Jakab Elek: Szabadságharczunk történetéhez. Visszaemlékezések 1848-1849-re (Budapest, 1880)
Bevezetésül
e külése után, mint a dolgok állanak, kívánják-e ők és csapataik a Magyarországon egészen elvesztett harczot Erdélyben folytatni? ha igen — úgymond — , kész az oroszok ellen az utolsó emberig küzdeni.“ A törzstisztikar saját legnagyobb készsége daczára Görgei tábornok baljóslatú dictaturája, a világosi hírek s a temesvári desorganizáló eredményű nagy vesztett csata által lehangolt csapataikkal, pénz, hadi készlet s erre szükséges gyártelep nélkül, a küzdelem sikeres folytatását lehetetlennek nyilvánította, annyival inkább, mert a sorezredekből átállott tisztikarban részint kilátásba helyezett kedvezmények, részint fenyegetés, a honvéd tiszteknél a Grörgei eljárása s már azelőtti éjen Facséton az egész éj folyamában folyt különböző irányú izgatások, sőt magyar ezüst talléroknak előttünk ismeretlen módon forgalomba jövése által, a harczi kedv szembetűnően megcsökkent volt. A lesújtó tényállás a fővezér előtt eltitkolható nem volt. „Ám legyen — mondám — én nem capitulálok, sorsukra bízom önöket s megyek oda, hol a minden szabadság és ellensége ellen tovább küzdenem alkalom lesz.“ Mindnyájan követjük önt, tábornok úr, mondá egyik — a helyzet súlyát mélyen érző — tiszt. „Az nem helyes — jegyzé meg Bem. Önöknek csapataikat magukra hagyni nem lehet. Védjék bátor kis seregem fönmaradt részét s tegyenek meg érette minden lehetőt és a katonai becsülettel megférőt. Tartsák fenn magukat a jövő számára, a kik a tollal bánni tudnak, irják le majd harczainkat s nemzetük súlyos megpróbáltatását utódaik számára, a késő kor tanúsága végett.“ Bem aug. 18-kára virradólag dévai postamesteri szállásáról — a mint közhiedelem volt — kétszázad-