Besztercei Híradó, 1992 (2. évfolyam, 1-7. szám)

1992-01-01 / 1. szám

BESZTERCEI HÍRADÓ A magyarokról Mi magyarok másnyelvű népek tengerében, rokonnépeinktől távol élünk Közép-Európában. Kik vagyunk? Honnan jöttünk? Merre tartunk? A tudósok egybehangzó véleménye szerint őseink (ősmagyarok) és mi, kései leszármazottaik is az uráli nyelvcsalád finnugor csoportjának ugor ágához tartozunk. Távoli őseink az Ural hegység középső részén, annak keleti és nyugati oldalán az uráli őshazában éltek. Négy-ötezer évvel ezelőtt itt egy nagy, de laza rokoni szövetséget alkottak összes nyelvrokonaink: az osztjákok (h­antik/, vogulok/, many­­sik/, mordvinok, finnek, zürjének/, komik/, votjákok/, udmurtok/, csere­miszek/, marik/, lappok/, szaanok), karjalaiok, vepszek, vótok, észtek, lívek, szajáni szamojédek, szelkupok, tavgi szamojédek, jeniszeji szamo­jédek (nyenyecek) jurák szamojédek és a magyarok. Az uráli őshaza roppant kiterjedésű területének keleti felében Nyugat- Szibériában volt az ugor népek szállásterülete, melynek északi határát az Ob folyó képezte. Az őshazában lakók közös szókincse átöröklődött az élő nyelv révén s ma is kimutatható a kései utódok nyelvében. Legősibb szavaink a testrészek elnevezésére (fej, kéz, mell, szív, stb.), a családra és rokonságra (atya, anya, fiú, ángy, ara, meny stb.), a természet tárgyaira és jelenségeire (évszakok, ég, csillag, jég, hó stb.), lakásra, eszközökre, ruházatra, szám­nevekre, tulajdonságokra, névmásokra, igékre stb., stb. vonatkoznak. Hajdanvolt őseink a csiszolt kőkorszak emberére jellemző foglalko­zásokat űzték s gyűjtögetésből, állattartásból, halászatból és vadászatból éltek. Négyezer évvel ezelőtt, a lakosság és az állatállomány elszaporodása miatt az uráli őshazából nyelvrokonaink kirajzottak a szélrózsa minden irányába s ezzel megszűnt a sokezer éves együttélés. A magyarok és legközelebbi rokonaink (a vogulok és az osztjákok) dél felé húzódtak a Tabal, Isim, az Ob folyók és az Ural hegység keleti nyúlványai által határolt területre. Itt tértek rá a kapás földművelésre és az állattenyésztésre. Ugyancsak itt érintkeztek először az ősmagyarok az iráni eredetű népekkel. Körülbelül i.e. 1500 és 1000 között az éghajlatban bekövetkezett tartós felmelegedés hatására a velünk addig együttélő vogulok és osztjákok észak felé húzódtak, mi magyarok pedig elindultunk az önálló történelmi fejlődés útján. További 500 év elmúltával a magyarok Nyugat-Szibériából fokozato­san nyugat felé költöztek és a mai Baskíria területén, a Volga, Oka és a Káma által határolt területen telepedtek meg. Ez a tulajdonképpeni magyar őshaza. Baskíriában őseink kapcsolatba kerültek az iráni eredetű alánokkal és a bolgár-törökökkel. Az V. század közepén a magyarok már nomád törzsszövetséget alkot­tak s előbb az onogur, majd a szabir, végül pedig a avar nomád birodalmak kötelékében éltek. 552 és 630 között a türk nomád birodalomhoz tartoztak, majd annak felbomlása után a törzsekbe szerveződött magyarok a Kazár Kaganátus keretében éltek Dél-Olaszországban a Don és a Dnyeper folyók torkolat­vidékén. Ezt a vidéket nevezzük Levédiának. A kazár birodalom seregében 20 000 magyar lovas katona szolgált! Levédiában magyar őseink kihasználva a kazár birodalom gyengesé­gét, 830-ban lerázták a kazár uralmat s önálló törzsszövetséget hoztak létre. (A hét törzs: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi). A Megyer (= Magyar = Férfi) törzs kivételével mind ótörök (= oglutörök) eredetű név! Hozzájuk csatlakozott a kazárok 3 pártütő törzse, a kabar (= töredék) törzs. Levédiából lovas-nomád pásztorkodást űző, de a növénytermesztéshez, a kézműiparhoz és a kereskedelemhez is jól értő őseink 889-ben a besenyő támadás elől nyugatra vonultak. A Dnyeper-Bug-Dnyeszter alsó folyása vidékén telepedtek meg, Etelközben. Hat évvel később a második besenyő támadás elől, miközben Árpád fia Levente seregei Bölcs Leó bizánci császár szövetségében a bolgárok ellen harcoltak, nyugat, aztán északnyu­gat felé vették útjukat majd a Kárpátok járható átjáróin (tehát Verecke híres útján is) vezérlő fejedelmük, Álmos fia Árpád vezetésével 895-ben beha­toltak a Kárpát medencébe, amelyet el is foglaltak. Ez a honfoglalás. Többszázezer magyar lelt itt új hazát. A hét vezér: Árpád, Előd, Ond, Kond, Tas, Huba és Töhötöm (Tuhutum). A honfoglaló magyarok rövid idő alatt behódoltatták a Kárpátmeden­cében lévő apró államalakulatocskákat s az újonnan