Bihari Napló, 1975
1975-04-01
BIHARI NAPLÓ 5. OLDAL AZ INDULÁS „Az első szabad május 1-én, 1945-ben nyitotta meg kapuit a nagyváradi Képzőművészeti Iskola .. Azért idézem a korabeli sajtó cikkének ezt a mondatát, mert az eseményt döntőnek vélem Nagyvárad képzőművészeti életében. Ez az iskola volt az a mag, mely körül kibontakozott a jósodrású alkotó és értésre nevelő művészeti élet. Amikor az 1945—1950-es évek művészi életéről szólok, nem tehetem, hogy ne emlékezzem közvetlen elődeinkre, akik úgy vallották magukénak a bihari világot, hogy ide közvetítették az európai szellemet, amelynek pezsgése oly jellemző Váradra, s ami nélkül nem képzelhető el a holnaposok városa. Tibor Ernő, Leon Alex, Grünbaum Ernő, Mikes Ödön, Baráth Móric, Pozsonyi Jenő, Udvardi Ignác, Kara Mihály kívánkoznak a felsorolásba. Tibor Ernő a francia fővárosból hozta Albert Marquetnek, a párizsi iskola egyik jelentős mesterének a Fauves csoport tagjainak közvetlen hatósugarában kiérett piktúráját. Leon Alex művészete az első időszakban hangsúlyozottan szociális tematikájú, de később, főként IN MUZEUL ASOCIATIES PE ARCHEOLOSI E KÉPZŐMŰVÉSZETI .. ---....................................a rivofoni kiállítás a régészeti EGYESÜLET MÚZEUMÁBAN 947 JÚNIUS 22-JULUS 6 első párizsi útja után guache festményein tovább él ugyan ez a témavilág, de festői varázslatba szelídülve. Grünbaum Ernő grafikus a Sonnenfeld nyomda rajzolójaként feltűnést keltett azokkal a kis méretű, elsősorban a váradi Körös-parti tájakat megörökítő, az üvegablak igézetében fogant műveivel. Mikes Ödön, Baráth Móric, Pozsonyi Jenő rajztanáros becsületességgel jelentették a hátvédet. Kivétel Udvardi Ignác, akinek képei belső látomásokat igyekeztek kivetíteni, nem titkolva Gauguinhez hasonló látásmódját. Figyelemreméltó Kara Mihály szobrászművész itteni működése is. Munkássága igen közeli kapcsolatot mutat az aktivistákkal. Nemes Lampért Józseffel, Uitz Bélával, hogy csak a legjelentősebbeket említsem. Vázlatosan így „festett“ a váradi tegnap. Ezt az örökséget alakították tovább a két világháború között feltűnt művészek, akik negyvennégy után tisztult hittel kezdték újra az alkotó munkát. Itt volt a festők közül Balogh István, Macalik Alfréd, Fleischer Miklós, Imre Andor, Tordai Gross Károly, Mottl Román Pál, Radványi Károly, Sermendi Jenő a grafikusok „öreg“ nemzedékét jelentette; a szobrászok közül Fekete József, Máthé József és Szabó József fogott újra vésőt a kezébe. 1944 végétől egyre többen érkeztek haza és így elég hamar egy jelentős művészi csoportosulás alakult ki Váradon. Miklóssy Gábor után megérkeztem jómagam, majd rövid időn belül Abrudan Péter, Goga Traian, Goga Veronica, Mottl Román, Ványai Imre, Balogh Péter és a tragikusan fiatalon elhalt Megyeri Barna is. Már 1944 végén megindult a szervezkedés és tervezgetés, amelynek mindenekelőtt a Képzőművészeti Iskola alapítása köszönhető. Ezt követte a nagyváradi Képzőművészek Szakszervezetének megalakulása. A tagsági igazolványokat 1944 decemberében Mottl Román Pál elnök és Radványi Károly titkár bocsátotta ki s írta alá. Talán nem felesleges megemlítenem, hogy szervezetünkben már megalakulásakor is kialakult az az egységes nézet, hogy a város közművelődésében aktívan részt kívánunk venni. Balogh István őrizte és gyűjtötte — hivatalos megbízásból — az Ady múzeum anyagát. Kiállításokat, tanfolyamokat, vitákat szerveztünk. Számomra mindmáig nagy élmény maradt az 1947-ben (június 22—július 6) a nagyváradi magángyűjteményekben lévő képekből szervezett kiállítás. Ez a tárlat újra bebizonyította, hogy a váradiak szeretik az igazán jó művészetet és azonosulni tudnak vele. Ezen a kiállításon — amelyet egyébként Macalik Alfréd szervezett — Rudnay Gyula, Szőnyi István, Aba Novák Vilmos, Ferenczy Károly, Csók István, Vaszary János stb. neveivel találkoztunk. 