Bolond Miska, 1866 (7. évfolyam, 1-52. szám)

1866-01-07 / 1. szám

1-ső szám. Pest, január 7-dikén 1866. VII. évfolyam. HETI NAPTÁR. Hétfő, jan. 8. Nagy hideg, minden befagy, csak a „N. Presse“ szája nem. Kedd, jan. 9. Larisch gróf pénzügyén talentumát a centralisták kétségbevonják, mert nem akar egy évben 117 milllió de­ficitet csinálni. Szerda, jan. 10. Az „Ost. Deutsche Post“ nyilatkozik , hogy rögtön előfordult számár hurutja miatt, részt nem vehet a megoldási koncertben. HETI LAPTÍR. Csütörtök, jan. 11. Tervben van a boldogult refirát híres csengetyűjét a harangok osztályában a párisi iparkiállításra küldeni. Péntek, jan. 12. Több journaliszta a zsidónak adja el tollát, mert a józanabb államférfiak már nem veszik. Szombat, jan. 13. Róma kiürítése nem valósul meg, hanem az igaz, hogy a Bolond Miskára még mindig lehet prenumerálni. Megjelen minden vasárnap. Előfizetési díj negyedévre 1 frt. 50 kr., félévre 3 frt. — Az előfizetés és minden reclamatió a Bolond Miska kiadó­ hivatalába (barátok tere 7. sz.) utasitandó. Uj évi kívánat egy jó barátomhoz. Először is azt kivánom Édes kedves jó barátom, Hogy kívülem itten Pesten Senki meg ne „gratuláljon.“ Családodnak birodalma Hajtson bimbót, sarjat, rügyet, Házbaráttal so­se légyen Semmiféle „közös ügye­d.“ Házi kasszád gyarapodjék Még pediglen nem csak kicsit: Ne forduljon abban elő „Á­llamkölcsö­n,“ vagy „d­e fi­c­i­t.“ Reményidet, vágyaidat Meg ne fináncolja senki, Uj ruhádra so­se hulljon Tinta, vagy más ilyen s­­­e­m­m­­­i. S ellenségi, ha akadnak Bukjanak meg ők egyenkint. A miképen megbukjanak Zichy Hermann,Bach és Schmerling. .. Juliska: A baksis Pesten. (Fővárosi kép.) Kelet felé utazott barátaim azt állítják hogy Mahomet boldog országaiban az utcákon falkánként csatangoló s lábad ikráját minden lépten nyomon fenyegető ebeknél borzasztób­bak azok az igaz hívők, kik mindenütt beléd botlanak s baksis, azaz „borravaló“ kéregeté­sükkel nyomorgatnak. Ezek az utazó barátaink azonban újév tá­ján soha sincsenek Pesten, különben nem idéz­nének előttünk olyasmit, a­mit itthon is tapasz­talhatunk. Egész Európa állítja s mi is elismerjük, hogy Kelet népe vagyunk, s mert a Kelet népei közt legelőrehaladottabbak , nagyon természe­tes, hogy így a baksis kéregetésnek nálunk sok­kal nagyobb mértékben kellett kifejlődnie, mint tudatlan török szomszédaink, vagy egyiptomi atyánk fiánál. Ha a régi rómaiak világra szóló ünnepeket csaptak a bor istenének Baechusnak, nálunk Pesten meg a borravalónak , a baksisnak van hét országra szóló ünnepe, s ez az újév napja. A házmesterek, pincérek, lapkihordók s a többi baksisait nem említem : ezek már anyira együtt járnak az újévvel, mint a nyelvtani hi­bák Radnótfajdefái fordított vigjáték­aival s igy ezek egyike ellen sem zúgolódhatom, de engedd meg az­idők istene, ki bezártad mögöttünk a múlt év kapuját s felnyitottad az uj évét, hogy olvasóinknak is bemutathassam azon nevezetes­ségeket, melyek ezen kapun át legelőször meg­látogattak. Belép hozzám egy fiatal, kopott, desperá­­tus ember. Két krajcáron vett tarka gratuláló kilétet nyújt át és újévi baksist kér. — Milyen összeköttetésnél fogva? — kér­dezem. — No mert én a téns ur boldogult papája inasa öcscsének a fia vagyok. Nem kergethetem el. Megkapja a magáét s ötven más kéregető után megint jön valaki. — Hát maga honnan ismer ? —kérdezem. — Tetszik tudni, 1862-ben, mikor a hadi­­törvényszék elé citálták, én hoztam Garabon­­cás úrnak az idéző levelet. Ismét jön