Kollányi Ferencz: A magán kegyúri jog hazánkban a középkorban (Budapest, 1906)

Előszó

ELŐSZÓ. A köszönet és hála szavaival akarom kezdeni székfoglaló értekezésemet, melynek tárgyául középkori jogéletünk eddig figyelemre nem méltatott, homályban hagyott intézményét, a magán kegyuraságot választottam. Köszönetem a tekintetes Akadémiát illeti, azon kitünte­tésért, hogy a második osztály levelezőtagjává megválasztott és így számomra lehetővé tette, hogy kutatásaim eredményéről a magyar tudományos világ legelőkelőbb ítélőszéke előtt számol­jak be. Hálámat pedig magával a magán kegyúri jog intézményé­vel szemben kívánom tanúsítani, hogy az isteni Gondviselés külö­nös kedvezéséből szoros kapcsolatba hozott hazánk egyik legré­gibb egyházával, mely, mint Árpádkori építészetünk legremekebb alkotása, évszázadokon át hirdeti minden szónál ékesen szólóbban az alapítónak, az egyház első kegyurának vallásos buzgóságát, áldozatkészségét, kiváló műízlését. A középkori magán kegyuraság, mint e korbeli jogi intéz­ményeink túlnyomó része, sem egyházi, sem világi részről nem volt hazánkban törvényhozásiak rendezve, azon kívül, a­mit erre vonatkozólag az általános kánoni szabályok előírtak. A kegy­úri jog gyakorlása soha sem jutott törvényszerű szabályozás körébe még oly módon sem, hogy legalább az alapvető tételek meghatároztatak volna, tekintettel a hazai különleges viszo­nyokra. S a magán kegyurak jogainak nagy általánosságban tör­ténő biztosításán kívül, úgyszólván semmiféle intézkedést nem találunk törvényeink közt sem a jog védelme, sem az esetleges túlkapások megakadályozása czéljából. Úgy, hogy kizárólag az oklevelekben megnyilatkozó gyakorlat segélyével lehetett csak e jog élő formájára rámutatnom.

Next