta, hogy nem. Akkor fogadtam meg, hogy nem érdekel az erkölcs, a morál, kinyalhatja mindenki. Persze csak ha hagyom. Nem hiszem, hogy vannak véletlenek, mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy ennek a történetnek, amit később Tamás csak babakeringőnek nevezett el, így kellett lennie. Pont akkor kellett elkezdődnie, és pont ott. Ültünk a kedvenc helyünkön a Platánosban, fénylett a hold és ragyogtak a csillagok, szólt a zene, lágy szellő volt és a pia is melegített, mintha szeretetáradat szállta volna meg mindenkinek a lelkét, vagy mintha anyag nélkül is be lett volna tépve az ember. A kedvenc számunkat játszotta a zenekar, hogy Alain Delon szeretnék lenni, éjjel nappal napszemüvegben, nincsen nekem vágyam semmi, csak Alain Delon szeretnék lenni. Jaaj. És akkor megláttam a kapuban. Napszemüvegben. No nem Alain Delont, hanem Frédit. Amikor a kis Duna parti faluból, ahol Judittal felnőttünk, Budapestre kerültem, azt hittem, hogy elveszek. S ha elveszek, ebben a nagyvárosban senki nem fog megtalálni. Persze, hogy ne gondoltam volna azt, hiszen itt hídból több volt, mint otthon utcából. Aztán rájöttem, hogy Budapest kicsi. Az is olyan, mint egy falu. Gyalog bejárható. Itt Pesten járhat az ember száz kocsmába vagy akár százegybe is, itt mindig, mindenhol ugyanazokkal az emberekkel találkozik. Mert nem lehet itt elbújni. Ez jutott akkor eszembe, amikor megláttam a Frédit. Az oltáros eset óta, mert így hívom már utólag az egészet, hogy oltáros eset, esküvőnek azóta se szeretném nevezni, szóval az oltáros eset óta nem találkoztam Frédivel. Akkor úgy kellett kimenekíteni a templomból, az utcán meg már járó motorral várta a barátja, mire a násznép utolérte volna, már sikerült elhajtaniuk. Mire én meg összeszedtem magam, és volt erőm megkeresni, már más lakott a lakásában. Fájt a szívem, hogyne fájt volna, fészkéből kilökött madárnak éreztem magam, meg rohadt kurvának, aki csak arra való, haza se mertem menni hetekig, csúnyábbik szájára vett a falu. Azt hittem vidékre költözött, elmenekült a bosszú elől, vagy azt, hogy legalább a helyemre, a helyünkre, a Platánosba nem meri betenni a lábát, és akkor most ott állt, akárcsak Alain Delon, fekete napszemüvegben. Egy szakadt kurva volt vele, amolyan szőkenő típus, nyáron fehér csizma, mint meg flitteres top, rákbőr retikül, nevetséges, ha létezne ízlésrendőrség, régen börtönben lett volna a helye. És akkor ott állt Frédivel, és elképzeltem, hogy ugyanaz a kéz fogja este simogatni, mint régen, engem, oly sokszor. Gyere, menjünk ki, mondtam Juditnak, ki kell mennem, nem bírom ki egyedül. Már megint kezded Kati, azt hittem, leszoktál. Dobd már el azt a kurva spanglit. Judit nem szokott velem kiabálni, sőt nemcsak velem, de egyáltalán nem szokott kiabálni, Tamással sem, ha valami bajunk volt, hagyta, hadd tomboljuk ki magunkat, megvárta, amíg lehiggad az ember, aztán azt mondta, hogy na akkor most üljünk le, keressük meg az okozat okát, aztán meg a megoldást. Higgadtan. Szépen. Csendben. Ezért is volt most furcsa, hogy kiabál. Szívtam még egy slukkot, aztán még egyet, vártam, hogy a vér, mint fáradtolaj felszívódjon az agyba, hogy elöntsön mindent. Itt van Frédi, mondtam Juditnak. A kurva anyját, mondta. Meg tudnám ölni. Adj nekem is egy slukkot. EGY Anya szerint az ember nem tagadhatja meg a múltját. Ő is vállalja a börtönt. Azt szokta mondani, hogy ha az ember nem menne sehová, csak akkor nem történhetne vele semmi. Semmi rossz. De akkor jó se. Ha például nincsen a börtön, akkor nem ismerkedhetett volna meg Cilivel, Retek Katival, Irénnel meg Beton Gizivel. Akkor talán a mai napig a Tamásapuval élnének, él-