Bihari Napló, 1975

1975-04-01

BIHARI NAPLÓ 5. OLDAL AZ INDULÁS „Az első szabad május 1-én, 1945-ben nyitotta meg kapuit a nagyváradi Képzőművészeti Iskola .. Azért idézem a korabeli sajtó cikkének ezt a mon­datát, mert az eseményt döntőnek vélem Nagyvá­rad képzőművészeti életében. Ez az iskola volt az a mag, mely körül kibontakozott a jósodrású alkotó és értésre nevelő művészeti élet. Amikor az 1945—1950-es évek művészi életéről szólok, nem tehetem, hogy ne emlékezzem közvet­len elődeinkre, akik úgy vallották magukénak a bihari világot, hogy ide közvetítették az európai szellemet, amelynek pezsgése oly jellemző Váradra, s ami nélkül nem képzelhető el a holnaposok vá­rosa. Tibor Ernő, Leon Alex, Grünbaum Ernő, Mi­kes Ödön, Baráth Móric, Pozsonyi Jenő, Udvardi Ignác, Kara Mihály kívánkoznak a felsorolásba. Tibor Ernő a francia fővárosból hozta Albert Marquetnek, a párizsi iskola egyik jelentős meste­rének a Fauves csoport tagjainak közvetlen ható­sugarában kiérett piktúráját. Leon Alex művészete az első időszakban hang­súlyozottan szociális tematikájú, de később, főként IN MUZEUL ASOCIATIES P­E A­RCH­EOLOSI E KÉPZŐMŰVÉSZ­ETI .. ---....................................a rivofoni kiállítás a régészeti EGYESÜLET MÚZEUMÁBAN 947 JÚNIUS 22-JULUS 6 első párizsi útja után guache festményein tovább él ugyan ez a témavilág, de festői varázslatba sze­lídülve. Grünbaum Ernő grafikus a Sonnenfeld nyomda rajzolójaként feltűnést keltett azokkal a kis méretű, elsősorban a váradi Körös-parti tájakat megörökítő, az üvegablak igézetében fogant műveivel. Mikes Ödön, Baráth Móric, Pozsonyi Jenő rajz­tanáros becsületességgel jelentették a hátvédet. Ki­vétel Udvardi Ignác, akinek képei belső látomáso­kat igyekeztek kivetíteni, nem titkolva Gauguinhez hasonló látásmódját. Figyelemreméltó Kara Mihály szobrászművész itteni működése is. Munkássága igen közeli kapcso­latot mutat az aktivistákkal. Nemes Lampért Jó­zseffel, Uitz Bélával, hogy csak a legjelentősebbe­ket említsem. Vázlatosan így „festett“ a váradi tegnap. Ezt az örökséget alakították tovább a két világháború között feltűnt művészek, akik negyvennégy után tisztult hittel kezdték újra az alkotó munkát. Itt volt a festők közül Balogh István, Macalik Alfréd, Fleischer Miklós, Imre Andor, Tordai Gross Károly, Mottl Román Pál, Radványi Károly, Sermendi Jenő a grafikusok „öreg“ nemzedékét jelentette; a szob­rászok közül Fekete József, Máthé József és Szabó József fogott újra vésőt a kezébe. 1944 végétől egyre többen érkeztek haza és így elég hamar egy jelentős művészi csoportosulás alakult ki Váradon. Miklóssy Gábor után megérkeztem jómagam, majd rövid időn belül Abrudan Péter, Goga Traian, Goga Veronica, Mottl Román, Ványai Imre, Balogh Péter és a tragikusan fiatalon elhalt Megyeri Barna is. Már 1944 végén megindult a szervezkedés és tervezgetés, amelynek mindenekelőtt a Képzőművé­szeti Iskola alapítása köszönhető. Ezt követte a nagyváradi Képzőművészek Szakszervezetének meg­alakulása. A tagsági igazolványokat 1944 decem­berében Mottl Román Pál elnök és Radványi Ká­roly titkár bocsátotta ki s írta alá. Talán nem felesleges megemlítenem, hogy szer­vezetünkben már megalakulásakor is kialakult az az egységes nézet, hogy a város közművelődésében aktívan részt kívánunk venni. Balogh István őrizte és gyűjtötte — hivatalos megbízásból — az Ady múzeum anyagát. Kiállításokat, tanfolyamokat, vi­tákat szerveztünk. Számomra mindmáig nagy élmény maradt az 1947-ben (június 22—július 6) a nagyváradi ma­gángyűjteményekben lévő képekből szervezett ki­állítás. Ez a tárlat újra bebizonyította, hogy a vá­­radiak szeretik az igazán jó művészetet és azono­sulni tudnak vele. Ezen a kiállításon — amelyet egyébként Macalik Alfréd szervezett — Rudnay Gyula, Szőnyi István, Aba Novák Vilmos, Ferenczy Károly, Csók István, Vaszary János stb. neveivel találkoztunk. 