Borsod - Miskolci Értesítő, 1875 (9. évfolyam, 1-52. szám)
1875-06-10 / 23. szám
*»en»halmi okirat erejével 3 évi hazafiai szép, ha nehéz minta«?áglíc eredményéről beszámolni kívánnak, engedjék meg nekem — hogy az itt egy begyűlt választó közönség nevében — hozzájuk, szívélyes isten hozzát mondhassak s szerencsés hazajövetelük felett, a közös hazafiéi öröm hálaérzelmeit tolmácsolhassam. Midőn 3 év előtt Miskolcz város választó közönségének tekintélyes többsége t. önöket megválasztván — a képviselői mandátum elfogadására megnyerte, — polgári jogélvezetének magaslatára emelkedett; mert ki tudta választani soraiból t. önök tiszteletre méltó egyéniségükben, e város javát munkálni kész hű szülötteit, a tudományos készületig a munkaszerető, a fáradhatatlan szorgalmú, a minden tekintetben derék, igaz és hű hazafiakat ; — valóban jól esik kinyilatkoztatnom, hogy t. önök e város országos képviseletében a t. választó közönség általa a nép összesége várakozásának méltóan megfelelve, magukat a város hálájára érdemessé tették; és habár nem teljesültek is be mindenben vágyaink, meddők nem voltak a távollét évei, — mert az egymással évek hosszú során át nehéz viszályban állott politikai nagy pártok egyesültével megalkotott szabadelvű párt egy oly vívmány volt, amely minden hazafi kebelében felkeltheti a legalaposabb reményt minden jót várni a legközelebbi jövőtől — mert ama párt létesülésével megnyertük az alapot, amelyre építeni biztos azon kilátás, miszerint, a magyar hazára — a koszorús költő által jósolt — jobb kor derülend fel, a mely elé annyi hű kebel bő vágya sóvárog. Ily hitben s meggyőződésben s a jobb jövőhözi biztos reményben — mennyiben t. önök szabadelvű pártállásuk részben kezességül szolgál arra, — van szerencsém ismételve — hazajövetelük alkalmából a t. választó közönség nevében t. önöket a legmelegebben üdvözölni, lelkümből kívánom, hogy t. önöket mint, becsülésünk s tiszteletünk kedvelt s méltó tárgyait az isteni gondviselés a földi élet javaival áldja és sokáig éltesse azon fokozott, mondhatnám túlzott igényeinek, melyeket a nagyközönség napjainkban a képviselő álláshoz köt, mi meg nem felelhetünk. Éreztük, hogy ambitiónknak, és azon tett erőnek, melyel még rendelkezünk, elégséges és jutalmazó tért nyit a városi és megyei önkormányzat , s a társadalmi élet. Önök, tisztelt választók máskép gondolkoztak , máskép határoztak. Nem törődve a gályáinkkal, fölkerestek nagybecsű bizalmukkal, s mi az akkori pártviszonyok nyomása alatt meghajoltunk az önök akarata előtt. Azóta lejárt a 3 év. Képviselői megbízatásunk a királyi trónbeszéddel végett ért, s mi nem többé mint e város képviselői, hanem mint annak egyszerű polgárai foglalunk helyt önök soraiban. Aggodalom nélkül, nyugott öntudattal és emelt fővel tehetjük azt. Mi nem tettünk önöknek egetverő ígéreteket. Jól ismerve önmagunkat, s a viszonyok hatalmát, csak annyit ígértünk, hogy erőnk korlátai között, és a lehetőség határain belül, hűen fogjuk teljesíteni képviselői kötelességünket. Önérzetünk sugalja, hogy szavunkat becsületesen beváltottuk. Nevünket nem környezi dicsőség, melynek fénye visszahat önökre, de ha napszámosai voltunk a közügynek , dolgoztunk a mennyi tőlünk telt, vagy az adott alkalomhoz képest dolgoznunk lehetett , és szavazatunkat utógondolatok nélkül legjobb meggyőződésünk szerint vetettük mérlegbe. E tekintetben kiálljuk a versenyt bárkivel, s nyugodtan várhatjuk az önök ítéletét, nyugodtan — személyünkre nézve — még azon esetben is, ha a lefolyt országgyűlés tevékenysége nem felelt