Borsod - Miskolci Értesítő, 1889 (23. évfolyam, 1-52. szám)
1889-01-03 / 1. szám
Ilyen időpont kiválóan az újév megnyílása erkölcsi lényünkben — ha ugyan nem feküsznek rajta a teljes fásultság és tökéletes romlottság megmohosodott kövei, — megmozdul ilyenkor valami, mely lázadást szít az önérdek, a kényelem, a haszon, lustaság és ki tudja, még miféle önző bűnök által lenyűgözött énünk ellen. Jótékony forradalom támad bennünk az ósdi megszokás valamennyi vétkei ellen s több-kevesebb erőre kap bennünk az erkölcsi önérzet s parancs szavakat diktál elénk, amelyek szerint kellene intéznünk szellemi és erkölcsi életünk ezutáni folyását. Igazság szerint tehát és a mi doctrinánk szerint a most megnyílt újév reggelén is olyan időnek kellett volna bekövetkezni, mely az embereket ily fogékony keblűekké tette légyen. Majd meglássuk ! Nem vagyunk annyira léleklátók, hogy éppen most az 1889. év kezdetén egy különös zaklató szellem repülését hallanánk a levegőben. Tudjuk, hogy ez nem történhetik ; az emberek a régiek s az idő is a régi, legfelebb sárosabb, mint máskor. De próba , szerencse. Azért egy újévi predicatio talán mégsem árt. Mi rajtunk nem fog múlni, hogy az olvasók szívéhez megtaláljuk az utat, mert a mi speciális társadalmi és politikai helyzetünket akarják érinteni, s a példa — úgy mondják — akkor a leghathatósabb, ha magukból mentettük. Ha a mi szűkebb hazánk, szeretett városunk társadalmi életén végig tekintünk, úgy veszszük észre, — és ezt már régóta tapasztaljuk, hogy ott állandóan uralkodik bizonyos nyüzsgő nyugtalanság és kényelmetlenség. Az embernek szobája négy fala közé kellene zárkóznia, ha azt akarná, hogy e kényelmetlen érzés elől meneküljön. Egy divatos irány hízott mi nálunk kövérre, mely már-már uralg és kiszorít minden más s különösen nemesebb intenziót. Ez azon közérzület, mely közöttünk mai napság az ál-erényeket emeli magasra ; mely a gazdag ember előtt emeli le a kalapot, nem pedig a tehetség és a közérdek munkája előtt; mely a hatalmas és befolyásos embert tiszteli meg legédesebb mosolyával, neip pedig azt, kinek jótékony szive a társadalom bajaival együtt érez s annak javításán munkálkodik is ; és tapsra készen áll keze olyan emberek felé, kik szellemi és erkölcsi ürességükben a felszínen úszkálnak s egy tanult játékos ügyességével tudnak a hatalmasok és gazdagok kegyeiben balanczírozni. Ilyen az élet talán másutt is ? Lehet, de ez előttünk nem mentség. Tudjuk, hogy az önérdek leghasználhatóbb eszközével, a szolgalelkűséggel másutt is épen olyan kinézésűre festi a társadalmat, mint nálunk. Mindez erőszakos tény, mely arra kényszerít bennünket, hogy ezen körülményt helyes indokul fogadjuk el megnyugtatásunkra, de bennünket meg nem győzhet. Erkölcsi érzületünk mindig azt kérdezi nyugtalanul: miért van ez így ? És lehet, hogy az önérdekű haszonlesés általános rugói nagy városokban egyenlővé tesznek minket más társadalmakkal, de mi azt gondoljuk, hogy egy speciális vonásban mégis különbözünk amazoktól. Nem hinné ugyanis az ember, hogy a divatnak, az emberi hibák legnyomorultabbikának még a többi emberi gyarlóságok is annyira alá vannak vetve nálunk. Jól van, hát hadd legyen elfogadható indok az önérdek s haszonlesés a gazdagok és hatalmasok megmosolygására, de ezentúl ne tegyük azt más indokból s különösen ne tegyük azt divatból. Pedig nálunk ez a szokás. A ki nincs rászorulva, hogy gazdagokat tömjénezzen, a ki független lehetne annyira, hogy nem kényszerülne a befolyásos férfiak előszobáit nyitogatni, azok is ép úgy tömjéneznek és épen oly hódolattal nyúlnak a kilincshez, mint akik arra a létfentartás nagy harczában rá vannak szorulva. Miért? Mert divat ezt a gazdagot, vagy amazt a hatalmast tenyerünkön hordani, felkeresni, vele jó barátságban élni, asztalánál étkezni. De ennek a mi divatos hibánknak van még mélyebb árnyalata is. Lehet ugyanis nálunk névre, állásra, tisztességre, tehetségre teljesen egyforma két individuum, az egyiket, ha szerény anyagi helyzetében elhúzódva hivatásának és kötelességének él, észre sem veszik, elfelejtik, sőt lealázónak tartják a vele való érintkezést, mig a másikat fölemelik, akarata nélkül is kihozzák magányából, divatba veszik, vele parádéznak s minden lehető tisztességet elkövetnek rajta. Mert gazdag. Sőt ha gazdag, nem is kell társadalmi állást elfoglalnia, nem kell tehetségesnek, becsületesnek, finom modorúnak lennie, mégis nagyobb tisztességben részesül, mint azok, kik szegénynek születtek. Sőt annál nagyobb tisztességben részesül, mennél gazdagabb. Ez a mérték. Ha nem volna sokszor annyira boszszantó társadalmunk e fércz-izlése, semmin sem lehetne oly jóízűen mosolyogni mint