másik. — Boldog új évet s egy kis baksist kí­vánok. — Que jure, mi jogon? — A „Fővárosi Lapok“ szerint a téni úr Mexikóról egy könyvet írt, s ha Mexikó szá­mára megint fognak Magyarországon katonákat toborzani, én is beállok. — Derék, igy hát ismerősök vagyunk. Itt a borra való. Hát kend kicsoda? — förmedek az újonan belépőre. — Hát nem tetszik ösmerni. Nyáron én szoktam a hatvani­ utca közepén az utat öntözni, s a téni úr a múlt évben is mindanyiszor ösz­­szeszidott, valahányszor a nadrágját lelocsol­tam. Kérek egy kis újévi borravalót. Meggyőződtem róla, hogy a szemtelen­ségben is lehet genialitás s ezt meg kellett ju­talmaznom. Már azt hittem , hogy az ürügyek­ben való leleményességnek ezzel vége szakadt, midőn egyszerre csak hatalmas patkós csizmák kopogását hallom előszobámban. Azt hittem, falusi birtokomról való bére­seim. (Ha némely tányérnyaló fertálymágnás dicsekedhetik béreseivel, a kik még meg sem születtek, miért ne tehetné azt a poéta kinek : tanta licent!) Tehát béreseimnek hivém őket s mindegyiknek kezébe nyomtam egy-egy frtot. — Gyakujeru pán velkimozsni. Ale sak derik zember a Garaboncás ur, szlovenszki, a Cserni Knyaz zur, — jegyző meg az egyik. — Ezután kazsdi tigyen zelgyivünk, mert vigyime, hogy nem sak írja rólunkról, de szeretyi is ró­­lunkat: a favágókat a tijens zűr. Keszenjük a borra valót. Majd megütött a guta! Ha mindazok eljön­nek hozzám gratulálni, a­kikről életemben va­laha írtam, akkor nem segít rajtam még Emich Wertheim kasszája sem. Izgatott levél s elhatá­roztam, hogy kérlelhetlenül elkergetem a legkö­zelebb alkalmatlankodót. S csakugyan megint kopogtak. Mérgelődve ugrottam fel. De csakhamar lehűtött vérrel ültem le. Pergamenarcu, sovány testű­, üveges sze­mű , vértelen ajkú férfi lépett be szobámba s egész öltözete nyári vitorlavászon zubbonyból s alatta kopott frakkból állott, mit talán irgalom vetett vállaira. Ne nevessenek önök a frakkon, tettük ezt több éven át, most szánakozhatunk rajta. Ma­gyar szalonokban kacagok rajta, de ha kint, a dermesztő hidegben látom, kony­­olul a sze­membe : talán a téli idő az oka, s nem a frakk nem tudom. Úgy reszketett a belépő, mint a megütött acélrugó s szerényen közeledve felém, valami ügyetlenül készített cifra gyufatartóval kínált, hogy vegyem meg. — Gyarló mit lesz az, ha nem hat éhező gyermekem van otthon,—ijegyzé meg saját árujára. S az a frakk még vékonyabbnak, még ko­­pottabbnak látszott előttem, mert nem lakozott alatta öröm, megelégedés, a­mi fel szokta me­legíteni az embert. — Micsoda ön ? — kérdezem tőle. — Semmi. — Hogyan lehet az ? — Hivatalnok voltam Bach rendszere alatt. Csak azt kívánták tőlem, hogy németül jól tud­jak körmölni s alázatos legyek, csupán ezen két tulajdonságommal azonban azóta sehol sem tudok állást nyerni. Abfertigung címmel bizo­nyos kis összeget kaptam, de a­mily arány­ban nőttek és szaporodtak gyermekeim , és oly arányban fogyott ezen, tán kétszáz fo­rintnyi összegem. Ha pincérré és nem hivatal­nokká lettem volna, most talán ... de így ahhoz kellett nyúlnom, mire a természet tanított, — persze tökéletlenül — s gyufatartókat készítek papirosból... Ne tessék kérem rész néven ven­ni, hogy frakkban jövök... kérem méltóztassék azért egyet megvásárolni... Otthon hat gyer­mekem. .. S ilyen ember nem kér újévi ajándékot! Engedjétek meg uraim , hogy hát én kérhesse­lek benneteket helyette arra: ne kacagjátok ki a frakkot, ha téli hidegben látjátok ! Garaboncás.

Next

/
Thumbnails
Contents