1947-ben, sok más várost megelőzve, egy má­sik képzőművészeti esemény került itt a figyelem középpontjába. A fasizmus áldozatainak és a de­portáltaknak emlékét megörökítő pályázatot írt ki a város. Nagy izgalom és várakozás előzte meg a bíráló bizottság döntését, melynek elnöke Ványai Károly polgármester volt. A két első díjat, egyen­ként három és fél millió lejt, Szabó József, vala­mint Erdős Tibor és Vass Antal, a második díjat, kétmillió lejt, Erdős Tibor és Vass Antal, míg az egymillió lejes harmadik díjat Máthé József nyerte el. Ezután az 1848-as szabadságharc és forradalom közelgő centenáris ünnepségére való tekintettel a nagyváradi múzeum hirdetett pályázatot. Ez a mű­vészi versengés is megmutatta, hogy a pályázatok milyen alkalmasak arra, hogy a művészek olyan problémákat oldjanak meg, amelyek a társadalom elvárásaival azonosulni tudnak. A zsűrizés itt is viharos volt. A mezőnyből kiemelkedtek Miklóssy Gábor vásznai és az akkor marosvásárhelyi Ba­­laskó Nándor szobra. Miklóssy, aki nem szereti a szűk kereteket, most sem respektálta az előírt mé­reteket, sem pedig az alakok számait. Ennek elle­nére a zsűri, célját nem tévesztve szem elől, mun­káit elfogadta és teljesen megérdemelten az első díjat, valamint tiszteletdíjként az egyik második díjat is neki ítélte. A soron következő második dí­jat Erdős Tibor, harmadikat Makkai Piroska, ne­gyedik díjat Goga Traian, az ötödiket pedig Ványai Imre kapta. Szobrászoknál az első díjjal Balaskó Nándort illették, másodikkal Fekete Józsefet. A harmadik díjat Szabó József, negyediket Máthé Jó­zsef, az ötödik díjat N. Andritoiu kapta. Ezek az alkotások — tudtommal — mindmáig a váradi mú­zeum birtokában vannak. Mind szervezeti, mind társadalmi szempontból jelentős állomása volt a váradi képzőművészeti életnek a Művészek, írók, Újságírók Vegyes Szak­­szervezetének megalakulása. Ennek keretében lét­rehoztunk egy nagyon tevékeny művészklubot. A megnyitón Raffi Ádám író mondott beszédet köz­művelődési tennivalóinkról. A mai Transilvania fa­latozó és cukrászda helyén volt klubban sokat vi­táztunk, talán e találkozóknak is köszönhető, hogy a művészek egyre inkább igényelték, hogy jelen le­gyenek, sőt, formálóivá váljanak a nagy társadalmi átalakulásnak. E szándékukat elég egyértelműen bi­zonyítja az is, hogy az 1947 április—májusában Kolozsvár-Napocán rendezett Erdélyi Képzőművé­szeti Szalonon szinte minden számottevő nagyváradi művész részt vett. A kiállítás a sétatéri műcsar­nok Kós Károly által tervezett sétatéri pavilonjá­ban nyílt meg. Váradról Balogh István, Erdős Ti­bor, Macalik Alfréd, Miklóssy Gábor, Fekete Jó­zsef, Máthé József, Megyeri Barnabás, Szabó József állítottak ki. Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Miklóssyt Férfi arckép című munkájáért a legmagasabb díjat jelentő díszoklevéllel, míg engem a „Női arcképéért második díjjal jutalmaztak. Lehetőségeinkhez képest igyekeztünk bekerül­ni — s benn maradni — az országos képzőművé­szeti vérkeringésben. Ezt szolgálta az 1949. május 1-én megnyílt első váradi területi kiállítá­sunk, amelyen az itteniek mellett Szatmár, Sziget, Nagybánya és Zilah művészei is részt vettek. Ez a ksiállítás már szemléltetően demonstrálta annak a nagy jelentőségű művészpolitikai áramlatnak az eredményeit, melyet szocialista realizmus néven is­merünk. Ezúttal talán elegendő mindössze annyit megjegyeznem, hogy az a kiállítás a leghatározottab­ban hozzájárult bizonyos fogalmak elméleti tisztá­zásához és megerősített bennünket hitünkben, hogy alkotásainkkal jól szolgáljuk azt a társadalmi réte­get, amelyiknek csak a felszabadulás után volt al­kalma ismerkedni a képzőművészettel. A kiállításnak, melyet a városháza dísztermé­ben rendeztünk meg, országos társadalmi és sajtó visszhangja volt. A 29 festő és 8 szobrász 69 képet és 23 szobrot állított ki. Ezzel a nagyszabású ki­állítással a korabeli sajtó részletesen foglalkozott. A Fáklyában Boros Endre, a Romániai Magyar Szóban Simon Magda, a Flacaraban A. Argintescu Amza írt a tárlatról. A kritika némileg kioktató hangja mellett érződött a belső elismerés. E kriti­kákat és a művek sorsát, azt hiszem, történelmünk egy-egy mozaikdarabjának is tekinthetnek. A ki­állításra visszatekintve úgy érzem, hogy mi alko­tók is a kritikusok bűnébe estünk és szocialista realizmuson valamiféle oktató stílust véltünk he­lyesnek, amiből természetes módon következett, hogy mi magunk váltunk iskolássá. A