Borsod - Miskolci Értesítő, 1878 (12. évfolyam, 1-52. szám)
1878-09-12 / 37. szám
tekintetes szerkesztő úr! Mi a f. borsodmegyei ref. néptanítók f. hó 28-án tartottuk meg tanítói értekezletünket S.Sz.Péteren, miről önt, s ez által a n. é. közönséget s azokat a kiket leginkább érdekel, kedves kötelességemnek ismerem legalább részben tudósítani. Értekezleti gyűlésünk megkezdődött d. e. 10 órakor. Ez időtől fogva, teljes odaadással vitattuk mind anyagi, mind szellemi ügyeinket egészen d. u. 3 óráig. Hogyne? Hiszen ez öröm - nap volt ránk nézve! Öröm-nap! ? Igen! Mert a gömörmegyei általános tanítóegylet — jelen volt — képviselői közvetítése útján megismervén említett testület szellemi s anyagi állapotát, szent fogadást tettünk, hogy hozzájuk (kik nálunknál mennyivel magasabban állanak) fel fogunk emelkedni, s méltók leszünk őszinte barátságukra. Öröm nap? Igen! Mert alkalmunk volt megmutatni, hogy mi is élünk, haladunk, s nem azt mondák-e gömöri testvéreink küldöttei is. Örömmel kötünk egy oly testülettel véd és dacz szövetséget, melynek tagjai a haladás zászlóját hordják s kikben a tehetség, képzettség, akarat, s jellemező öszpontosulva vannak. Öröm nap ? Igen ! Mert itt mindnyájunk szivébe kiirthatlan gyökeret vert a tanítói kar vallás különbség nélküli egyesülése. Áldásos lesz ez ránk nézve uraim! És erre igen-igen nagy szükségünk van. Kövessük azért gömöri testvéreink nyomdokát És hogy örömünk tetőfokára hágyon feláll Nagy Sándor s.-hazai ref. tanító kedves pályatársunk, s bennünket is, — de különösen gömöri testvér egyletünk küldötteit egy hozzájuk írt nagy gonddal szerkesztett alkalmi költeményével oly kellemesen lepett meg, hogy ennek végeztével mindnyájan többszörösen ismétlődött „Éljen! “ kiáltásban törtünk ki. Ez üdvözlő költeményt meleg szavak kíséretében át is nyújtotta elnökünk az illetőknek — emlékül, mit egyik küldött Lenkey János gömörmegyei ált. tan.egyleti főjegyző meghatóan köszönt meg. Gyűlésünk ekkoráig illő rendben s példás komolysággal folyt le. Ekkor elnökünk határozottan leköszönvén megtörtént az új elnökválasztás. Hogy minő elnököt választottunk , jövőnk lesz tanúbizonysága. Adja Isten: büszkék lehessünk rá! Ezek után egy nagyszerű társas ebéd következett, melyet gyönyörű toasztok fűszereztek meg. Pár szót még E . . . . L..............k: Az irigységet mint jóra nem vezető magvat irtsa ki kebléből s ne legyen önző. Óhajom ez: „Igyekezzünk felküzdeni magunkat legmagasabban álló pályatársunkhoz, igyekezzünk meghonosítani köztünk az egyenlőség s testvériséget, működésünk csak is úgy lehet áldásos, s csak is akkor teljesedhetik be: leszen egy akol és egy pásztor!“ Szendrő 1878 aug 30. alázatos szolgája Mártha István, ref. okt. tanító. (Bosnyák levelek. i. Zupanje, 1878. szept. 3. Nehány évvel ezelőtt egy bécsi műcsarnokban egy hires szép képet láttam. Venus anadgomene volt a czime, s azt a jelenetet ábrázolta, amint a szépség és szerelem ellenállatlan istenasszonya a legteljesebb fegyverzetben, a legtökéletesebb pongyolában, a habokból kiemelkedik. E festmény jutott eszembe akkor, midőn ezredünk mintegy 15 száz behívott tartalékosát az egri gyepen mintegy varázsütésre teljes fegyverzetben megpillantottam, hol a tábor mintegy 50 óriási sátora mint mindmegannyi hullám, a trombitáló bakák mindmegannyi kagyló kürtü tritonok és a fel s alá szaladgáló tisztek mindmegannyi istenek tűntek fel képzeletemben. S valóban úgy is kellett mindannyiunknak magát éreznie, mintha e fegyverzetben csak épen most termettünk volna elő, feledve egész múltúnkat, egész otthonunkat, hogy csak némileg is bírjuk magunkat tartani, sehogy könnyekre ne fakadjunk, midőn barátaink közül többen elutazásunk éjjelének estéjén eljöttél, hogy még egy búcsú kéztzol Hassal adják át az otthon maradtak áldását, mely mielőbb visszahozzon szerencsésen. Olyanok voltak ők nekünk, mint a lenyugvó nap utolsó sugara, mely után az éjszaka következik. Ki tudja, mily