volna meg az önök várakozásának. Ez esettel nekünk e pillanatban számolnunk kell, mert több mint valószínű hogy önök így gondolkodnak. Őszintén szólva, mint illik, ha választóinkhoz beszélünk, a lefolyt országgyűlés tevékenysége, ha a teendők sokaságát, s az elért eredményeket tekintjük , nem kielégítő. Visszaélnék az önök nagybecsű türelmével, s a rendelkzésre álló idővel, ha nyomról nyomra követném az országgyűlés eseményeit. Fölösleges, és így szükségtelen munkát művelnék. Ismerik önök azokat a napi sajtó közleményeiből, a hozott törvényekből, s a képviselőház elnökének zárbeszédéből, és zárjelentéséből. Én csak arra kérek önöktől engedőlmet, hogy igen röviden, egy pár nagy vonásban jelezhessem egyéni nézetemet az emlékezetes országgyűlés felett. Nem fölösleges az ilyen visszatekintés még oly művelt választókkal szemben sem , milyeneket önökben tisztelni szerencsénk van. Mert mindig nagy tanulság rejlik a lefolyt eseményekben, s nekünk magyaroknak — egyenként és összesen — az ilyen tanulságokra nagy szükségünk van. Nem üres szólam az, hogy a képviselőház olyan mint a nemzet, s a kormány olyan mint a képviselőház. A képviselő nem szűnik meg magyar lenni , ha helyt foglal a képviselőházban. Beviszi a törvényhozás szentélyébe a nemzetnek nem csak erényeit, de eredendő bűneit, sőt gyarlóságait is. Az egyes kivételek mit sem bizonyítanak, vagy ha bizonyítanak, akkor sokkal komolyabb a választók azon kötelessége, hogy képviselőiket lehető legjobban válasszák meg, mint némelyek gondolják , mert a választás ténye által részeseivé válnak a törvényhozásnak, és osztozniok kell azon súlyos felelősségben , mely a megválasztott képviselő magatartásával összekötve van. Érintettem volt, hogy a lefolyt országgyűlés eredménye nem kielégítő. Ne értsenek félre: Magyarország a múlt idők mulasztásai, s az absolut kormányzat mostohasága miatt hátra maradt minden tekintetben. Az 1867-iki kiegyezés urává tette a nemzetet saját sasának , s az ennek alapján kinevezett alkotmányos kormány , és a parlament azon óriási feladattal állott szemben, hogy helyre üsse mind e mulasztásokat. A kormány és a parlament a helyzet magaslatán állt, és teljes tudatával bírt feladatának, de örökbecsű alkotásai mellett tévesztett intézkedéseket is tett azon mostoha pártviszonyok , és azon döntő okok, és körülmények nyomása alatt, melyekről egy közelebbi alkalommal már tüzetesen nyilatkoztam önök előtt. A lefolyt országgyűlés kezdetén az ország helyzete már hangosan követelte a közkormányzat csak nem egész vonalán az organisatiót, s Horváth Lajos beszéde. Mi azon nagy kitüntetést, hogy Miskolcz városát a lefolyt országgyűlésen képviselhettük , nem kerestük, nem erőszakoltuk. Számot vetve egyéni gyarlóságainkal s a fenforgott viszonyokkal, élénken éreztük, hogy T Á RÓ CZ A. Tarka képek. Irta: Dominkovics Marie. IV. (Folytatás.) „Ezelőtt nem hittem, csak a szivek fönségébe, s most a lángész fönsége előtt reszketek.“ „Lássa, asszonyom, hogy nem fél tőlünk mert erre jó“ suga a herczegnő hirtelen. „Ez pompás. Menjünk, minden teketória nélkül elébe, s kérjük föl hogy mondja el nekünk hogy mi történik Trianonban“ mond a királynő megindulva. Épen egy magasra szökő, remek művű szőkő kút előtt, melyet padok vettek körül, félig elrejtve sűrű bokroktal találkoztak, a lassan lépdelő minden növényt s virágot figyelmesen megnéző bölcsészszel. „Nem lenne ön oly szives uram, vezetőnk lenni e magányban? Idegenek vagyunk, micsoda falu ez amott?