elfoglalt területen megkezdték a védelmi vonal, azaz a gyepűk­ kiépítését. Az ország közepén helyezkedett el Árpád törzse (Magyar),é­ a többiek körülötte foglaltak helyet. A következő évszázadban Erdély területére is benyomultak, itt is megtelepedtek s azóta, több mint ezer éve, itt él a magyar nép egy része. Árpád (895-907) utódai: Zsolt (907-947), Fájsz (947-52), Taksony (952-72) és Géza fejedelem (972-997) voltak. Több törzsnek is volt szálláshelye Erdélyben. Géza fejedelem nyári szálláshelye (dácsája) a Nagy Szamos bal partján, a mai Magyardécsén volt. (Ő és kísérete a Királykút vizét itta.) A magyar nemzetségek több csoportja a Nagy-Szamos völgyében és a Mezőségen (Apa, Agmand) telepedett meg. Zsombor nemzetségének a Maros-völgye, s így megyénk déli területe is, jutott osztályrészül. Géza fejedelem, felismerve a magyarság megmaradásának egyetlen lehetőségét, német hittérítőket hívott be az országba, akik a pogány ma­gyarokat a római katolikus vallásra térítették. Fiát, Vajkot is megkeresz­telték, István lett a keresztségben. Az 1000. év karácsonyán királlyá koronázták. Személyében a hűbéri magyar állam alapítóját tiszteljük. István, a király megszilárdította a királyi hatalmat s megszervezte a római katolikus egyházat. (Halála után szentté avatták.) Árpád és férfi ági leszármazottai (az Árpád-házi királyok) uralkodása alatt (895-1031) csupán Erdélyben több mint 2000 kőfundamentumú templomot építettek. Ebből 1400 a magyar (70%), 560 a német (28%), 40 pedig a román (2%) nép alkotása. Árpád-kori templomok a mai Beszterce-Naszód megyében a bacai, a besztercei (volt ferences t.) a csicsókeresztúri (r.k.t.), a harmnai (a magyar Kácsics nemzetség építtette, családi templom volt), a komlódi (ref.), magyarborzási, oroszfáji, petresi (ev.t.), órádnái (templomrom), sajó­­szentandrási, sajóudvarhelyi, stb. Az országra gyakorta támadtak a nomád hódítók, akik kifosztották, feldúlták, felégették a falvakat és városokat s halomra öldösték a békés lakosságot. 1068-ban ellenség dúlt az erdélyi Sajó­ és a Szamos völgyében. Béla és László herceg (a későbbi Szent László király, 1077-1095) seregé­vel Kerlésnél (Cserhalom) megsemmisítő csapást mért az úzok (vagy kúnok) lovas seregére. Hasonló sors várt a besenyőkre is (1071). Milyen embert tiszteltek László személyében a kortárs szemtanúk?... “Erős karú és gyönyörű ábrázatú volt s mint az oroszlánnak, termetének izmos tagjai voltak. Magas termetével más emberek fölött egy fejjel kitűnt, úgy, hogy az adományok teljessége benne duzzadozván már maga testal­kata is királyi koronára méltónak tüntette fel”... A kerlési csatában László herceg “meglátott egy pogányt, aki lova hátán egy szép magyar leányt hurcolt magával. Azt gondolta... ez a váradi püspök leánya, és bár nehéz sebben volt, mégis hamar üldözőbe vette lova hátán”... A sebesült László bíztatására a lány övénél fogva magával lerántotta a nyeregből elrablóját, majd amikor a kúnt meg akarta ölni ,a lány nagy kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is kitetszik, nincsen hűség asszonyokban... A szent herceg azért sokáig mérkőzött a férfival, majd elvágta inát és megölte. De az a lány nem a püspök lánya volt.” (Részlet a Szent László legendából) Minden eddigi pusztítást felülmúlt a mongol hordák 1241 évi pusztí­tása (a tatárjárás). A tatárok először Órádnál foglalták el miután az ottani Arisztald vezette szász helyőrség átállt a támadók oldalára. Irányításukkal aztán irgalmat, kegyelmet nem ismerve a mongolok feldúlták Besztercét, a Szamos völgyét, majd egész Magyarországot. Csupa üszök, rom és számtalan legyilkolt áldozat maradt a nyomukban. Egész vidékek teljesen elnéptelenedtek. Az ilyen­ és ehhez hasonló támadások gyakran megismétlődtek.­­ A nemesek (hűbérurak) és a parasztok közötti ellentét eddigi ismere­teink szerint először 1437 tavaszán vezetett fegyveres összecsapáshoz, amely a bábolnai felkelés néven ismeretes. A parasztokra támadó nemesi sereg a Kékes melletti Dellőapátiban kétes értékű győzelmet aratott, all. kolozsmonostori egyezményben pedig bizonyos jogokat megvontak a parasztoktól. Túlságosan messzire kanyarodnánk, ha a múlt minden mozzanatát megkísérelnénk feleleveníteni. A továbbiakban csupán a megye és Beszterce magyar vonatkozású anyagából szeretnénk válogatni s az érdekesnek tűnő mozzanatokra össz­pontosítani a figyelmet. (Folytatás a következő számunkban) Szilágyi Zoltán Helytörténeti kisszótár (6.)

Next