Kollányi Ferencz: A magán kegyúri jog hazánkban a középkorban (Budapest, 1906)
Előszó
ELŐSZÓ. A köszönet és hála szavaival akarom kezdeni székfoglaló értekezésemet, melynek tárgyául középkori jogéletünk eddig figyelemre nem méltatott, homályban hagyott intézményét, a magán kegyuraságot választottam. Köszönetem a tekintetes Akadémiát illeti, azon kitüntetésért, hogy a második osztály levelezőtagjává megválasztott és így számomra lehetővé tette, hogy kutatásaim eredményéről a magyar tudományos világ legelőkelőbb ítélőszéke előtt számoljak be. Hálámat pedig magával a magán kegyúri jog intézményével szemben kívánom tanúsítani, hogy az isteni Gondviselés különös kedvezéséből szoros kapcsolatba hozott hazánk egyik legrégibb egyházával, mely, mint Árpádkori építészetünk legremekebb alkotása, évszázadokon át hirdeti minden szónál ékesen szólóbban az alapítónak, az egyház első kegyurának vallásos buzgóságát, áldozatkészségét, kiváló műízlését. A középkori magán kegyuraság, mint e korbeli jogi intézményeink túlnyomó része, sem egyházi, sem világi részről nem volt hazánkban törvényhozásiak rendezve, azon kívül, amit erre vonatkozólag az általános kánoni szabályok előírtak. A kegyúri jog gyakorlása soha sem jutott törvényszerű szabályozás körébe még oly módon sem, hogy legalább az alapvető tételek meghatároztatak volna, tekintettel a hazai különleges viszonyokra. S a magán kegyurak jogainak nagy általánosságban történő biztosításán kívül, úgyszólván semmiféle intézkedést nem találunk törvényeink közt sem a jog védelme, sem az esetleges túlkapások megakadályozása czéljából. Úgy, hogy kizárólag az oklevelekben megnyilatkozó gyakorlat segélyével lehetett csak e jog élő formájára rámutatnom.