Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
5. JUSTH ZSIGMOND — A szerelem és .... a szeretet, igen, ez a kettő mindene a nőnek .... — Igen, igen, csak is a szeretet ér valamit a világon, — felelt Elza összerezzenve, s szemrehányást tett magának, hogy egy pillanattal ezelőtt nem gondolt Ernőre. — Ebben legalább nem csalatkozunk — folytatta. — S el lehet mondani, hogy a szerelmi hajótörött révpartja az anya vagy testvér szeretete. Minket a szenvedés napjaiban szeretnek legjobban. — Mondja, Elza, szeretett-e ön valaha? — kérdezte Arzén megfogva a leány kezét. Elza mélyen elpirult, lesütötte szemét s aztán nyugodtan, őszintén nézve a szemébe, így szólt: — Igen .. . régen. És Arzén minden más esetben értette volna őt, de e perczben csak a leány hangjából beszélő mély érzés ragadta meg. A maga szivében is megmozdult valami és megint Paula jutott eszébe. Nem, nem szabad reá gondolnia. Egész erejét összeszedve igyekezett gondolatait más irányba terelni. Majd egyébről beszélt. — Azt mondja, régen . . . csakhogy . . . így van ... — folytatta akadozva. — Minek is búsulnánk ? Elfelejtenek minket, s mi is felejtünk, s aztán ezzel vége a dalnak . . . gombház, ha leszakad, lesz más — tette hozzá gépiesen az Ernő kedves közmondását.