Bolond Miska, 1873 (14. évfolyam, 1-52. szám)
1873-01-05 / 1. szám
1 -ső szám. 1873. január 5-én. Megjelen minden vasárnap. — Előfizetési dij Az előfizető* és minden reclamátió a „Bolond Szerkesztő Tóth c * félévre 3 frt 50 kr., egész évre 7 frt, Athenaeum-épület) utasítandó, sz. I. emelet. XIV. évfolyam. Ha Szigligeti 200 szinmüves jubileumát is megöljük s a bankettet akkor is fűtetlen teremben adják, kérjük a rendezőséget, hogy ezt előre tudassa, akkor majd a banketten ez élszerűbb kosztümben jelenünk meg s nem játszuk el újra a »Didergő«-t, a mi különben sem Szigligeti darabja. Károrrkodik Miletics, Káronykodik ur\talaj\, Hogyaij káronykodik ? ... igy: A kir\gyelicse var\! Kipfelhauser a nagy világban. Kedves Krämmer ur! Г wints ihnen a glückszeliges neues Jahr. Nos voltak-e Krämmer urnái a pékinasok, kéményseprők, szeméthordók s egyéb boldogságkivánó emberek és állatok? Lássa Krämmer ur, én uj év napjáján azzal amazíroztam magamat, hogy minden baloldaliáner ismerősömre ráuszítottam 3—400 darab gratulánst. Igen legális állambölcsészet fekszik ebben. Lássa Krämmer úr én azt gondolom, hogy aki az ilyen boldogságos uj év kivánó megrohanásokat épkézláb kiállja s a feltornyosuló billethullámokban sem elstickol, az aztán csak mosolyog, mikor a többi háromszázhatvanöt nap alatt jön az adóexekutió, befund s a többi közönséges istenáldás. — — A fővárosi stadtmagistrát és belügyminisztérium közt valami le-föl írás folyik egy ártatlan kis ügy miatt; azt kérdezi Krämmer úr, hogy micsoda ártatlan kis ügy ez? — mondom már, hogy csekélység. Három derék kanonit megszurkált egy kicsit egy közös birodalmi s illetőleg lajtán inneni, eigentlich pedig egy pesti honleányt. Azt mondja Krämmer úr, ur, hogy az mégis schweineres, hogy ilyen vérengzések nálunk majd mindennap előfordulnak. Ne túlozza a Vetter úr, legfölebb csak hetenkint. Azok a szegény kanoniérok bizonyosan Offenbach Dunananját studírozták, melyben azt éneklik, hogy »én szurkálok minden éjjel,« tehát ők is szurkáltak, csak hogy nappal, és tudja-e Krämmer úr, miért ? azt mondják, hogy az illető honleány nem akart nekik adni se csókot, se libaczombot, ami egy kanonit irányában a lehető legnagyobb insultatió; a legrégibb közösügyi törvényeknél fogva is a lajtáninneni honleányok a kanonitokat csókkal és libaczombbal ellátni tartoznak, s a ki ezt verveigerolja, tulajdonítsa magának a következéseket. — — Valami gyönyörű dolgot hallottam a napokban a leggavallérabb magyar miniszterről, a ki rókákat fogdos és embereket nemesit. Oly szép dolog ez, hogy nem is merem elhinni. Azt mondják, hogy legközelebb egy olyan magyar embert nemesített meg, aki anno datumaiban az egész hadjáratot saját édes hazája ellen végigkampfolta, mégpedig mint karazil. Csakhogy eljött a méltánylás ideje. Azoknak a ferfluchte honvédeknek, akik a haza mellett harczoltak, már mennyit adtak: politizozott mankót, kistikkelt koldustarisznyát s ezt megrakták erkölcsi elismerési fügével; ideje volt már azokat is würdigálni, a kik a Gesammtmonarchia érdekében s hazájuk ellen karazkoskodtak. Ezért hajdan grófságot és báróságot adtak, adjunk most legalább magyar nemességet; úgy is köztudomású dolog — s ha nem hiszi Krämmer úr, koszorús jogászunk, Lusztkandliból is bebizonyíthatom, hogy már princz Álmos, még a magyarok bejövetele alkalonájával, a nemességet épen a haza ellen küzdő karazírok szármájára gründolta. Dreimaliges hochot a derék Béla bárónak!