Besztercei Híradó, 1994 (4. évfolyam, 1-14. szám)

1994-01-01 / 1. szám

IV. évfolyam, 1. szám Havonta megjelenő közéleti lap 1994 január HOL, és HÁNYAN is vagyunk? Közel két éves késéssel közzé tették az 1992-es népszámlálás eredményeit. Találkozunk itt már is­mert, de — valljuk be — jónéhány meghökkentő adattal is. De beszéljenek a számok. 1992 elején Beszterce-Naszód megye összlakossága 326820 fő volt. Ebből magyarnak vallotta magát 21093, öten pedig bevallásuk szerint székelyek voltak. A közhiedelemmel ellentétben nem 35, ha­nem 146 helységben élt magyar. Megyénk ma­gyar lakossága vallásfelekezet szerint a következő megoszlást mutatja: református ,6739, római katolikus 4500, unitárius 146, evan­g­élikus 789. Színmagyar falunk csupán egy van: selyk. A falu minden lakója (147) magyarnak vallotta magát. Tacs 277 lakója közül csak egy román. Magyardécsén 4 román él, Mezőveres­­egyházán (Strugureni) 17, Vicében pedig 22. A legtöbb magyar Besztercén él: 6041, ehhez még hozzá kell számítani az öt székelyt is. A me­gyeszékhely összlakosságából (82366): 6046 ma­gyar anyanyelvű. Megyénk második legnépesebb magyar helysége Magyardécse (Cireşoaia) 1763 magyar nemzetiségű lakossal. A harmadik helyezet Bethlen, itt 1669 magyar él, a román lakosság száma 8057, összlakosság 10039 fő. Ezernél kevesebb, de 500 főnél több magyar él Fejérben (Uriu): 860, román 469, összlakosság 1342. Magyarnemegyén 855 magyar, 525 román él, összlakosság 1512. Árpástó (Branişte) 1290 lakója közül 665 ma­gyar, míg Oradnán 5405 lakos közül 628 tett hi­­telt magyarsága mellett. (Szégyen, gyalázat, de Oradnán máig sincs RM­DSz szervezet, mert a helyi magyarság nem igényli ezt). Szentmátén (Matei) 616 magyar található, a románok száma 200. Más nemzetiségű 1 fő. Felsorolásunk következő helyezettje Teke ahol 1355 román mellett 511 magyar él. Összla­kosság 2117 fő. E lista utolsó helyezettje Retteg (Reteag) 509 magyar, 1530 román és 78 más nemzetiséggel. Sokkal nehezebb lesz észbe tartani, hol él a legkevesebb magyar? Aki erre pontos választ akar adni, annak jó emlékező tehetsége kell le­gyen, mert 32 helységben, községben vagy ta­nyán él, éldegél 1-1 magyar: Alsóbalázsfalván (Blăjeni de Jos), Alsóbudak (Szászbudak), Bertá­don, Borgótikán, Ciblesfalván (Suplai), Csépán, Csicsógyörgyfalván (Ciceu Giurgeşti), Dipsén, Felsőszászujfaluban (Satu Nou), Fügén, Kiscé­gen (Tagşor), Kiskaján, Kissajón, Hiránytanyán (Hirean), Kastélytanyán (La Curte) Kisrebrán, Középlakon (Chiuza), Kusmán, Lesen, Magurán (Măgura Ilvei), Mittyén (Mititei), Monoron, Nagydemeteren (Dumitra), Nagykaján, Parván, Pojenyen (Poenii Zagrei), Sendrojatanyán (Send­­roaia), Sem­ingen (Măgurele), Szamosmagosmar­­ton (Mogoşeni), Szászpénteken (Pintic), Toháton, (Tăure), és Várorján (Nepos). Külön tanulmány tárgya lehetne, hogyan morzsolódtak le ilyen nagyon, hogyan kerül­tek a fenti helységekbe, vagy hogyan élik le hétköznapjaikat? Elhangzik-e magyar búcsúz­tató vagy ének a koporsójuknál? Érdekes vol­na a pulzusukat lemérni, amikor nagyritkán magyar szót hallanak, vagy amikor anyanyel­vükön megszólalnak. Mert az már biztos, hogy ott ahol élnek nincs kivel társalogniuk az édes anyanyelven. Magától adódik fel a kérdés: vajon ők nem hibásak mostani állapotukért? Mint anyák vagy apák nem taníthatták volna meg magyarul is be­szélni, érezni gyermekeiket és élettársukat? Vagy talán egy éseten keresztül csodákban re­ménykedtek? Esetleg idekerülésük első percétől feladták magyarságukat, hitehagyottak lettek? Ha megszólalna, mit is mondhatna nekünk a kusmai székely egykoriáak? Ha nem énekli, időnként dúdolja-e a Székely himnuszt? Akad-e közöttük egy is, aki nem megadóan, de magányos harcosként, amolyan utolsó mohi­kánként küzd magyarsága és magyarságunk megtartásáért? Ha van ilyen — és hinni szeretnénk, hogy van — ki áll melléje e hittel viselt harcban? Na­gyon üdvös volna, ha a következő hónapokban az RMDSZ-nek sikerülne a számok mögött rejlő neveket is azonosítania, s a jövő tavaszon névre szóló meghívást küldene a fenti 32 magyarnak, jönnének el egy számukra rendezett közös talál­kozóra. Vajon hányan jönnének el a hívó szóra? Ha sikerülne, a maga nemében páratlan tapasz­talatokkal szolgálna a sajtónak, a rádiónak, a TV- nek, a közönségnek, de főleg a fiataloknak, ha 32 idegen környezetben élő, sínylődő magyar beszél­hetne a vegyes házasságok következményeiről. Meggyőződésem, hogy e találkozó is igazol­ná, hogy ki-ki maga választja meg a tulajdon életútját és felelős önnön sorsáért. (A népszámlálási adatok értékelésére még visszatérünk.) Szilágyi Zoltán Parlamenti képviselő Égri mint a gyertya... Decemberi számunkban rö­vid hírben, már csak lapzártakor tudósíthattunk a Besztercén meg­ejtett szórványdíj átadó ünnepség­ről, amely úgy érzem, hogy sokkal több méltatást érdemel. Ezért kö­telességemnek érzem, hogy olva­sóinkat bővebben tudósítsam erről a felemelő ünnepségről. 