1947-ben, sok más várost megelőzve, egy másik képzőművészeti esemény került itt a figyelem középpontjába. A fasizmus áldozatainak és a deportáltaknak emlékét megörökítő pályázatot írt ki a város. Nagy izgalom és várakozás előzte meg a bíráló bizottság döntését, melynek elnöke Ványai Károly polgármester volt. A két első díjat, egyenként három és fél millió lejt, Szabó József, valamint Erdős Tibor és Vass Antal, a második díjat, kétmillió lejt, Erdős Tibor és Vass Antal, míg az egymillió lejes harmadik díjat Máthé József nyerte el. Ezután az 1848-as szabadságharc és forradalom közelgő centenáris ünnepségére való tekintettel a nagyváradi múzeum hirdetett pályázatot. Ez a művészi versengés is megmutatta, hogy a pályázatok milyen alkalmasak arra, hogy a művészek olyan problémákat oldjanak meg, amelyek a társadalom elvárásaival azonosulni tudnak. A zsűrizés itt is viharos volt. A mezőnyből kiemelkedtek Miklóssy Gábor vásznai és az akkor marosvásárhelyi Balaskó Nándor szobra. Miklóssy, aki nem szereti a szűk kereteket, most sem respektálta az előírt méreteket, sem pedig az alakok számait. Ennek ellenére a zsűri, célját nem tévesztve szem elől, munkáit elfogadta és teljesen megérdemelten az első díjat, valamint tiszteletdíjként az egyik második díjat is neki ítélte. A soron következő második díjat Erdős Tibor, harmadikat Makkai Piroska, negyedik díjat Goga Traian, az ötödiket pedig Ványai Imre kapta. Szobrászoknál az első díjjal Balaskó Nándort illették, másodikkal Fekete Józsefet. A harmadik díjat Szabó József, negyediket Máthé József, az ötödik díjat N. Andritoiu kapta. Ezek az alkotások — tudtommal — mindmáig a váradi múzeum birtokában vannak. Mind szervezeti, mind társadalmi szempontból jelentős állomása volt a váradi képzőművészeti életnek a Művészek, írók, Újságírók Vegyes Szakszervezetének megalakulása. Ennek keretében létrehoztunk egy nagyon tevékeny művészklubot. A megnyitón Raffi Ádám író mondott beszédet közművelődési tennivalóinkról. A mai Transilvania falatozó és cukrászda helyén volt klubban sokat vitáztunk, talán e találkozóknak is köszönhető, hogy a művészek egyre inkább igényelték, hogy jelen legyenek, sőt, formálóivá váljanak a nagy társadalmi átalakulásnak. E szándékukat elég egyértelműen bizonyítja az is, hogy az 1947 április—májusában Kolozsvár-Napocán rendezett Erdélyi Képzőművészeti Szalonon szinte minden számottevő nagyváradi művész részt vett. A kiállítás a sétatéri műcsarnok Kós Károly által tervezett sétatéri pavilonjában nyílt meg. Váradról Balogh István, Erdős Tibor, Macalik Alfréd, Miklóssy Gábor, Fekete József, Máthé József, Megyeri Barnabás, Szabó József állítottak ki. Az a megtiszteltetés ért bennünket, hogy Miklóssyt Férfi arckép című munkájáért a legmagasabb díjat jelentő díszoklevéllel, míg engem a „Női arcképéért második díjjal jutalmaztak. Lehetőségeinkhez képest igyekeztünk bekerülni — s benn maradni — az országos képzőművészeti vérkeringésben. Ezt szolgálta az 1949. május 1-én megnyílt első váradi területi kiállításunk, amelyen az itteniek mellett Szatmár, Sziget, Nagybánya és Zilah művészei is részt vettek. Ez a ksiállítás már szemléltetően demonstrálta annak a nagy jelentőségű művészpolitikai áramlatnak az eredményeit, melyet szocialista realizmus néven ismerünk. Ezúttal talán elegendő mindössze annyit megjegyeznem, hogy az a kiállítás a leghatározottabban hozzájárult bizonyos fogalmak elméleti tisztázásához és megerősített bennünket hitünkben, hogy alkotásainkkal jól szolgáljuk azt a társadalmi réteget, amelyiknek csak a felszabadulás után volt alkalma ismerkedni a képzőművészettel. A kiállításnak, melyet a városháza dísztermében rendeztünk meg, országos társadalmi és sajtó visszhangja volt. A 29 festő és 8 szobrász 69 képet és 23 szobrot állított ki. Ezzel a nagyszabású kiállítással a korabeli sajtó részletesen foglalkozott. A Fáklyában Boros Endre, a Romániai Magyar Szóban Simon Magda, a Flacaraban A. Argintescu Amza írt a tárlatról. A kritika némileg kioktató hangja mellett érződött a belső elismerés. E kritikákat és a művek sorsát, azt hiszem, történelmünk egy-egy mozaikdarabjának is tekinthetnek. A kiállításra visszatekintve úgy érzem, hogy mi alkotók is a kritikusok bűnébe estünk és szocialista realizmuson valamiféle oktató stílust véltünk helyesnek, amiből természetes módon következett, hogy mi magunk váltunk iskolássá. A