Bolond Miska, 1862 (3. évfolyam, 1-42. szám)
1862-09-21 / 38. szám
38-dik szám.Pest, September 21. 1862.III. évfolyam. HETI NAPTÁR. HETI NAPTÁR. Hétfő, sept. 22. Az újságírók azon tapasztalatra jönnek, hogy habár Garibaldit lőtték meg , mégis az olasz kormány érzi magát roszul. Kedd, sept. 23. Egy németországi hivatalnok kárpótlási folyamodványa címét röviden egy szóval így írja ki: „Uebersiedelungskostenheitragsauszahlungsdeeretursbeschleinigungsbitteserinnerugswiederholungsgesuch.“ Szerda, sept. 24. Különös, hogy épen a politikai lapoknak kell a megindulásukkor biztosítékot letenniük , pedig épen ezek téetje van legkevésbé biztosítva. Csütörtök , sept. 25. Sok doctor azzal szeretné megmutatni irántunk táplált keresztyén indulatát, hogy a Corpus Dei helyett kész volna elnyelni a— Corpus Jurist is. Péntek, sept. 26. Némely ember arcára az van írva, ami a khinai kereskedők boltajtajára, hogy t. i. „Itt nem csalnak !“ De a mentegetődzés, vád nélkül, a legerősebb vád. Szombat, sept. 27. Mikor a diplomatiában nincs jegyzékváltás, hát erre is el lehet ám mondani, hogy: „elfogyott a nóta.“ Megjelen minden vasárnap Előfizetési díj negyedévre 1 ft. 50 kr. félévre 3 ft. — Az előfizetés és minden reklamátió a Bolond Miska kiadóhivatalába (Barátok tere 7. sz.) utasítandó. — A kéziratok Szokoly Viktorhoz (Kalap-utca 17. sz.) küldendők. ВФ” Uj előfizetés a „BOLOND MISKA“ October—december negyeded folyamára. Előfizetési dij helyben úgy mint vidékre 1 ft 50 kr. Gyűjtök minden 10 előfizető után egy tiszteletpéldányban részesülnek. Ahogy történt: „Kedves urunk, Garibaldi, Nézz csak ama völgyek felé; Ott ellenség közeledik . . .“ , Olaszok ők nem ellenek , Csak fiaim ne lőjjetek ki Csatárláncba állnak immár , Trombitájuk támadót fu , Ki vannak a kardok húzva , így jó barát nem közeleg — Csak fiaim ne lőjjetek! Pereg a dob , puska pattog , Sivít, fütyül a golyó is, Hadtársaink barátaink Sorra halnak , vagy vérzenek — Csak ti azért ne lőjjetek! Oh jaj urunk , hisz magad is kézen lábon meg vagy lőve , Ha semmiért, oha vérért Boszut kívánnak az egek — Ne fiaim, ne lőjjetek! B. Miska. A kis kék szemüveg. Bolond Miskától. Elhagytam a szép Hollandiát, hátam mögött maradt Amsterdam, Rotterdam és mindenféle damm, elmaradt már Magdeburg is, amit a porosz úgy szokott kiejteni, hogy: M aj tep o rh, s közeledtünk Braunschweig felé. Utam egyátalában nem volt kellemes; a nap kegyetlenül sütött, s a vagyonban valami nyolc német füstölte a szivaroknak legolcsóbb nemeit, kettő almát evet, többen tubákoltak, mindannyian pedig a legharmóniátlanabb illatot idézték elő. Ráadásul még jókora úti táskámat is az ölemben kellett tartanom, mert a jó teutonok a vaggon polcait mind tele rakták holmijaikkal, s különösen a cylinderekkel, mitől a német útközben sem akar megválni; mindegyik tart egy lapos sipkát, ezt a zsebében hordozza s a mint a vagyonba lép, hát az alkalmatlan kürtőt ezzel cseréli föl, s a mint megint a szabadra lő, a cylinder a fejre, a lapos sipka pedig viszont a zsebbe megy. Egyszerre elfogyott a szivar, alma, s a tubákolás is szünetet látszott tartani; az atyafiak beszélgetésbe ereszkedtek. Ketten — úgy vettem észre — épen rólam indítottak valami találgató társalgást , mert minduntalan ruhámra tekintgettek, sőt az egyik, ölembe vetett szűröm bojtjait is — udvaris engedelem-kéréssel — megérintette. Erre a két német suttogó társalgása még élénkebb lett, míg végre is az egyik a másiknak a vállára ütött, mintha valami nagy dologra határozta volna magát, s hozzám fordulva azt kérdé: — Nemde uram, én nem csalódom, ön lengyel ? — Nem biz, én magyar vagyok, Pestről. Alig hogy ezt a szót kimondtam, egy