Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
174 JUSTH ZSIGMOND Este aztán, ha Paulától elbúcsúzott, egyenesen haza sietett, s féléjszakákon át irt. Rendesen addig dolgozott, míg ereje elhagyta s kimerülten rogyott ágyára, hol nem egyszer tökéletesen felöltözve aludt el. Álmai lázasak, szinte irtóztatók voltak. Testi szervezete megrendült, izgékonysága annyira fokozódott, hogy a legkisebb felindulás szívdobogást s idegfájdalmakat okozott neki. Ez az élet alakjára is rányomta bélyegét: olyan volt már, mint az árnyék. Arcza megnyúlt, szemei beestek, két arczásán lázas, véres foltok mutatkoztak; keze olyan volt, mint egy halotté, majd minden este kisebb - nagyobb láza volt. Amint életereje fogyott, úgy nőtt alkotó ereje. Regényének egyes jelenetei olyan élénken kristályosodtak lelke mélyén, hogy egész lapokat írt tele törlés nélkül, s oly gyorsan, hogy a toll alig tudta követni gondolatait. Néha, mikor átolvasta a teleírt lapokat, első pillanatra egyes helyek még önmaga előtt is érthetetleneknek tűntek fel. Csak ha jobban belemélyedt a kevés szóba foglalt gondolatba, értette az azt, amit az a benső, titkos erő kicsavart összemarczangolt, vérző szívéből. S ilyenkor érezte, hogy mesterművet ír.