Bolond Miska, 1869 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1869-01-03 / 1. szám

Újévi álmok. (Egy kép a rettenetes valóságból.) Reggeli 7 óra. Valami szürke sürü állo­mány szűrődik át az ablaktáblákon és szeretné magát világosságnak csúfoltatni. Alszom. Egy szunyogderekú, lehelletkönnyű álomtündér épen orrom hegyén járja a kánkánt, azt vél­vén, hogy nem látom, mert szemeim zárvák. Pedig a tündéreket épen zárt szemmel látni legjobban. Szelíden hortyogok és zenetudó mez­telen angyalkák ártatlan csibeszárnyacskákon röpködnek körültem, saját szárnyaikból tépvén ki azon tollakat, melyekkel orrhangjaim zené­jét kottákra rakják és öt sorosan téniázott pa­pírra jegyzik a késő utókor számára. Ekkor köhögni hallok közelemben. Tündé­rem igy nem köhöghet s az angyalkák sem, mert ezek mindig meztelen járván, edzett testűek és sohasem halnek meg. Azután orrát fújja va­laki a jéricói trombiták hangján, meg valami otromba bőrcsizmát ropogtat stb. stb. Végre fölébredek , tündérem helyett a házmester áll előttem . Boldog újévet kivánok, tekintetes nagy­ságos úr.­­ S egy nyílt marok nyúl felém. Átfordulok a falhoz, szétharapok mérgemben egy ép egészséges káromkodást és alvást színlelek. De a házmester nem tágít. Gyönyörű idő van ma, tekintetes nagy­ságos ár, úgymond ama bizonyos két forintos újévi hangon. Eleresztem a föntisztelt károm­kodás elharapótt végét is, borzasztót ásitok, két öklömmel megdörgölöm szemeimet és olyant mosolygok, mint egy óriáskigyó, midőn vala­kit el akar nyelni. — Ah maga az, házmester ur ? — Igen is én vagyok, tekintetes nagysá­gos ur. Újévi tiszteletemet jöttem tenni a tek. nagyságos urnak Boldog újévet kivánok, óhaj­tom, hogy az ur isten ez ujesztendőben is . . . — Oh kérem, kérem, igen köszönöm. (A még mindig nyílt marokba belehelyzek két fotot, melyekkel a házmester úr csakhamar maga magát kidobja az ajtón.) Ismét a falhoz fordulok és tündérem után akarok látni. Kopognak. Kern moczczanok. Az ajtó mindazonáltal kinyit s belép csizma­­tisztitóm. Máskor sohase kopog, nehogy fel­­költsön; épen ma kopog a hunczut, mikor tün­dérekkel társalgok. — Szerencsés jó reggelt kivánok, alá­zatos szolgája­tens uram, a csizmáért jövök és egyúttal van szerencsém ezt alázatosan átnyúj­tani. Kivánom, hogy az uj esztend.... — Megállj, ember, elég! (Átveszem az arany szegélyű piszkos czédulát és cserébe egy szegélytelen, de tiszta forintot nyújtok neki, melylyel hajlongva eloldalog.) Egy kútmélységű sóhajjal fordulok is­mét a falnak. Megint egy kopogó­ szellem. Belép a szabóm inasa. — Jó reggelt, Jeni uram, csak azt jövök kérdezni, nincs-e valami javítani való ruha. (Épen három hónapja, hogy a képét hivatom egy festő nadrág orvoslása végett.) Egyúttal a mai szent ünnep alkalm .... — Jól van, jól van, csak hagyjon aludni; s itt a forintja, most menjen isten hírével. Utána megyek s be akarom zárni az ajtót, mely rendszabály kivitelében erélyesen meg­akadályoz a suszterinas, ki ezütszegélyes kö­­­szöntőjét szintén nálam váltja föl aprópénzre. Bemegyek ismét és öltözködni kezdek. Mosdás közben odakünn csengetnek. A szolgáló be­ereszti a jövevényt, kiben megismerem a szedő­gyereket, azt a kis zsarnokot, ki a szedő kék­­czeruzás sürgetőleveleit szokta a nyakamra hordani és el nem mozdul mellőlem, míg a szeme láttára meg nem ivom a czikket. Már ez más, ez úgyszólván irodalmi munkatársam, ennek dukál a