Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)
1862-05-04 / 18. szám
lyogtak a mi naiv lelkesedésünkön, de találkozott mégis egy udvarias francia, aki hamar végigfutá magyar öltözetünket s hasonló lelkesedéssel kiáltott föl: „Vive la Hongrie!“, s ez nekünk elég volt; még egy kézszorítás után, melyet a franciával váltottunk, Strasbourgban valánk. Én ezt a Strasbourgot mindig olyan Esztergom-féle városnak képzeltem — s körülbelül nagyobb mint Pest és végtelenül élénk; legnevezetesebb épitménye a Domgathstylben csodálatosan összerakott piramisokból áll s az egész mégis oly könnyed, mintha tulajdonképen üvegkészitmény lenne ; réges régi idők óta csak az egyik tornya kész, az épitész időközben meghalt s a másik torony maiglan hiába várja mesterét ; csodás nagy mű; én mikor efélét látok, nem is magát a nagyszerű müvet csudálom, hanem azt, hogy ugyan hogy lehetett már ebbe akármikor is belekapni. Strasbourgban a „Deutschland“ mappának méltó párját láttam, egy képet, mely a világ valamennyi nemzete nőinek viseletét tünteti elő; köztük van a „h o n g r o i s e“ is, s alul ez a megjegyzés: „a magyarok a németeknek egy faja, kik a német nyelvet beszélik, hanem ilyen sajátságos ősi öltözettel bírnak.“ Ez Strasbourgban annál inkább meglepett, mert egész utunk alatt a magyar öltözet itt volt legkevésbé föltűnő; megszoktatta ezt a strasbourgiakkal egy győri hazánkfia, Behringer, ki a franciákkal nagyobb gabnakereskedési összeköttetésben lévén, már hat hónap óta itt lakik, s míg urfiaink odahaza lassan-lassan mind elbugyogósodnak, ő a távolban is hű maradt a nemzeti viselethez. Egy pompás, tokajiban gazdag reggelit töltöttünk vele a „Vignett“nél s párisi igen jó hotelünket is az ő szives utasításának köszönjük. Alkalmilag megérintem, hogy a magyar öltözetre mindenki azt mondja: quelle jolie costume! — hanem a sarkantyúval sehogy se tudnak kibékülni s különösen a chasseurök s a houssardok tökéletesen neheztelni látszanak, hogy miképen mer valaki , kivülök sarkantyút hordozni. Strasbourgban, bécs-párisi útjegyünkre még 14 frankot kelle fizetnünk, hanem aztán a premiére classeban utazunk; nota bene ez a premiére classe jóval kényelmetlenebb mint a mi második helyünk; a vasutakon igazi, mindenre kiterjedő kényelmet csak Würtembergben lehet találni s valóban megfoghatatlan, hogy az osztrák és francia vasutak egy apró kis német állam vonalai által felül engedik magukat múlni. Strasbourgon túl már tökéletesen benn van az ember Franciaországban, még ott beszélik a német nyelvet, de már Saverne-nél minden francia; erre mutatnak a sűrüs ízléssel épült falvak is, melyekben még a gólyákról is külön van gondoskodva, lévén a kémények mellett valami kis emelvény, mely a gólyáknak igen érthetőleg magyarázza, hogy: szíveskedjenek oda fészkelni; tán az udvarias francia rájuk is irta, hogy: pour les cigognes i s alább: s’il vous piait! Barátom! — ezek a franciák az elbirhatlanságig udvariasak, nem tudnak két szót mondani a nélkül, hogy: s’il vous piait (ha úgy tetszik) — engemet már régen kihozott egykedvűségemből ez a szokás s csak vártam, mikor köthetnék bele. A napokban tehát, mikor Párásból Versailleba mentem megnézni a grandseau-t amit a japáni követek tiszteletére játszattak, jó magyar szokás szerint rágyújtottam a vaggonban s füstöltem egész Miskásan; oda jön a conducteur, s azt mondja: — Uram, ne dohányozzék, ha úgy tetszik. — De hát ha nekem dohányozni tetszenék ? — kötődtem mosolyogva. — Akkor uram kénytelenek lennénk magunkat megfosztani azon szerencsétől, hogy önnel utazhassunk. Az ember azt hinné, hogy ez valami bók, pedig gorombaság a legnagyobb mértékben s annyit jelent, hogy az embert kiteszik. Páris felé nagyon sok nevezetes helyet ér az utazó s a historiograf vagy épitész egy Nancy, Bar-le-duc, Epernay, Chalons vagy Meaux-nak egész lapokat szentelhet s én is most kétségkívül igen alapos touristának látszanám, ha nem lennék rost Mo 1é r i-nek előttem fekvő úti jegyzeteiből egy pár lapot lefordítani, melyek a Strasbourg-párisi út minden fűszálának kimerítő leírását tartalmazzák. A mint a vagyonban ezen kivált történelmileg igen érdekes jegyzeteket olvasnám, megszólít egy francia: — Uram ön a mint látom, franciául olvas s igy kétségkívül érti nyelvünket; engedjen meg, hogy megszólítom — nemde önök magyarok ? — Igen uram — s ön ismeri a magyarokat ?