didakticiz­­mus még hosszú évekig szorított sokunkat. Ebből a szűköcske iskolapadból többen az ablakon ugrot­tak ki. De hogy ki hogyan ért talajt, az még ma sem egészen derült ki. Sokan közülünk azonban — és ennek megítéléséhez már megvan a történelmi perspektíva, kiegyenesedve, saját lábunkon járva, alakítunk ki olyan művészetet, amely megőrizni szándékszik azokat az értékeket, amelyek a tra­díció és progresszió nagy áramlásaiból munkássá­gunkat csak gazdagíthatják. Az emlékezetes 1949-es kiállításon a kritika által kicentizett kívánalmak­hoz igazodó képek mellett ott voltak az igazán ér­tékes alkotások, az olyan művek is, amelyek méltó helyet biztosítottak Váradnak az országos képző­művészeti életben. Az akkor újra szerzett rangon keresztül Várad bekerült az ország képzőművészeti életének érdek­lődésébe és vérkeringésébe. Ez a folyamat azóta sem szakadt meg, sőt, tapasztalatom szerint az or­szágos figyelem az idő múlásával egyre inkább for­dul, okkal, a nagyváradi művészek alkotásai felé. És hogy ez a figyelem valóságos értékeket tisztel meg, azt a legizgalmasabban a Fáklya galériája című cikksorozat bizonyította. CS. ERDŐS TIBOR festőművész £ X P 02 IT $ A DE ARTE ".‘/WMW.VAiWMOtKtXnx.w^.yo v v CS. KRDOS TIBOR önarckép Megveri Barna szobrával (tusrajz) művészetek anyaga a legrégibb időktől fog­lalkoztatja az esztétákat. Arisztotelész felismerte már: a művészeteket az különbözteti meg egy­mástól, hogy milyen eszközökkel végzik az „után­zást“. A képzőművészeti alkotás anyagban léte­zik, és az alkotó munkában felhasznált anyagok — legyen az fa, fém, festék vagy bármely más anyag — visszahatnak a műben kifejezett gondo­latra. A képzőművészetek anyagáról vallott klasz­­szikus nézetek közül megidéznék egyet, melyet kü­lönösen kifejezőnek érzek: a képzőművészeti alko­tásban a művész egyénisége élanyagiasul, az anyag pedig elemberiesül. Az anyagról — természetéről, felhasználásá­nak technikáiról — sok mindent el lehet sajátítani a könyvekben leírt tapasztalatokból. De minden képzőművésznek a maga műhelyében kell meg­tanulnia engedelmességre bírni, gondolatai kifeje­zésének szolgálatába állítani az anyagot. Nemrég, amikor a Fáklya galéria interjúi készültek, Köte­ Szubjektív vallomások A változó anyagról les Pállal részletesebben beszélgettünk erről: a korszerű művészi világkép megfogalmazására irá­nyuló mai törekvések és a felhasznált eszközök, technikák viszonyáról. Arról, hogyan jönnek létre szintézisek — anyagok, technikák kombinációjá­ból. Megpróbáltam szemléltetni, hogy az én újabb munkáimban — „rolis-piktúrának" nevezett kísér­leteimben — hogyan próbálom felhasználni a gra­fika, a festészet, a szobrászat eredményeit. Ha visszatekintünk a művészet történetében, azt látjuk, hogy egyes anyagokat egyaránt kedvel­tek a változó korszakok. De a XX. század művé­szetében ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy új anyagok, új technikai eljárások hódítottak teret. Megemlíthetnők érdekes példaként napjaink művészetéből az úgynevezett „mobilokat“; ezek művészi gondolatát — a felhasznált fém mellett — nem anyagi tényezők, hang és mozgás egészíti ki. Napjaink művészete bátran alkalmaz egyazon mű­vészi konstrukcióban betont, acélt és üveget, s meg­jelent a művészeti alkotások komponenseként — a műanyag is. A ma képzőművészeti tárlatain a kö­zönség nem egyszer láthat régi, klasszikus anyagok és új any­a­o, technikai eljárások kom­binálásából született Al­­iásokat. A képzőművészetben felhasznált anyag végső soron sosem lehet kifejezője önmagában az érté­keknek. Hiszen — mint már jeleztük —, nem az anyagnak kell korszerűnek lennie, hannem a képző­művész gondolatának. Végezetül újra hivatkoznék tehát a már említett igazságra: a lényeges az, hogy milyen szinten „emberiesül“ el az anyag az alkotó művész műhelyében. BÖLÖNI VILMOS At­ r­ázató­ni Hajam túlnőtt a szokás keretén. Lágy szigor ül a szájam szegletén. Az arcomból kinyúló hegyes orr e kénszagú századba szimatol. Egyik szemem szűkítve lehunyom, a másik megfeszül kitágulón, mint, aki egy pontot most célba vesz. Nyilam talál é s a célom megnevez. HORVÁTH IMRE verse a NAGY IMRE készítette portréhoz

Next