tiszteletdíj. Átveszem óhajait és átadom az óhajtottakat. Utána belép egy féllábú ember. — Kérem, tekintetes uram, én az a sze­gény koldus vagyok, ki minden délelőtt a lá­­kóház kapujában áll és kinek ön mindennap 3 krajczárt szokott adni. Meg nem állhatom, hogy e jótékonyságáért őszinte kívánságaimat újév napj­a... A t. ez koldus urat is kielégitem, ki há­lálkodva elkullog, míg én csizmát kezdek húzni. Újra kopognak. Belép a levélhordó. Ed­dig még nem is volt szerencsém hozzá, mert biz ő sohsem fáradt föl hozzám a harmadik emeletre, hanem levelet, hirlapot, mindent lenn hagy a házmesternél. De a postbib­lit, már azt személyesen hozza föl. Roppant drága irodalmi termék ez, belekerül két forintomba, ezen a pénzen megvehetném Vega logarithmusait és süthetnék velek két napig. A levélhordó úr is eltávozik, megengedvén, hogy másik csizmá­mat is felhúzzam Szerencsésen fel tudok öltözni és sietek el hazulról, szökve a költséges vendégsereg elől.. De az előszobában megállít a szobaleány, a szakácsnévű egyetemben. Egy órája már, hogy ott bíbelődnek egy pókhálóval és nem tudják lesöpörni a p­orondról, tudom is én, miért. ? — Jó reggelt ittat, hogy tetszett aludni ?... — Köszönöm, roszul. — Roszul? Újév napján. Jaj, az roszat jelent. Pedig mi igazán tiszta szivünkből kí­vánjuk, hogy az illar az uj esztendőben olyan Szerencs.... Készpénzzel tömöm be jóakaratuk áradozó forrását és szökésemet tovább folytatom. Azon­ban a lépcső alján egy kis fiú emelt sipkával megállít. — Kérem a lássan, tensur---­— Mit akarsz ? Ki vagy ? — Tetszik emlékezni, én annak a greis­­lernek a fia vagyok, a­kinél a múlt nyáron egyszer egy pakli gyufát tetszett venni... — Hát aztán ? — Azért jövök szerencsés njeszt........ No csak még ez be­lene! Rohanok mint a nyíl, földre szegzett szemekkel, nehogy vala­mikép az utczán is meg­találjak pillantani valamely gratuláns arczot. A kávéházban persze a czukorcsészében már rég vár reám az újévi zsebnaptár. Két ro­ha Az európai konferenczia első­ ülése. (Мег 's lehet, nem is ) Lord Plumpudding, angol meghatalma­zott: Mylords and Myladys! Vagy úgy, ladyk nin­csenek itten, —­ bocsánat, uraim ! De a konferenczia Parisban ülvén össze, a klasszikus Görögországról, a keletről s Krétáról lévén szó, önkénytelenül eszembe jut, hogy tegnap láttam először Schneider kisasz­­szonyt a vak Homér „Szép Helená“-jában, (de kár, hogy az öreg úr vak, mennyire megörülne a k. a. szép, plasztikus formám­!) és még mindig ladyk kápráznak szemeim előtt. Tehát mylords, az a kérdés : megengedjük­­ Menelaus királynak, hogy elutazzék Krétába, vagy nem ? Helena szép szemei érnek , annyit, hogy felgyűljön miattuk a háború fáklyája ? He­rczeg Knutowsky, orosz meghatal­mazott : Lord Plumpudding kérdései föltevésével tré­fálni méltóztatik ; itt nem Ámorról, hanem Marsról, nem Helena nyilazó szemeiről, hanem Slobbart pascha golyót röpítő ágyúiról van szó. Vicomte Bassermoi, franczia megha­talmazott : Et pourquois pas, monsieur, mon cher collegue ? mert tárgyaljuk a kérdést oly nehézkesen, oly vontcsövű­leg ? az enyelgő, finom külmodor teszi a diplomatát. Nem diplomata, ki a csata véres me­zején nem képes whistet játszani; nem diplomata, ki a szurony hegyével nem képes szerelmes levelet írni. Tehát — je le repéte encore une fois — Pa­ris, Kréta, Hellas, Helena, Kaldhas, Nauplia, Lyra, ezek legyenek az atout-k, melyekkel a konfe­­renczia-partiét