— kérdem bizonyos szerénységgel, mely petit-Nancy alatt épen nem volt értelmetlen. — Oh messieurs! — s itt megeredt a mi franciánk nyelve s én valóban nem győztem bámulni azon alapos ismeretet, melylyel ezen derék citoyen — mint később megtudtam, egy sur-moselli iparos — hazánk felül bírt. Az valóban megfoghatatlan, hogy a franciák egy része nagyon is ismer bennünket, a másik pedig épen semmit. Az előbbi jelenet előtt néhány perccel előbb fülhegygyel hallottam, amint valami vidéki maire a szomszédjának azt mondta: — Ils sont allemands. (Németek.) — Non, hongrois, — ils combattent comme les lions. (Magyarok, úgy harcolnak, mint az oroszlánok.) Ez a helyreigazítása aztán annál jobban esett, mert a kitől jött, annak a gomblyukában a becsületrend szalagját láttam piroslani. Hát azt tudod-e Garaboncásom, hogy Franciaországban az ember telegráf útján rendeli meg az ebédet, már t. i. a vasúton. Valahol Blainvillenél bejön vagyonunkba a conducteurs kérdezi, hogy akarunk-e majd Epernay-ben „valamit magunkhoz venni“ (Így hijják itt az evést — prendre quelque chose.) — Hát mért kell ezt itt megmondani ? — No mert telegrafiozzuk, hogy hány couvert legyen. Persze, nekem nem azért van 6000 prenumeránsom, hogy az effélén ne kapjak — legalább elmondhatom, hogy egyszer életemben telegráf utján csináltam a speiszetlit. Pedig átkozott roszul ettünk aztán, mindenféle apró bolondságot hoztak, örémeket, meg nem tudom én mit s az egésznek akkor lett vége, mikor én azt hittem, hogy no most kezdődik. Némileg a jó champagnes enyhítette az ebédbeli veszteséget, mert persze Epernay-ban az ismeretnek s a tudománynak is tartoztunk azzal, hogy valahogy mást ne igyunk, mint pezsgőt; ott terült el előttünk a Champagne, gyöngéd tőkéit megóvó fátyolok őrzik véges végig a hegyeken — a magasságban ott ragyog a hires pezsgőgyáros Cliquotnak a kastélya... előttünk római alakú pohár, melyből kétszeresen „fölfelé megy a gyöngy“ — ... hogy is mondja csak Homonnai uram ?!... „de már erre iszom egyet.“ Epernaytől nem messze van az a városszörny, amit Párisnak neveznek. Most már a második — harmadik héten majd könnyen beszélek róla, de az első napokon egymást várta bennem a csodálat, levertség, lelkesedés, kíváncsiság, magába vonulás, szóval az érzelemek ezerféle vegyülése, mely az embert itt az első napokon valódi gyermekké teszi. Mennyire nevethetett rajtam az a kedves teremtés, akinek én mindjárt megérkezésem első napjaiban levelet írtam. Most már a tárgyakon némileg én uralkodom s nem ők rajtam, a boulevard-okon egész otthonossággal kezdek flanírozni, a boulognei erdő nem hoz lázba az ő tízezer fogatával, a kankán fölött nem csapom össze a kezemet, midőn tánc közben a demoiselle a monsieurnek az ő kalapját lába ujjával kiüti — szóval talán majd némi humor is lesz jövő levelemben, mely nem fog semmiről egyébről szólani, csak a szép, dicső és mindenekfölött szeretetreméltó Párisról. Látogatás a pokolban. (Censura-hideglelésben irta:) — Egy szegény ördög. — II. (Vége.) Innen nem messze egy nagyszakálos hazafit pillantottam meg, ki karszékben hátradülve, roppant ásitozások közt olvasott egy vastag kéziratcsomagból. — Ez egy országgyűlési képviselő, — mondá kifáradhatlan vezetőm, — ki valahányszor szóhoz juthatott, nemes tüzében mindanynyiszor két óra hosszáig untatta izetlen beszédeivel a házat, s ugyanannyi ideig a politikai lapok olvasóit. Sorsa most az, hogy az egész örökkévalóságon keresztül mindig saját beszédeit kell újra meg újra átolvasnia, s hogy a pokolban a tüzes rostélyoknál nagyobb büntetés is lehet, azt láthatja ön ezen szerencsétlenen, ki unalmában már most is akkorákat ásít, hogy majdnem önmagát nyeli el. Más helyütt egy szűk nyílást láttam sziklába vésve, mely sötét volt, mint maga a gyűlölet. — És ez ? — kérdezem. — Ez a tulajdonképi sötétség országa. — S kik jutnak belé ? — Itt azoknak kell bolyongniok, kik életükben a vakság, babona terjesztői voltak. Kik vallásosság helyett a vallás és nemzetek közti gyülölséget árasztották szét. Kik a józan ész helyett a népámitás máguszi fáklyáját ragadva kezükbe, vezéri szerepet akartak játszani, s kiket az ily módon világított útra követett a tehetetlen, tapogatódzó tömeg, s kik.... — Elég, elég! Távozzunk e hely , közeléből. — Azt jól tesszük, mert épen nyílik az ajtó, hogy új csapat lépjen be rajta. Efféle látványoknál borzadni kezdék s egészen levezetve éreztem magamat, s minden hajam szála, mely pedig göndör, lefelé konyult a pokolnak. — Uram, mondok én önnek egy okos szót, — fordultam egyszerre kiséröm felé. — Nos? — Amint látom, önök nekem itt nagyon kevés hasznomat vehetnék; nagyon szeretnék visszatérni. — De hisz önmaga ajánlkozott ide, midőn azt mondá, hogy vigye el az ördög, ha még tollat vesz a kezébe, hogy olyast írjon, ami megjelenjék.