Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon 1849-1865 1. (Budapest, 1922)
Bevezetés
BEVEZETÉS. tikai vonatkozásainak megértését s másrészt az a körülmény, hogy addigi történelmi tanulmányaim és dolgozataim a sokkal távolabb múlt terén mozogtak, szinte csábítóvá tette rám nézve a gondolatot: egy olyan időszak jelenségeit vonni történelmi búvárlat alá, melynek még magam is szívtam levegőjét s melynek képeivel gyermekkori visszaemlékezéseim révén, habár inkább csak korkép formájában már foglalkoztam. Az a tizenhat év, a melyről itt szó lesz, vagyis a szabadságharcz leveretésétől egészen a kiegyezés megalkotására hivatott 1865 c iki ország® gyűlés összehívásáig eltelt időszak, az i861 v iki múló s keserű csalódással végződött föllendüléstől eltekintve, történetünknek kétségkívül leggyászosabb évei közé tartozik. A megtorlás véráldozatai után a nemzet legjobbjainak börtönbe vetése vagy hosszú számkivetése, az ország földarabolása s idegen uralom alá helyezése, összes politikai jogaink megvonása s nemzeti életünk elnyomása, végül az erőszak politikájának bevallott csődje után, a hosszú, hasztalan és erkölcsrontó alkudozás a nemzet világos jogai rovására, a kísérletezés a nemzetet vagy annak egyes részeit a történeti jog, az állami összetartozás és önállóság megtagadására a csábítás és fenyegetés minden eszközeivel rábírni: ezek a jelenségek adják meg a korszak politikai történetének jellegét. Ezekhez járul a káros hatás, melyet különösen az 1859-ig tartott Bach- rendszer a nemzet politikai közérzületére gyakorolt, a mennyiben erőszakosságával, idegen tisztviselőinek seregével s germanizálásával hosszú időre úgyszólván compromittálta Magyarországon az állam fogalmát s intézményeit. Megtanította rá a magyar embert, hogy az államban ellenségét lássa, melynek követeléseitől elzárkózni, melyet érdekeiben megrövidíteni vagy kijátszani nemcsak joga, hanem kötelessége , hogy gyűlöljön olyan intézményeket, melyek nélkül állam és jogrend nem is képzelhető s melyeket azután az alkotmányos korszakban is csak nehéz küzdelemmel sikerült a nemzettel megértetni és elfogadtatni. Általán az a keserűség, a melyet az absolutismustól legjobban megsanyargatott nemzedék magával vitt az alkotmányosság éveibe, még soká megmérgezte nemcsak Ausztriához való viszonyunkat, hanem egész közjogi és politikai gondolkodásunkat is. Hiszen az a nemzedék valóban elmondhatta magáról azt, amit Tacitus mond Agricolájában a maga kortársairól, kik vele együtt a Domitianus zsarnokságát átélték : «Pauci, ut sic dixerim, non modo aliorum, sed etiam nostri superstites sumus, exempltis e media vita tot annis, quibus juvenes ad senectutem, senes prope ad ipsos exactae aetatis terminos per silentium venimus.»2 1 «Régi emlékek», Révai T. kiad. 1907. 2 Kevesen vagyunk, a kik nem csak másokat, hanem úgyszólván önmagun® hát túlélve, megfosztva életünk javának annyi évétől, hallgatagon lettünk ifjakból aggokká, sőt jutottunk el életünk véghatárának közelébe.