Justh Zsigmond: Művész szerelem (Budapest, 1888)
MŰVÉSZ SZERELEM 99 mosolyával még azok fejét is el tudja forgatni, kikre nem is gondol. . . hát még Ernőt, kit valószínűleg barátjaként szeret . . . — Csak barátjaként szereti— ujjongott Arzén. — Tehát így szabad, szabad! Még én is szerethetem ! — És mire vezet majd ez — folytatta Elza. — Paula talán most még komolyan boldogítani akarja Ernőt. De hogyan fog majd az első félreértések után gondolkozni, tenni? Mi lesz akkor ? És ön Arzén, ki ismeri, ki szereti Ernőt, tudhatja jól, hogy neki nem szabad boldogtalannak lennie, mert akkor vége van művészetének, s művészetével ... Az élethez való akaratának is! — végezte be Arzén, önkéntelenül tudákos formába öntve Elza gondolatát. Igen, igen, ennek a szegény jó leánynak igaza van. Ez lesz ennek a szomorú kalandnak a vége. Mert ők szeretik egymást. Ezt kiolvasta a hangjából. — Szeret, szeret! Elza azonban feltette magában, hogy kiiszsza utolsó cseppig az ürömmel telt poharat, jóllehet szeméremérzete, szerelme és minden, de minden ellentétben volt azzal, amit mondani akart, így szólt alig hallhatóan, remegve: — Maga jó barátja Ernőnek, akadályozza meg, hogy odáig jusson a dolog . . .