1993 nov. 8-án délelőtt 10 órakor kezdődött, amikor a besz­tercei református templom ha­rangjainak hívó szavára, a hívek zsúfolásig megtöltötték a templo­mot. A megye és más szórványvi­­dékek lelkészei és gondnokai tisztelték meg ünnepségünket, amelynek Czirmai Csaba Levente besztercei református lelkész ondos előkészítése teljes sikert­iztosított. Györbiró Sándor aldobói (Ko­­vászna megye) lelkész nyitotta meg rövid istentisztelettel az ün­nepélyt. Dr. Csiha Kálmán erdélyi püs­pök hirdetett telkekhez szóló igét, amelyben méltatva a szórványvidé­­ken szolgáló lelkészek munkáját és hivatását, a gyertyatartóban égő gyertyához hasonlította, amely­eg másoknak világítva, önmagát fel­emésztve, feláldozva. Méltatta azt a nehéz, fárasztó munkát, ame­lyet sokszor több hitközösségnek, több falunak lelki gondozása igé­nyel. Ezt csak erős hitű, erre elhi­vatottságot érző emberek vállal­ják, vállalhatják. Égni mint a gyertya... Világítani a gonosz sö­tétségében, bevilágítani az embe­rek lelkébe, hitet és reményt adni a már elveszettnek hitt apró kis közösségeknek. Megerősíteni a csüggedőket, hogy Isten velük van és míg gyertya ég a sötétben, Isten tengerének védelme alatt, addig közösség, vallás és nem­zet, nyelv és kultúra megmarad, mert — Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? — Elmondta, hogy Czelder Már­ton, a szórványdíj egyik névadója maga is lelkész, kitartó munkával, fáradtságot nem ismerve kereste fel és szervezte meg a Ploieşti-i, Piteşti-i, Galaţ-i református, szór­ványban élő magyar közössége­ket. Nevének emléket állítandó nevezték el az egyik szórványdíjat Czelder Márton díjnak. CzELDErt. MÁRTON TÖLDES* KÁROLY ,szórványdíj mgtandó ünnepe i­szenti­sztelet 1­9­9­3 . novem­berr­e. Földes Károly, a másik díj­névadó, a 30-as években került mint tanító Mezőújlakra, ahol már­­már megszűnt létezni a magyar­ság és a református hit is. Áldozatos munkájának köszönhe­tően, Mezőújlakon és környékén új­ra éledt a hit és a magyarság. Isten elküldte az égő gyertyát, hogy vilá­gítson azoknak, akik látni akarnak! A két szórványdíj a svájci Bázel környéki református lelkészek ado­mányából és az erdélyi ref. egyhá­zak hozzájárulásából tett alapítva és első ízben nov. 8-án, Besztercén került kiosztásra. Vetési László, a kolozsvári ref. kollégium tanára, a Diaszpóra Szórvány Alapítvány elnöke mu­tatta be a díjazottakat és azok munkásságát. Id. Péter Jenő, világi díjazott, a Földes Károly díj tulajdonosa 1910-ben született Somogyon, Szeben megyében. Hét gyermek apja, tíz unokája és három déd­unokája van. Ma is Somogyon él. 26 éves korától az egyház oszlo­pos tagja, presbiter, és mindig se­gítőkész, ha a közösség, az egyház javára tehet valamit. Családi és közösségi élete követendő példaként állítható min­den ember elé. A főtiszteletű püs­pök úr által átadott díjat és díszok­levelet meghatottam őszinte, egy­szerű szavakkal köszönte meg. Egyszerűen és őszintén, úgy ahogy egész életét leélte. A Czelder Márton díjat a 82 éves Bányai Ferenc volt kérői ref. es­peresnek nyújtotta át a püspök úr. Bányai Ferenc 58 éven ke­resztül a szórványvidék szolgála­tába állította tudását, erejét és mindazokat a képességeit amivel az Úr megáldotta, hogy gyertya­ként világítson. 82 éve ellenére ma is végzi azt a munkát, ame­lyért küldve volt. Ma Siklódon él, de Kérő, Né­ma, Ormány és Péterháza közös­sége ma is szeretettel várja, mert utóda még ma sincs. Munkáját Rigmányi János bethleni lelkész is méltatta, mint aki munka és sorstársa volt né­hány évig a díjazottnak. A szórványvidéki munkásság: sors és elhivatottság, áldozatos szellemi és fizikai munka, gyertya­láng a sötétség eloszlatására. Hisszük, hogy ezután évente ünne­pelhetnek a szórványvidékek kö­zösségei. A rangos díjakat ezután már évente ki fogják osztani, mert Beszterce csak a kezdet volt. Fazekas István

Next