Borsod - Miskolci Értesítő, 1875 (9. évfolyam, 1-52. szám)

1875-06-10 / 23. szám

*»en­­»halmi okirat erejével 3 évi hazafiai szép,­­ ha nehéz m­inta«?áglíc eredményéről beszámolni kívánnak, engedjék meg nekem — hogy az itt egy begy­ű­lt választó közönség nevében — hoz­zájuk, szívélyes isten hozzát mondhassak s sze­rencsés hazajövetelük felett, a közös hazafiéi öröm hálaérzelmeit tolmácsolhassam. Midőn 3 év előtt Miskolcz város választó közönségének tekintélyes többsége t. önöket meg­választván — a képviselői mandátum elfogadá­sára megnyerte, — polgári jogélvezetének ma­gaslatára emelkedett; mert ki tudta választani soraiból t. önök tiszteletre méltó egyéniségük­ben, e város javát munkálni kész hű szülötteit, a tudományos készületig a munka­szerető, a fárad­hatatlan szorgalmú, a minden tekintetben derék, igaz és hű hazafiakat ; — valóban jól esik kinyi­latkoztatnom, hogy t. önök e város országos képviseletében a t. választó közönség általa a nép összesége várakozásának méltóan megfelel­ve, magukat a város hálájára érdemessé tették; és habár nem teljesültek is be mindenben vá­gyaink, meddők nem voltak a távollét évei, — mert az egymással évek hosszú során át nehéz viszályban állott politikai nagy pártok egyesül­tével megalkotott szabadelvű párt egy oly vív­mány volt, a­mely minden hazafi kebelében fel­keltheti a legalaposabb reményt minden jót várni a legközelebbi jövőtől — mert ama párt létesülésével megnyertük az alapot, a­melyre építeni biztos azon kilátás, miszerint, a magyar hazára — a koszorús költő által jósolt — jobb kor derülend fel, a mely elé annyi hű kebel bő vágya sóvárog. Ily hitben s meggyőződésben s a jobb jö­­vőhözi biztos reményben — mennyiben t. önök szabadelvű párt­állásuk részben kezességül szol­gál arra, — van szerencsém ismételve — haza­­jövetelük alkalmából a t. választó közönség ne­vében t. önöket a legmelegebben üdvözölni, lel­kümből kívánom, hogy t. önöket mint, becsülé­­sü­nk s tiszteletünk kedvelt s méltó tárgyait az isteni gondviselés a földi élet­ javaival áldja és sokáig éltesse­ azon fokozott, mondhatnám túlzott igényeinek, melyeket a nagy­közönség napjainkban a képvi­selő álláshoz köt, mi meg nem felelhetünk. Éreztük, hogy ambitiónknak, és azon tett erőnek, melyel még rendelkezünk, elégsé­ges és jutalmazó tért nyit a városi és megyei ön­kormányzat , s a társadalmi élet. Önök, tisztelt választók máskép gondol­koztak , máskép határoztak. Nem törődve a gályáinkkal, fölkerestek nagybecsű bizalmukkal, s mi az akkori pártvi­szonyok nyomása alatt meghajoltunk az önök akarata előtt. Azóta lejárt a 3 év. Képviselői megbízatá­sunk a királyi trónbeszéddel végett ért, s mi nem többé mint e város képviselői, hanem mint annak egyszerű polgárai foglalunk helyt önök soraiban. Aggodalom nélkül, nyugott öntudattal és emelt fővel tehetjük azt. Mi nem tettünk önöknek egetverő ígéreteket. Jól ismerve önmagunkat, s a viszonyok hatalmát, csak annyit ígértünk, hogy erőnk korlátai között, és a lehetőség határain belül, hűen fogjuk teljesíteni képviselői kötelességünket. Önérzetünk sugalja, hogy szavunkat be­csületesen beváltottuk. Nevünket nem környezi dicsőség, mely­nek fénye vissza­hat önökre, de ha napszámosai voltunk a közügynek , dolgoztunk a mennyi tő­lünk telt, vagy az adott alkalomhoz képest dol­goznunk lehetett , és szavazatunkat utógondola­tok nélkül legjobb meggyőződésünk szerint ve­tettük mérlegbe. E tekintetben kiálljuk a ver­senyt bárkivel, s nyugodtan várhatjuk az önök ítéletét, nyugodtan — személyünkre nézve — még azon esetben is, ha a lefolyt országgyűlés tevékenysége nem