didakticizmus még hosszú évekig szorított sokunkat. Ebből a szűköcske iskolapadból többen az ablakon ugrottak ki. De hogy ki hogyan ért talajt, az még ma sem egészen derült ki. Sokan közülünk azonban — és ennek megítéléséhez már megvan a történelmi perspektíva, kiegyenesedve, saját lábunkon járva, alakítunk ki olyan művészetet, amely megőrizni szándékszik azokat az értékeket, amelyek a tradíció és progresszió nagy áramlásaiból munkásságunkat csak gazdagíthatják. Az emlékezetes 1949-es kiállításon a kritika által kicentizett kívánalmakhoz igazodó képek mellett ott voltak az igazán értékes alkotások, az olyan művek is, amelyek méltó helyet biztosítottak Váradnak az országos képzőművészeti életben. Az akkor újra szerzett rangon keresztül Várad bekerült az ország képzőművészeti életének érdeklődésébe és vérkeringésébe. Ez a folyamat azóta sem szakadt meg, sőt, tapasztalatom szerint az országos figyelem az idő múlásával egyre inkább fordul, okkal, a nagyváradi művészek alkotásai felé. És hogy ez a figyelem valóságos értékeket tisztel meg, azt a legizgalmasabban a Fáklya galériája című cikksorozat bizonyította. CS. ERDŐS TIBOR festőművész £ X P 02 IT $ A DE ARTE ".‘/WMW.VAiWMOtKtXnx.w^.yo v v CS. KRDOS TIBOR önarckép Megveri Barna szobrával (tusrajz) művészetek anyaga a legrégibb időktől foglalkoztatja az esztétákat. Arisztotelész felismerte már: a művészeteket az különbözteti meg egymástól, hogy milyen eszközökkel végzik az „utánzást“. A képzőművészeti alkotás anyagban létezik, és az alkotó munkában felhasznált anyagok — legyen az fa, fém, festék vagy bármely más anyag — visszahatnak a műben kifejezett gondolatra. A képzőművészetek anyagáról vallott klaszszikus nézetek közül megidéznék egyet, melyet különösen kifejezőnek érzek: a képzőművészeti alkotásban a művész egyénisége élanyagiasul, az anyag pedig elemberiesül. Az anyagról — természetéről, felhasználásának technikáiról — sok mindent el lehet sajátítani a könyvekben leírt tapasztalatokból. De minden képzőművésznek a maga műhelyében kell megtanulnia engedelmességre bírni, gondolatai kifejezésének szolgálatába állítani az anyagot. Nemrég, amikor a Fáklya galéria interjúi készültek, Köte Szubjektív vallomások A változó anyagról les Pállal részletesebben beszélgettünk erről: a korszerű művészi világkép megfogalmazására irányuló mai törekvések és a felhasznált eszközök, technikák viszonyáról. Arról, hogyan jönnek létre szintézisek — anyagok, technikák kombinációjából. Megpróbáltam szemléltetni, hogy az én újabb munkáimban — „rolis-piktúrának" nevezett kísérleteimben — hogyan próbálom felhasználni a grafika, a festészet, a szobrászat eredményeit. Ha visszatekintünk a művészet történetében, azt látjuk, hogy egyes anyagokat egyaránt kedveltek a változó korszakok. De a XX. század művészetében ugyanakkor azt is tapasztalhatjuk, hogy új anyagok, új technikai eljárások hódítottak teret. Megemlíthetnők érdekes példaként napjaink művészetéből az úgynevezett „mobilokat“; ezek művészi gondolatát — a felhasznált fém mellett — nem anyagi tényezők, hang és mozgás egészíti ki. Napjaink művészete bátran alkalmaz egyazon művészi konstrukcióban betont, acélt és üveget, s megjelent a művészeti alkotások komponenseként — a műanyag is. A ma képzőművészeti tárlatain a közönség nem egyszer láthat régi, klasszikus anyagok és új anyao, technikai eljárások kombinálásából született Aliásokat. A képzőművészetben felhasznált anyag végső soron sosem lehet kifejezője önmagában az értékeknek. Hiszen — mint már jeleztük —, nem az anyagnak kell korszerűnek lennie, hannem a képzőművész gondolatának. Végezetül újra hivatkoznék tehát a már említett igazságra: a lényeges az, hogy milyen szinten „emberiesül“ el az anyag az alkotó művész műhelyében. BÖLÖNI VILMOS At rázatóni Hajam túlnőtt a szokás keretén. Lágy szigor ül a szájam szegletén. Az arcomból kinyúló hegyes orr e kénszagú századba szimatol. Egyik szemem szűkítve lehunyom, a másik megfeszül kitágulón, mint, aki egy pontot most célba vesz. Nyilam talál é s a célom megnevez. HORVÁTH IMRE verse a NAGY IMRE készítette portréhoz