Táncsics Mihály: Életpályám 4. - Táncsics Mihály művei 7. (Budapest, 1885)
Van-e nekem, mint vak embernek is még kötelességem?
Van-e nekem mint vak embernek is még kötelességem? Midőn a fogságból kiszabadultam, hálát adtam Istenemnek, hogy egyik hő vágyamat teljesedni engedé. Valahányszor a fogságban eszembe jutott, hogy szeretett hazámból kivihetnek s más börtönbe zárhatnak fájdalmas érzés fogott el, s legfőbb óhajtásom mindanyiszor e fohászból állott: Istenem, csak kedves családomtól végkép el ne szakitanának s az országból ki ne vinnének ! Ez óhajtásom teljesült. Nem tudom, úgy van-e vele más is, de én úgy voltam, miszerint nemcsak visszanyert szabadságomnak örültem, hanem annak is, hogy nem haltam el idegen föld börtönében, hanem poraim ezen haza keblében fognak nyugodni, melyet anynyi nemes hősnek vére öntözött, s a melyért én is megtettem szent kötelességemet. Az volt most részemről a kérdés: van-e nekem, (már mint vak embernek is) még kötelességem? E kérdést tennem az ész sugallta, de lelkiismeretem, honszerelmem tétova nélkül így felelt reá : Igen is van : amire vakságod mellett képes vagy, azt meg kell tenned. Kiállott szenvedésem, főkép vakságom enyhülése végett jótékony adakozások történtek; 1200 frt gyűlt össze. Semminemű keresetem nem lévén, családommal ebből éldegéltem, de e mellett megkezdtem újra működni azt, a mit birtam. Emlitve volt fölőbb, hogy a börtönben vakon irtani volt: „Magyar nyelvtanítási kézikönyvecskék czimű kis munkát, melynek szövegét németül is hozzácsatoltam, hogy a német ajkúak könynyen megérthessék, mert hiszen épen azok számára irtam, hogy alkalmas eszközt nyújtsak nekik a magyarul való megtanulhatásra , azonfelül szógyüjteményt ragasztottam hozzá, magyarul Táncsics M. VII. köt. ]