felelt volna meg az önök vá­rakozásának. Ez esettel nekünk e pillanatban számol­nunk kell, m­ert több mint valószínű hogy önök így gondolkodnak. Őszintén szólva, mint illik, ha választó­inkhoz beszélünk, a lefolyt országgyűlés tevé­kenysége, ha a teendők sokaságát, s az elért eredményeket tekintjük ,­­ nem kielégítő. Visszaélnék az önök nagybecsű türelmével, s a rendelkzésre álló idővel, ha nyomról nyomra követném az országgyűlés eseményeit. Fölösleges, és így szükségtelen munkát művelnék. Ismerik önök azokat a napi sajtó közlemé­­­nyeiből, a hozott törvényekből, s a képviselő­ház elnökének zárbeszédéből, és zárjelentéséből. Én csak arra kérek önöktől engedőlmet, hogy igen röviden, egy pár nagy vonásban je­lezhessem egyéni nézetemet az emlékezetes or­szággyűlés felett. Nem fölösleges az ilyen visszatekintés még oly művelt választókkal szemben sem , milyene­ket önökben tisztelni szerencsénk van. Mert mindig nagy tanulság rejlik a lefolyt eseményekben, s nekünk magyaroknak — egyenként és összesen — az ilyen tanulságokra nagy szükségünk van. Nem üres szólam az, hogy a képviselőház olyan mint a nemzet, s a kormány olyan mint a képviselőház. A képviselő nem szűnik meg magyar len­ni , ha helyt foglal a képviselőházban. Beviszi a törvényhozás szentélyébe a nemzetnek nem csak erényeit, de eredendő bűneit, sőt gyarló­ságait is. Az egyes kivételek mit sem bizonyítanak, vagy ha bizonyítanak, akkor sokkal komolyabb a választók azon kötelessége, hogy képviselőiket lehető legjobban válasszák meg, mint némelyek gondolják , mert a választás ténye által részesei­vé válnak a törvényhozásnak, és osztozniok kell azon súlyos felelősségben , mely a megválasztott képviselő magatartásával összekötve van. Érintettem volt, hogy a lefolyt országgyű­lés eredménye nem kielégítő. Ne értsenek félre: Magyarország a múlt idők mulasztásai, s az absolut kormányzat mostohasága miatt hátra maradt minden tekintetben. Az 1867-ik­i kiegyezés urává tette a nem­zetet saját s­asának , s az ennek alapján kineve­zett alkotmányos kormány , és a parlament azon óriási feladattal állott szemben, hogy helyre üs­se mind e mulasztásokat. A kormány és a parlament a helyzet ma­gaslatán állt, és teljes tudatával bírt feladatá­nak, de örökbecsű alkotásai mellett tévesztett intézkedéseket is tett azon mostoha pártviszo­nyok , és azon döntő okok, és körülmények nyomása alatt, melyekről egy közelebbi alka­lommal már tüzetesen nyilatkoztam önök előtt. A lefolyt országgyűlés kezdetén az ország helyzete már hangosan követelte a közkormány­zat csak nem egész vonalán az organisatiót, s Horváth Lajos beszéde. Mi azon nagy kitüntetést, hogy Miskolcz­­ városát a lefolyt országgyűlésen képviselhettük , nem kerestük, nem erőszakoltuk. Számot vetve egyéni gyarlóságainkal s a fen­forgott viszonyokkal, élénken éreztük, hogy­­ T Á RÓ C­Z A. Tarka képek. Irta: Dominkovics Marie. IV. (Folytatás.) „Ezelőtt nem hittem, csak a szivek fön­­ségébe, s most a lángész fönsége előtt reszketek.“ „Lássa, asszonyom, hogy nem fél tőlünk mert erre jó“ suga a herczegnő hirtelen. „Ez pompás. Menjünk, minden teketória nélkül elébe, s kérjük föl hogy mondja el ne­künk hogy mi történik Trianonban“ mond a ki­rálynő megindulva. Épen egy magasra szökő, remek művű szőkő kút előtt, melyet padok vet­tek körül, félig elr­ejtve sűrű bokroktal találkoz­tak, a lassan lépdelő minden növényt s virágot figyelmesen megnéző bölcsészszel. „Nem lenne ön oly szives uram, vezetőnk lenni e magányban? Idegenek vagyunk, mi­csoda falu ez amott?