“ szólita meg Lamballe herczegnő, bizonyos német kiejtést szenvelegve. Rousseau könyedén meghajolva, nyugodtan viszonzá: „Magam is idegen vagyok, meszsze élvén az udvartól. Én a természet kedvéért jövök ide, mely itt ott megmutatja magát, bármit tegyenek is elrejtésére Én nagyon rosszul értékesíthetném önt asszonyom arról, hogy mi történik Trianonban.“ „Az udvar falai nem oly magasak, hogy ne lehessen azon benézni“ mondá a királynő vidárban. „Én mindig úgy megyek el itt, anélkül hogy arra felé néznék. Hát érdemes-e felemelni az embernek fejét azért, hogy az udvar bohóságait lássa, ha az ember jószántából vagy kényszerűségből részt vesz a város bohóságaiban ? Selyembe öltözködve lenni vagy vászonba nem mindig egyenlő bolondság-e?“ mondá a bölcsész gúnyosan. „Ön uram, nagyon kiábrándult szemekkel nézi a világot“ mondá a királynő élesen. „Én olyannak látom a világot, a milyen. Nem saját bolondságunk-e az, mely mindnyájunkat megaláz? Isten dőreségünkre számított midőn a világot teremtés viszonta nyugodtan. „Különös egy ember“ suga a királynő Lamballe herczegnőnek, míg a nagy költő lehajtott hogy egy virágocskát szakítson le. „Dőreség, ha úgy akarja“ mondá aztán Rousseaunak. „Nem tesz semmit, csak hogy nekünk tetszik. Ön úgy hiszem hallomásból tudja, hogy mi történik itt, hogy mire használtatnak e kunyhók, hogy miért bolyongnak e tehenek a királynő sétányain. Mindez nem titok Párisban.“ „Rosszul mondhatnám el azt asszonyom, miről alig van tudomásom“ felelé kitérőleg. „De azt csak tudja, hogy mi az eredete e helynek“ kérdé Mária Antoinette bájosan „XIV. Lajos azért találta ki a nagy Trianont hogy elszökhessék Versaillesbe. Itt volt az, a hol Dubarry grófnő uszályát szerecsen által vitető, várva a király kegyének visszatérését. Ez a hely elragadóan szép, mert kelletik az ember lépteinek itt ily emlékeket felkeltenie ! Szerencsére hogy Mária Antoinette királynő itt elárasztá a levegőt kegyességének s erényének illatával“ beszóló a nagy tudós, kémlelve a hatást mit szavai tesznek. „Ah ön látta már valaha a királynőt?“ kérdé Mária Antoinette felsóhajtva. „Nem láttam, de éreztem jelenlétét, de miként is ne, egy olyanét a kinek Mária Terézia. Metastase s Gluck voltak mesterei s tanítói , s ki jól tudja hogy a Caesarok vére foly ereiben. Miként ne bírna nem mondom egy királynő, de egy nő nemes sziví réges méltóságával?“ monda elragadtatva. „Igen, Metastase abbé adott leczkéket Mária Antoinettének“ rebegé a királynő meghatva, mintegy ifjúkori emlékei között keresgélve „De hála Istennek, a királynő nem utánozza Dubarry asszonyt; nem viteti ruhájának uszályát egy szerecsennel, s nem egy unatkozó szerelmes miatt jön ide.“ „S mit jön cselekedni ide ?“ kérdé a bájos fejedelemnő kíváncsian. „Gyermekkori emlékeit újra átálmodozni, s elfeledni a trón aranyozott unalmát, jön ide. Ezen pásztorias szokásokat mindig szexette az udvar; a pásztornő a királynők boldogságáról álmodozik, a királynők pedig a pásztornők boldogságát keresik, XIV. Lajos alatt szintén e szeszélyei bírtak; olvassa el asszonyom Montpesier kisasszony emlékiratait.“ „Ezen gunyhók egy egész falut képeznek, minek e falu?“ „Ez a jó politika iskolája“ viszonza Rousseau gonoszul mosolyogva. „Szerencsétlenségre a királyságra nézve, a király mindig fölösleges e faluban. Ha a király egyszer távol van innét, mindjárt minden jól van, ha pedig jelen van, mindennek vége többé nem nevetnek, nem énekelnek, szóval nem élnek. Ott alant egy Marlboroug torony is van, s ha a királynő felmegy oda, az csak azért történik, hogy megnézze nem jön-e a királyi beszélő a tudós nevetre. (Folytatása következik.)