Fallenbüchl Ferenc: Az ágostonrendiek Magyarországon (Budapest, 1943)
Előszó
ELŐSZÓ: «Nihil enim tam exile est, quod aliquando graviori negotio lucem afferre non possit!» (Schier in Comment, de primis Vindob. Typographis. 1764.) Jelen egyháztörténelmi tanulmány a katolikus Anyaszentegyháznak minálunk is hajdan nagy munkát teljesített, de ma már csaknem egészen ismeretlen szerzetesrendjének, az ágostonrendi remeteszerzeteseknek múltjával foglalkozik. Kétszer is megtelepedtek hazánkban, a mohácsi vészt és a reformációt megelőző századokban, meg a török hódoltság után, s így történetük is két korszakot tár elénk : a teljes virágzás korát, meg a dicsőséges múlt romjait újjáépítő korszakot. A kettő közé esik a végzetes török pusztítás, meg a kolostori életet nemcsak megbénító, hanem kiirtó reformációnak hosszú ideje. Ez a vihar sokkal hatalmasabban dúlt, semhogy a katolikus restauráció minden elvesztett állomását újjászervezhette volna, meg kellett elégednie azzal, hogy legalább nevük emlékét menthesse át az új korszakba. Az 1729. évi 50. t.-c. törvényesen befogadta hazánkba az ágostonrendieket. De alig kezdte meg a szerzet az újjáépítést, máris új vihar, a jozefinizmus kötötte gúzsba. Az ágostonrendi remeteszerzetesek is bizony csak alig egynéhány kolostorukat tudták talpraállítani. Ezek közt a budai volt a legjelentősebb. Tulajdonképen róla is szól jelen történelmi tanulmányunk, nemcsak azért, mert az ország szívében volt és ma is buzgón fejti ki áldásos munkásságát, ugyan már más szerzetesek vezetése alatt, hanem azért is, mert róla van a legtöbb és leghitelesebb történelmi anyagunk a fennmaradt rendi protokollumokban, az Országos meg a Kincstári Levéltár gazdag gyűjteményében, nemkülönben a Pázmány Péter Tudományegyetem, a Múzeum és Székesfőváros könyv- és levéltáraiban, továbbá a budai kapisztránus ferencesek levéltárában. Ezt a gazdag anyagot tárja elénk jelen munka, azonban megfelelő keretbe illesztve. Ezért szólok a bevezető részben i.