ezen, amidőn a vagyon szerezhet csak belépőjegyet a tisztesség csarnokába! Barátságra, különböző előnyökre, egyéni kellemekre, sőt még az okosságra is ez ad már jogot! Hogyan lehet ez! Bizony sajnálkozhat a jó érzés az ilyen állapotokon és nyöghet a tisztult felfogás, mert eszményének szabadabb látkörte zsarnokiasan lebilincselő teher alól nem nyithat. Ha volt tehát valaha valamely korszaknak átalakító hatása, ha volt befolyása az újévi hangulatnak az emberek erkölcsi érzületére, kívánjuk, hogy az legyen most. Nincs megvetendőbb lény a gyáva embernél, hátha még a gyáva ember szolgaiassága egy egész társadalom arculatát bélyegzi! Legyen ez az új év erkölcsi megjobbulásunk új korszakának kezdete. Felvett thémánk másik oldalának felmutatásánál hál’ istennek tetszetősebb színekbe márthatjuk tollunkat. Nemzetünk politikai érettségének kedvezőbb kinyomata bárhol sem található fel inkább, mint városunkban és megyénkben. Pártszenvedélyek, kicsinykedő házalkodások nem igen zavarják közéletünket. Egy czél látszik lebegni minden ember szeme előtt, s ez a közjó czélja. Ez irány megtartására oly közszellem fejlődött ki nálunk, mely egyelőre lehetetlenné tesz minden rész irányu változást s mely más vármegyéktől és városoktól,hol a hatalmi visszaélések egymást érik, előnyösen különböztet meg bennünket. Ezen dicséretes állapot tagadhatlanul egy művelt és jól fejlesztett közszellem érdeme , de lehetne-e ennek óvó hatását élveznünk, ha azok, kik köz- és politikai életünk vezetésére hivatvák, erőszakoskodó jellemüek volnának, ha őket is nem a közjó vezérelné tetteikben s az egyéni becsületesség bélyegét nem hordaná minden cselekedetük önmagán ? Hála az égnek, hogy megyénk és városunk érdekei felett ily szellemek őrködnek. Újévi kívánságunk az, hogy ez állapot maradandó legyen. A sülyedő társadalom. Ezzel a czímmel érdekes röpirat jelent meg Budapesten.*) Csupa olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyek mindenkit érdekelnek. Az érdekes röpirat szerzője Brennus-nak írja magát, s eszmemenete a következő: A magyar közélet terén az utóbbi időben sajátos tünetek észlelhetők. Az egész magyar közéletből hiányzik a magasabb törekvés, mintha kiveszett volna belőle a korszerű haladás vágya, mintha kiveszett volna belőle a magasabb törekvésekkel szemben való erkölcsi lendület. Évtizedek óta nem történt a magyar nemzet életében olyan esemény, amely kifáraszthatta volna erejét, meglankaszthatta volna erélyét, és manapság mégis olyan tehetetlenség észlelhető minden irányban, hogy a vizsgálódó elme okvetlenül a tünetek után kutat, s meg is találja azokat. A minden téren, minden társadalmi kasztnál tapasztalható cinizmus nem született magától, ennek a csúnya betegségnek a csírája ott van a magyar közélet legfelsőbb fórumán, a parlamentben. Minden politikai animositás nélkül, menten minden politikai pártállástól, teljes tárgyilagossággal tekintve a parlament működését, az ugyancsak szánalmas képet nyújt. Nincsen meg benne semmiféle magasabb, nemesebb aspiráció, sőt a frázis értékére sülyedt a parlamentben minden, ami a hétköznapi dolgok, s tárgyalás alatt lévő javaslatok mathematikai bírálatán kívül esik. A vitákat csak a személyeskedések érikítik néha, de különben azok szerfölött unalmasak. A parlamentben sohasem hangzik fel valamely magasabb eszme, amely lelkesedésre ragadhatná a nemzetet. De ha tenne is valaki üdvös kezdeményezést, elfojtja a szigorú pártfegyelem, s a hatalomra való rideg féltékenység. Teljesen illuzóriussá vált az elvi kapacitáczió, mert az a pártoknak egymással szemben való féltékenységénél fogva még a legaprólékosabb formaságokra is lehetetlen. A kormány roppant ereje s a hatalom polczán való nagy szilárdsága mellett az ellenzéki pártok összes szereplése meddő akadékoskodássá válik, s így az ellenzék nem is opponál csak a látszatért, ami odavezet, hogy a parlamentből kivész a parlamentáris lendület és élénkség. Másfelől a kormány hosszú állandósága mellett a hosszú időn át felszaporodott elégületlen, elemek, minthogy politikai irányváltozás soha ki nem engeszteli őket, már kitörést keresnek. Ez teremtette meg az antiszemitizmus vulkanikus kitörését, az teremti a nemzetiségek harczias túlkapásait, ez bomlasztja meg a társas élet terén a a különben egymáshoz tartozó elemek együttes munkálkodását. Az egyetlen eszme, melyet a parlament a nemzet körébe kidobott, az antiszemitizmus volt; erre a konczra azután ráesett a tömeg. A parlamentben is megosztozott rajta szépen kormánypárt és ellenzék. A parlamentnek voltak még más jelszavai *) A sülyedő társadalom. Parlament, klérus, sajtó. Irta Brennus. Ára 30 kr. Singer és Wolfner bizománya.