Jancsó Benedek: Szabadságharczunk és a dako-román törekvések (Budapest, 1895)
Bevezetés
Bevezetés. Mióta az első bevándorló román csapat lábát Magyarország főidőre tette, román kérdés mindig volt, csakhogy a mostanitól lényegesen különböző alakban. Kezelése és megoldása is sokkal egyszerűbb volt. Megfelelt a kérdés akkori jellegének és a korban uralkodó jogi és politikai felfogás természetének. Ha egy egy vakmerőbb csoport elkezdett izgágáskodni, vagy a magyar nemeseken, s a békés szász polgárokon erőszakoskodni, megparancsolta a király az erdélyi vajdának: vegyen maga mellé egy pár száz lófő székelyt s keményen büntesse meg azokat az istentelen oláhokat, kik noha sem szabadságra nem születtek, sem pedig arra hivatva nincsenek, elég vakmerők voltak mégis a birodalom parancsai ellen maguknak szabadságokat arrogálni. De nemcsak a hatalmas középkori magyar királyok bántak el igy a rendetlenkedő oláhokkal, hanem még a XVI. és XVII. századbeli erdélyi fejedelmek is elég erősek voltak, hogy szükség esetén a havasalföldi és moldovai oláh vajdákat is megrendszabályozzák, ha ezeknek kedvök jött az erdélyi fejedelemség dolgaiba beleavatkozni. „1623-ban egyik havasalji vajda, Leon avagy Alexander — írja Kemény János „Önéletírásé“-ban (112. 1.) — igen rosszul kezdvén Bethlen Gáborral a szomszédságot viselni, a fejedelem Jancsó Pál kapitányság viselt emberét reá küldé, ki igen vitéz, de nem nagy állapotú ember valami*