“ szólita meg Lamballe her­czegnő, bizonyos német kiejtést szenvelegve. Rousseau könyedén meghajolva, nyugod­tan viszonzá: „Magam is idegen vagyok, mesz­­sze élvén az udvartól. Én a természet kedvéért jövök ide, mely itt ott megmutatja magát, bár­mit tegyenek is elrejtésére Én nagyon rosszul értékesíthetném önt asszonyom arról, hogy mi történik Trianonban.“ „Az udvar falai nem oly magasak, hogy ne lehessen azon benézni“ mondá a királynő vidárban. „Én mindig úgy megyek el itt, anélkül hogy arra felé néznék. Hát érdemes-e felemelni az embernek fejét azért, hogy az udvar bohó­ságait lássa, ha az ember jószántából vagy kény­­szerűségből részt vesz a város bohóságaiban ? Selyembe öltözködve lenni vagy vászonba nem mindig egyenlő bolondság-e?“ mondá a böl­csész gúnyosan. „Ön uram, nagyon kiábrándult szemek­kel nézi a világot“ mondá a királynő élesen. „Én olyannak látom a világot, a milyen. Nem saját bolondságunk-e az, mely mindnyá­junkat megaláz? Isten dőreségünkre számított midőn a világot teremtés viszonta nyugodtan. „Különös egy ember“ suga a királynő Lamballe herczegnőnek, míg a nagy költő le­hajtott hogy egy virágocskát szakítson le. „Dőreség, ha úgy akarja“ mondá aztán Rousseaunak. „Nem tesz semmit, csak hogy nekünk tetszik. Ön úgy hiszem hallomásból tudja, hogy mi történik itt, hogy mire hasz­náltatnak e kunyhók, hogy miért bolyongnak e tehenek a királynő sétányain. Mind­ez nem ti­tok Párisban.“ „Rosszul mondhatnám el azt asszonyom, miről alig van tudomásom“ felelé kitérőleg. „De azt csak tudja, hogy mi az eredete e helynek“ kérdé Mária Antoinette bájosan „XIV. Lajos azért találta ki a nagy Tria­nont hogy elszökhess­ék Versaillesbe­­. Itt volt az, a hol Dubarry grófnő uszályát szerecsen által vitető, várva a király kegyének visszatérését. Ez a hely elragadóan szép, mert kelletik az em­ber lépteinek itt ily emlékeket felkeltenie ! Sze­rencsére hogy Mária Antoinette királynő itt el­­árasztá a levegőt kegyességének s erényének il­latával“ beszóló a nagy tudós, kémlelve a ha­tást mit szavai tesznek. „Ah ön látta már valaha a királynőt?“ kérdé Mária Antoinette felsóhajtva. „Nem láttam, de éreztem jelenlétét, de miként is ne, egy olyanét a kinek Mária Te­rézia. Metastase s Gluck voltak mesterei s taní­tói , s ki jól tudja hogy a Caesarok vére foly ereiben. Miként ne bírna nem mondom egy ki­rálynő, de egy nő nemes sziví­ rége­s méltósá­gával?“ monda elragadtatva. „Igen, Metastase abbé adott leczkéket Má­ria Antoinettének“ rebegé a királynő meghatva, mintegy ifjúkori emlékei között keresgélve „De hála Istennek, a királynő nem utá­nozza Dubarry asszonyt; nem viteti ruhájának uszályát egy szerecsennel, s nem egy unatkozó szerelmes miatt jön ide.“ „S mit jön cselekedni ide ?“ kérdé a bájos fejedelemnő kíváncsian. „Gyermekkori emlékeit újra átálmodozni, s elfeledni a trón aranyozott unalmát, jön ide. Ezen pásztorias szokásokat mindig szex­ette az udvar; a pásztornő a királynők boldogságáról álmodozik, a királynők pedig a pásztornők bol­dogságát keresik, XIV. Lajos alatt szintén e szeszélyei bírtak; olvassa el asszonyom Mont­­pe­sier kisasszony emlékiratait.“ „Ezen gunyhók egy egész falut képeznek, minek e falu?“ „Ez a jó politika iskolája“ viszonza Rous­seau gonoszul mosolyogva. „Szerencsétlenségre a királyságra nézve, a király mindig fölösleges e faluban. Ha a király egyszer távol van innét, mindjárt minden jól van, ha pedig jelen van, mindennek vége többé nem nevetnek, nem éne­kelnek, szóval nem élnek. Ott alant egy Marl­­boroug torony is van, s ha a királynő fel­megy oda, az csak azért történik, hogy megnézze nem jön-e a királyi beszélő a tudós nevetre. (Folytatása következik.)

Next