hosszú lesz az éj, ha lesz-e világitó holdunk s vezérlő csillagunk?! . . Ehj, de félre a hasztalan aggodalommal, bizzunk benne, hogy a magyarok istene megengedi érnünk még azt, hogy megláthassuk a miskolczi nap felkelését. Augusztus hó 27—28-ika közötti éjjel 121/2 órakor volt az elindulás. Harminchat IV-ed osztályú vagon, s a vagonsor közép táján egy Il-ed osztályú kocsi volt az első transport elszállító vonatja. Az előbiek berakott lócrákkal tűrhetőleg bútorozva, a mintegy 800 főből álló legénység részére, míg az utóbbinak három coupéjára hárman jutottunk: a kapitány, a hadnagy és én. Mi természetesebb mint hogy az egyik coupét hatalmamba kerítve, azt igyekeztem barátimmal lehetőleg megosztani. Pestig voltunk ugyan feladva, de Kőbányánál 972 órakor egy szürke szemüvegű hadnagyocska fogadott s tudatta, hogy a ménage után azonnal az alföld-fiumei vonal indóházához kell átmennünk, hogy tovább vizessünk. Ha véletlenül nincs több csillag a galléromon, mint neki volt, bizon még meg se engedte volna, hogy Pestre behajtassak, hogy ott nem annyira a semlegesítő vörös keresztes fehér karkötővel, mint inkább egy jó revolverrel ellássam magamat e pandúr hadjáratra. Délutáni 2 óra körül volt a legénység felpakolása. Egy fütty s a mozdonytól hátrafelé hullámzatosan haladó zökkenés robaja éreztető, hogy a vonat megindult s felhangzott a dal: Verd meg isten a vaskocsi kerekét, Mind elviszi a legények elejét, Maradt itthon kettő-három nyomorult, Rátok lányok még az ég is beborult Soha én életemben ily urasan nem utaztam. Vonatvezető nem alkalmatlankodott a jegy miatt sehol, nem gondoltam rá, mert nem tudtam, hogy hová visznek, s a mi fő, csak nyolczan ültünk egy coupéban, hatalmasan nekivetkőzve az afrikai hőségnek. Hazudnám ha azt imám, hogy búslakodtunk. Köztünk volt Koós Károly, a „mérges strázsamester“ kifogyhatlan baka anekdotáival, hogy csak úgy pergett a könny szemeinkből a nevetéstől; ott volt Ruttkay káplár daliáival s mindannyiunkban az észhasonlításból eredt azon kellemes érzés, hogy mily nagy élvezet az, ha az ember csak nyolczad magával ül egy coupéban, mig a többiek mintegy beaklázva, legfölebb négynek-hatnak jut egy ketreczben a szerencse, hogy a vagon fenekére ülve lábaikat kilógózhassa a nyitott ajtókon. Minden nagyobb állomásnál megállott a vonat. Jött a főnök s tudatta kapitányunkkal, hogy hány perczig maradunk, s hogy melyik lesz a legközelebbi szgezió, hová expediáltatunk. Nem hiába hogy „transport“ volt, de utunk végső állomását vezénylő századosunk sem tudta. Czegléd, Szeged, Szabadka, Zombor városokon túl 29-én déltájon elértünk, a legutolsó magyar helységig Gombos-Bogojevóig a Duna partján s elhangzott a dal: Köszöntetem szülő anyám atyámat, Ne gyötörje érettem a búbánat, Megmutatjuk azt az egész világnak, Nincsen párja a borsodi bakának. A hatalmas folyam túlsó oldala már Slavonia, hol egy hegytetőn Erdőd várának romladozó falai mintegy bámulva meredeznek az emberi ész és kéz egy csodálatot gerjesztő művére. Ez a gőzkomp, mely a vasúti összeköttetést az 1301 méter szélességű folyam óriás hátán feltartja. Ujjnyi vastagságú vaslemezekből alkotott hajó ez (melynek kezdetleges alakját Sajó- Ecsegnél is láthatni), rajta vasúti vágány, s oly hosszú, hogy egyszerre 9 vagont tol reá a mozdony. Ez utóbbi rajta hagyván a kocsikat, viszszatér újabb vagonokért, mialatt terhével mozgásba jön e vas kolossus, s gyorsan mint egy gőzhajó átvisz a túlsó oldalra. Két oldalt a folyam két partját összekötő kar vastagságú vas sodrony kötél emelkedik ki a folyam mélyéből, amint a komp előbbre halad, s utána ismét a lánaerett. E vas kötelek a komp oldalain egymásután következő két óriási vas csiga-kerek körül tekerődzve, amint e csiga-kerekek a gép által forgásba hozatnak, mintegy vasúti sín gyanánt szolgálnak. Egy combinázlója ez a gőzkocsinak és gőzhajónak. Elérve a túlsó partra jön a mozdony, mely az áthozott vagonokat kihúzza a szárazföldi vágányokra. Másfél óra még egy hatalmas locomotive füttyentés jelenti, hogy megérkeztünk Slavónia fővárosába Eszékre. 