Bolond Miska, 1873 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1873-01-05 / 1. szám

1 -ső szám. 1873. január 5-én. Megjelen minden vasárnap. — Előfizetési dij Az előfizető* és minden reclamátió a „Bolond Szerkesztő Tóth c * félévre 3 frt 50 kr., egész évre 7 frt, Athenaeum-épület) utasítandó, sz. I. emelet. XIV. évfolyam. Ha Szigligeti 200 szinmüves jubileumát is megöljük s a bankettet akkor is fűt­etlen teremben adják, kérjük a rendezőséget, hogy ezt előre tudassa, akkor majd a banketten ez élszer­űbb kosztümben jelenünk meg s nem játszuk el újra a »Didergő«-t, a mi különben sem Szigligeti darabja. Károrr­kodik Miletics, Káronykodik ur\talaj\, Hogyaij káronykodik ? ... igy: A ki­r\gyelicse var\! Kipfelhauser a nagy világban. Kedves Krämmer ur! Г wints ihnen a glückszeliges neues Jahr. Nos voltak-e Krämmer urnái a pék­inasok, kéményseprők, szeméthordók s egyéb boldogságkivánó emberek és állatok? Lássa Krämmer ur, én uj év napjáján azzal amazíroztam magamat, hogy minden baloldaliáner ismerősömre rá­uszítottam 3—400 darab gratulánst. Igen legális állam­bölcsészet fekszik ebben. Lássa Krämmer úr én azt gondolom, hogy a­ki az ilyen boldogságos uj év ki­­vánó megrohanásokat épkézláb kiállja s a feltornyo­suló billethullámokban sem elstickol, az aztán csak mo­solyog, mikor a többi háromszázhatvanöt nap alatt jön az adóexekutió, befund s a többi közönséges istenáldás. — — A fővárosi stadtmagistrát és belügymi­nisztérium közt valami le-föl írás folyik egy ártatlan kis ügy miatt; azt kérdezi Krämmer úr, hogy micsoda ártatlan kis ügy ez? — mondom már, hogy csekély­ség. Három derék kanonit megszurkált egy kicsit egy közös birodalmi s illetőleg lajtán inneni, eigentlich pe­dig egy pesti honleányt. Azt mondja Krämmer úr, ur, hogy az mégis schweineres, hogy ilyen vérengzések nálunk majd mindennap előfordulnak. Ne túlozza a Vetter úr, legfölebb csak hetenkint. Azok a szegény kanoniérok bizonyosan Offenbach Dunananját studírozták, melyben azt éneklik, hogy »én szurkálok minden éjjel,« tehát ők is szurkáltak, csak hogy nappal, és tudja-e Kräm­mer úr, miért ? azt mondják, hogy az illető honleány nem akart nekik adni se csókot, se libaczombot, a­mi egy kanonit irányában a lehető legnagyobb insultatió; a legrégibb közösügyi törvényeknél fogva is a lajtán­inneni honleányok a kanonitokat csókkal és libaczomb­­bal ellátni tartoznak, s a ki ezt verveigerolja, tulajdo­nítsa magának a következéseket. — — Valami gyönyörű dolgot hallottam a na­pokban a leggavallérabb magyar miniszterről, a ki ró­kákat fogdos és embereket nemesit. Oly szép dolog ez, hogy nem is merem elhinni. Azt mondják, hogy legkö­zelebb egy olyan magyar embert nemesített meg, a­ki anno datumaiban az egész hadjáratot saját édes hazája ellen végigkampfolta, még­pedig mint karazil. Csak­hogy eljött a méltánylás ideje. Azoknak a ferfluchte honvédeknek, a­kik a haza mellett harczoltak, már mennyit adtak: politizozott mankót, kistikkelt koldusta­risznyát s ezt megrakták erkölcsi elismerési fügével; ideje volt már azokat is würdigálni, a kik a Gesammt­­monarchia érdekében s hazájuk ellen karazk­oskodtak. Ezért hajdan grófságot és báróságot adtak, adjunk most legalább magyar nemességet; úgy is köztudomású dolog — s ha nem hiszi Krämmer úr, koszorús jogászunk, Luszt­­kandliból is bebizonyíthatom, hogy már princz Álmos, még a magyarok bejövetele alkalonájával, a nemességet épen a haza ellen küzdő karazírok szármájára grü­ndolta. Drei­maliges hochot a derék Béla bárónak!

Next