Dedek Crescens Lajos: A karthausiak Magyarországban (Budapest, 1899)

Fraknói Vilmos: Előszó

ELŐSZÓ FRAKNÓI VILMOSTÓL­ smételten volt alkalma e sorok írójának, tör­ténelmi tanulmányai folyamán, felismerni és feltüntetni azon kivételes képességet és kész­séget, melyet a magyar nemzet, mai hazánk területének elfoglalása után, a kereszténység tanainak elfogadásában, eszméinek assimi­­lációjában, intézményeinek átültetésében tanúsított. Azóta, hogy az első hittérítők magyar földön megjelentek alig, múlik el néhány évtized és a kath. egyház egész organis­­musát erőteljesen kifejlődve, akadálytalan és sikeres munkál­kodásban találjuk itt. Különösen figyelemreméltó azon előszeretet, melylyel a nemzet felkarolni siet: a kereszténység eszméinek legmagasz­­tosabb megtestesülését, a szerzetes­rendek intézményét. Miként az önzés az ember állati természetének kifolyása, az önuralom szellemi lényének kiváltsága, az önmegtaga­dás és önfeláldozás szelleme az ő isteni eredetének hozo­mánya, minden nagynak, a­mit az egyén és társadalom létre­hozhat forrása és biztosítéka. Ezen szellem emelő és termékenyítő hatását az emberiség teljesen sohasem nélkülözte. De a kereszténységet illeti meg a dicsőség, hogy ezen eszmény kultuszának szolgálatára hivatott és szervezett testületeket létesített. A szerzetes­rendek alapítói mintegy versenyre keltek, hogy az emberi test sanyargatásának és a lélek fegyelmezésének módozataiban egymást túlszárnyalják. A három leghatalmasabb

Next