végig játszani ajánlom. Horrath Gründlich, osztrák-magyar meg­hatalmazott : Meine Herrn ! uraim ! Ést-e tulajdon­képen Homér, vagy nem ? — arról még a történé­szek közt is foly a vita, de hogy a török-görög kér­dés nem csak létezik, ha­nem lánggal jobban is, az oly bizonyos, mint a­hogy való, hogy Abdul Aziz ő felsége feleséges ember. Honnét állíthatom ezt oly határozottan ? simpliciter azért, mert már a nagy Hegel monda : cogitó, ergo sum ! a kérdés megol­dása fogtörésünkbe kerül, tehát okvetlenül kell, hogy létezzék. De hogyan oldjuk meg ? engem Beust gróf óvakodásra, figyelemteljes reservere, diplomatikus begomboltságra intett, — átengedem a kezdemé­nyezést mélyen tisztelt kollégáim akármelyikének. Marchese Salamucci, olasz megha­­talmazott Signori, signorini ! Tán méltóztatnak még azon esetre emlékezni, midőn hajdanra a ró­maiak elrabolták egy másik város hölgyeit, és az e folytán keletkezett háború az által végződött sze­rencsésen, hogy a hölgyek férjeik és régi rokonaik közé vetették magukat ? — Per analogiam ad­ paeem ! Mint volna, ha elhatároznék, hogy minden nagykorú mu­zulmánnak háremét azonnal egy-két szép, görög hajadonnal megszaporitani kell ? A só­­gorság, atyafiság, komaság láz­­tán létre hozná az­tán, hogy — A11 g­r­a­f v. Aufgeblasen, porosz meg­hatalmazott : Pardon, marchese Salamucei, de meg­látszik, hogy mindig Rómán jár a feje, még a keleti tűzvészt is római példázgatásokkal akarja elfojtani. Én Knutowsky barátommal kezet fogva azt ajánlom: a mi Görögországé, az Görögországé, a mi Török­országé, az is Görögországé; az ex Padischah ő fel­ségének egyébiránt tisztességes penziót kívánnék kivettetni, melylyel valamelyik szigeten holta nap­jáig kényelmesen nemezhet, nevelhet a nagy Graeciat­rint az ára, — de odaadom 50 krajczáréét, valaki megveszi. Az ebédnél is zsebnaptárt ka­­j számára derék katonákat. pok ma hors d’oeuvre gyanánt, az ebéd utáni­­ Herceg Knutowsky: Teljes mértékben kávéházban a harmadik példánynyal lépnek­­ osztom tisztelt előttem szóló nézeteit, meg, a vacsoránál és theánál pedig szerencsém ! Lord Plumpudding: Goddam, no, My­­lehet még a negyedik és ötödikben is része- lords ! inkább fogadok százezer font sterlingre, hogy sülni....­­ a maccaroni jobb étel a puddingnél, mintsem e haj-Oh 1869, 1869! Már látom, te sem vagy ! meresztő ajánlatba beleegyezném, jobb az 1868-nál. Marchese Salamucci: Tekintetbe véve, Nem is igen hiszem, hogy majd fog raj-­ hogy Garibaldi — tam ez a sok szerencsekivonat, melyet ma­­ Vicomte Bassermoi: Laissez moi avec zsebre raktam.­­ votre Garibaldi! Nem áll ő programmunkban, mit­­ keveri bele ? Előre mondhatom, hogy magasztos császárom nem fogja megengedni, hogy sultán ő felsége, ki két év előtt vendége volt, magányos szi­geten a zabhegyezés tanulmányozására kényszerit­­tessék. Horrath Gründlich: Két ajánlat fek­szik előttünk. Mély figyelemmel beható vizsgálattal kell mindkettőnek jó és rosz oldalait megfontolgat­nunk. Ha az elsőt az elme bonczkése alá veszszük, —­­Egy távirdai szolga sietve jő, s egy sürgönyt tesz az asztalra. A diplomaták felugornak, felollózzák a levelet, melyben csak ennyi áll: „Ten­geren és szárazföldön megkezdődött a csata, a tusa véres, a kimenet kétes.“ A diplomaták orra rögtön nagyot nő , hónuk alá veszik passzusaikat és egyik a másik után ki­ballag a konferenczia tereméből.­ Ellenjegyezte : V de V.

Next