kicsike, szőke, kék szemüveges ember, aki eddig a sarokban egészen észrevétlenül bóbiskolt, megtorta a szemeit, a pia idejét kivette az öléből, s mint egy oroszlán, amely martalékot talált, sörénye helyett sipkáját borzogatva kérdé: — Hol van itt a magyar ? — Én vagyok az uram. A kis kék szemüveges ember erre azt mondta, hogy „um Gottes willen“, összecsapta a kezét, hogy én az úti táskámat és szűrömet az ölemben tartom, azután pedig — nem kérdezve senkit — elkezdte a polcról ledobálni a cylindereket, az apróbb rittküsöket tulajdonosaiknak a nyaka közé hajigálta a szűrőmet, táskámat, és egyéb apaságaimat a terheitől megtisztított polcon annyi óvatossággal helyezte el, mintha arra vigyázott volna, hogy ott ugyan ne maradjon ám több hely senkinek; e közben pedig kétszer- háromszor a legnagyobb kedvteléssel végignézett rajtam, s folyvást kiabálta: aber ein Ungár, aber ein Ungár, und aus Pesth!... — Hát aztán hol állunk meg ? — kérdé mosolyogva a kis kék szemüveges ember . . . leszáll-e ön Braunschweigban ? — Épen oda szándékozom. — Pompás, göttlich ; kérem, ne gyújtson ön szivarjára, ezek jobbak lesznek . . . tessék — kérem, itt a tűz is; aber ein Ungar, und aus Pesth! Meg nem foghattam, hogy miféle teremtés lehet az a kis kékszemüveges német? ... talán bizományosa valami kétségbeesett vendéglőnek, s örül, hogy egy jámbor vendéget fogott,mert szokásban van külföldön vendéglői fogdmeg-eket utaztatni, akik az utasokat már a kiszállás előtt nyakon csípik.) — Helyesen teszi ön, hogy Braunschweigban ki fog szállani — folytatá a kis kékszemüveges; — ez a német faj legszebbje, látszik, hogy Braunschweig valaha a Hanzák egyik fővárosa volt, s hogy a Wersek és oroszlánszívű Richardok idegeiből is maradt még bennük valami... mindjárt itt leszünk , látja ön az indóházat ?... szebb, mint az oberhauseni... no ugye mondtam ?... Kérem, ezek itt a mi huszáraink, nemde gyönyörű fiúk, s ez a fekete dolmány, fekete attila és fekete kalpag hogy illik reájuk . . . mintha az önök jogászait látnám, amint neki pirulva a kávéházból kilépnek . . . nem, ez még is szebb, nincs szebb nép, mint a magyar. Éljenek a magyarok! — Hát volt ön Pesten ? — kérdem a különös embert. — Hogy ne lettem volna? — ez a világ legszebb városa. — No talán Páris még is szebb... a boulevardok, meg a boulognei erdő . . . — Éh ! . . . komédia az egész ... de az emberek, uram, az emberek! . . . S ön Braunschweigba jó . . . minő találkozás; mindjárt kiugrom örömömben itt a vagyon ablakán. Ez vagy politikai hivóka (agent provocateur) vagy bolond — gondoltam magamban. Hanem külsejében anyi becsületesség, eljárásában anyi naivitás van, hogy hivókának még sem szabad tartanom, s a ki Braunschweig múltját igy ismeri, tán még sem bolond; aztán lelkesedése anyira igaz, hogy a vagyon többi osztályosai mintegy ösztönszerüleg tűrik, hogy táskáikat a nyakuk közé dobálja. Különös férfiú! Néhány perc múlva kiszálltunk, én egész kényelmesen, mert a kékszemüvegű szőke emberke minden málhámat magához vette, csak úgy görnyedt alatta. — Te vagy az Johann ? — szólt most egy lapos sipkáju inashoz, ki rája látszott várakozni. Da hasis — mondá neki, s odadott kezébe egy kis ritikült; ebből állt a kékszemüveg egész málhája. — Hát az én szűrőmet, meg táskámat mért nem adja oda az inasnak ? — Micsoda? az ön holmijait? — de már ezt magam viszem. Aeneasnak nem volt Trójában könnyebb az ő Herr papája, midőn hátán vitte ki az égő városból, mint nekem ez az apróság. — Apróság ? . . . . hiszen uram, maga a táska nyom vagy 70 fontot. — Alleránz — én viszem, ha megszakadok is bele. De már erre olyan kiváncsi lettem, hogy elfelejtem még a braunschweigi kolbászt is, a