38 órai utazás s 2 órai ácsorgás után ugyancsak jól esett azon szives fogadtatás, melylyel e városban találkoztunk. Nevezetességeiről ugyancsak kevesett tudnék írni, mert bennünket ugyan egyébb alig érdekelt, mint hogy hol találunk egy fürdő házat s egy korcsmát. Mindkettő volt közel a Stókus utczához, hol bekvártélyozva voltunk. Megígértem, mégis örökítem azért nevét a mi örökké sürgő-forgó mosolygó szives korcsmárosunknak. Pohl Erasmus a neve, a korcsmájáé pedig „fehér hattyú.“ Annyi szent igaz, hogy amint másnap délután 4 óra táján a városból elmasíroztunk, eldanolhattuk volna, hogy : A mely utczán a regiment elvonul. Minden szemből a búbánat könnye húl, Minden szemre keszkenő van takarva, Ilyen legényeket ki ne siratna, ha oly pokoli hűség nincs, hogy nyelvünk a szájunk padlásához tapadt Alig is értünk ki a városból, a mi derék bakáink eleinte egyenként, aztán tizével-huszával dőltek ki a sorból. Nem csoda, midőn az „Ausrüstung“ nem kevesebb mint 35 — 40 kilogrammot nyom. Ezek közt minden legénynél 72 „fagygyas“ (töltény.) Egy félórai próbálgatás és kardlapozás után kénytelenek voltunk megállani mind s bevárni, mig a nap leszállt. Ezután csak ment valahogy, s a derék fiúk eldanolták még azt is, hogy: Rózsám szentem ne gyötörjed magadat, Ne epeszsze a bú gyenge arczodat, Vissza jövök te hozzád nemsokára, A hű szivet a golyó sem találja Mintegy másfél órai gyaloglás után falul m értünk. Te njének nevezték. Itt a csillagok fénye mellett valami kastély formának a parkjában ütöttünk tanyát, s pihenés után jó kedvet indultunk 7* 11 órakor kitűzött státziónk Bobota felé, miután két paraszt vezetőnk azt állítá, hogy egy óra múlva ott leszünk. De hát hogyan legyen fogalma oly embernek egy órai időről, ki órát még tornyon sem lát, s ha igen, szélmalomkeréknek nézi. Azt a fáradalmat, amit az éj sötétjében 3/2 óráig tartott s röges mezei utakon tett sebes masírozásunk alatt kiállottunk, alig írhatnám le. Csak attól tartottam, hogy valamelyik elkeseredett baka lelövi a vezénylő kapitányt. Pedig hát ez, szegény nem volt oka. Eszéken kezébe nyomták a Marsch routét, s ebben az első napra 23 kilométer távolságra eső Bobota volt kitűzve, a Reglement pedig azt rendeli hogy teljes Ausrüstungban kell marsolni. Én szekeremet átengedtem ugyan, hogy hornyákkal rakják tele. Volt is rajta több mint 100 darab, de hát a transport másfél ezer emberből állott. Végre valahára elértük a falut, ott aztán be sem mentünk, hanem vágtuk magunkat le a földre. Alig aludtam valaha oly jól, mint a legelőn, pokróczomba takarva. 5 órakor már felkeltünk. Ily tiszta mosdóvizem sem volt még, mert csak a harmatot kellett mezőmről feltörülni. Sikerült a kapitányt rávennem, hogy fogadjunk vagy 40 szekeret, hogy legalább a hornyukat rakhassák rá. Meg is tette, annál is inkább, miután a faluban regelizívén hallottuk, hogy a múlt napon keresztül vonult ezred két halottat hagyott hátra a faluban, így aztán csak könnyebben ment a marsch. Egy Paplatin nevű faluban deleltünk, de persze ebéd nélkül, miután ez a státziónyinkovcén volt megrendelve, mely 9 kilométer távolságnak volt a Marschroutevén feljegyezve, s így remélhettük, hogy délre ott leszünk. Útközben azonban rájöttünk, hogy egy kis hás hiba volt az egész, mert a távolság tulajdonképen 19 kilométer. Azt a forróságot, mely miatt ebédet, mindent feledve e faluban éreztünk, hasztalan írnám le Beaumesis vagy Celsius hármérője szerint, miután azt otthon sohasem lehet észlelni s igy képzelni sem. Este felé felkerekedtünk s pihent erővel neki nintünk az útnak. Nustrg falun keresztül 9 óra tgyep elpitük Vinkovcot, az egykori határőrvidék bródi ezredének székhelyét. S itt meglepetéseinkre mindég ablakban égő lámpákat s gyertyákat találtunk, akár mint tavaly nálunk a plewnai napok alkalmával. De ez nem politikai tan-