Dr. Berend Miklós harctéri naplója. Adatok a magyar honvédség, főkép az 5. h. huszárezred történetéből (Budapest, 1916)
Bevezetés
Bevezetés. — Coman Doyle írja meg azt az esetet, mikor egy angol kiránduló társaságot elfognak és a Saharába hurcolnak a Mahdi fanatikus dervisei. Még egy szegény birkatürelmű bankfiú is anynyira elveszti az önuralmát, mikor a lándzsanyéllel magyarázzák neki az utat, mikor félmeztelenül, nyáj módjára terelik őket a léleknélküli pusztában, hogy ügyetlen, nőies kezével az arcába üt annak a Baggara négernek, aki úgy vigyorog szemébe, mint a halál — az pedig szó nélkül, mosolyogva, de annál nagyobb szakértelemmel szúrja le. — Ott lihegi, dobogja ki szíve vérét az okkersárga, szomjas homokon. — Ez jutott az eszembe egy csendes júliusi estén az állatkerti vendéglőben, mikor azt vitattam egy kis társaságban, hogy nincs az a kultúra, sőt nincs az az önfegyelem, amely alatt ne rejtőznék az öntudatunk küszöbén alul az ősember, minden eredendő bűnével és szenvedélyével — és, ha arra kerül a sor, mindent lebíró erejével. Könnyű most fegyelmezni magunkat! — de jöjjön csak egyszer el a háború, amelynek a viharfelhője évek óta vörösen dereng a láthatárunkon — s akkor nem fog nekünk fájni se az emberhekatombákból kipréselt gőzölgő vérzuhatag, se százezer ember halálsikoltásának rettenetes kardalja, mert mi az országunk szíve dobbanásán kívül legfölebb a legközelebbi véreink hangját fogjuk lesni, azokért fogunk reszketni, meg imádkozni. És még azokért sem annyira, mint máskor. Mert nem az a fő, hogy visszajövünk-e, csak az, hogy ne hiába menjünk el, az a fontos, hogy a gyermekeink már békében nőhessenek föl s az 1.