Borsodi Vegyész, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1968-01-05 / 1. szám
4 sofcsom recrest Egy tárgyalás margójára Emit tettem az esetet diplomás ismerősömnek. Bosszúsan rámförmedt: — Na és?! A rongyos háromezerért van úgy oda a vállalat? És akik százezres károkat okoznak, vagy tízezreket raknak zsebre büntetlenül? Arról hallgattok, ugye? De ha egy melós kivisz egy vacak csövet, társadalmi bíróságra viszitek, fegyelmit kap, majdhogynem vezércikket írtok róla! Megrettentem. Igaz, a százezer. Tud róla. Mások is, én is, mégis hallgatunk, bűnös hallgatással. És akkor itt a háromezer, egy alig méternyi saválló csodarab, amit el akart lopni egy szakmunkás. . . A diplomásnak igaza van. A társadalmi bíróságnak is. Hiányozna hát az objektív középút? Nem. Lopás a háromezer, a százezres kárt okozó felelőtlenség szintén. Csak éppen, nem minden esetben a százezret vesszük észre úgy, ahogyan legtöbbször a pár száz forintot Bármelyik esetről legyen is szó, értékes forintokat jelentenek, amelyeket emberek vesznek ki felelőtlenül az emberek zsebéből. Autoszifon, kávéfőző, hurkatöltő Nem a rosszindulat diktálja, de valóban gigászi feladat lenne számot adni arról, hány ezer forint vándorolt ki már a BVK-ból százmilliméteres átmérőjű saválló csövek formájában. Micsoda luxus: méregdrága importanyagból kávéfőzőt, hurkatöltőt s ki tudhatja, hányféle tárgyat gyártanak némely „szarkák”. Mint az említett tárgyaláson felelősségre vont vegyipari szakmunkás, gázüzemi dolgozó, aki — mint mentségére említette — nem magának, hanem a Sajószentpéteri Üveggyárban dolgozó barátjának akart lopni a BVK-ból. S milyen módszerrel!? Arsene Lupin is így kezdhette annak idején ... Bort ígért a VEGYSZER portásának, aki belement a „buliba”, ám amikor sor került a lebonyolításra, közbejött egy idegen személy, és a cinkostárs portás letagadta a bort, a megegyezést, majd a társadalmi bíróság tárgyalásán azt is letagadta, hogy valaha látta az „amatőr tolvajt”. Üzemvezető, KISZ-bizalmi, munkatársak jelentek meg a tárgyaláson, a maguk módján védték is a fiatalembert. Most, amikor fegyelmi és lopás-ügy áll mögötte. Előző munkahelyéről áthelyezték, hogy majd az új kollektíva segít. Segített vajon? A lopási szándékból nem ez derült ki. A tárgyaláson pedig már késő volt, nem igaz ügyet védtek, akik melléálltak. Büntetése hoszszas meditálás után szigorú megrovás lett, bére sokáig nem emelkedik, nyereségre aligha számíthat, jutalmat nem kap belátható időn belül. A tárgyaláson elmondta, sokat olvas. Ám egyetlen szerzőt, vagy könyveimet nem tudott megnevezni. Olvas, de addig van együtt a könyvek hőseivel, amíg tekintete a sorokat rója. Egy ember — s még hány van? — aki olvas, de semmit nem kap az olvasástól, mert az emberektől, az őt körülvevőktől is alig kapott valamit. Háromezer, százezer, egymillió Fiatalember,, tizenkilenc éves. A Mü. M. 105. számú Tanintézetben kapott szakképzettséget. S amíg azt kutatom, vajon mit kapott emberileg az iskolától, zavarón érült fel emlékezetemben a diplomás ismerős megnyilvánulása. Ő is fiatal, talán huszonhat éves. Nem valószínű, hogy valaha is hasonló helyzetbe jutna. Ennyit — sok-sok más mellett — már ad az egyetem. De objektív értékítéletet... hm ... Diplomával a nadrágzsebben nem nehéz meglátni a százezreket érő felelőtlenséget. Ám szakmunkás oklevéllel is kötelező a háromezret. Mert mindkettőre bőven akad precedens. S nem is kell messzire mennünk. Mert a szilveszter a BVK egyetlen üzemrészében — hogy csak a diplomás fiatalember százezreit említsük — december utolsó és január első napján hozzávetőlegesen hetvenezer forintot engedett a csatornába a felelőtlen hozzá nem értés, a hozzáállás miatt Előtte szombat volt, tizenkettőig javították a két kérdéses berendezést, azután elmentek boldog új évet kívánni. S jó, ha valaki egyáltalán megkérdezi majd, miért nem hozták üzemképes állapotba a berendezést. Persze, indoklás van, s ez egymagában jó. Az már kevésbé, hogy büntetlenül lehet indokolni a tényleges munka helyett. Most, 1968 januárjában, néhány nappal az új gazdaságirányítási rendszer gyakorlati megvalósításának kezdetén. Háromezer, százezer, egymillió ... Tíz nap, száz nap, háromszázhatvanöt nap ... Megy az idő, emelkedik a veszteség — indokolatlanul, vagy olyan indoklással, amely kifogásnak is sánta jó néhány esetben. Egy tanulságos munkamódszer Persze, lehet jól is dolgozni. Hogy a hozzá nem értés és a tényleges szaktudás mellett maradjunk, végezetül álljon itt a példa: nem a presztízsféltés, hanem a közösség, a vállalat érdekeit szolgáló hozzáállás, munkamorál lehet az egyetlen célravezető út. " A BVK-ban ez idő szerint kilenc Nyugatról importált filmbepárló berendezés működik. Kitűnően. Pedig mindösszegy olyan dolgozó van a vállalatnál, aki ismeri a rendkívül érzékeny berendezést. Ezt az egy szakembert viszont valóban komolyan is veszik az illető üzem gazdasági vezetői. Az ottani művezető mondta el, hogy három napig állt az egyik filmbepárló az említett szerelő megbetegedése miatt De megérte. Sem Romániában, sem pedig az NRK- ban nem működnek ilyen biztonságosan a filmbepárlók, mint a Borsodi Vegyikombinátban. Követendő, hasznos gyakorlat, amit ha figyelembe vesznek a hetvenezer forintot — két napról van szó, ha a javítás késik, az összeg ugyanennyivel több lesz minden negyvennyolc órában — veszni hagyó üzemrészben, jogos lett volna az ünnep. Mert az történt, hogy a rossz berendezést háromszor szedték szét és rakták össze, anélkül, hogy a legelemibb javítást végezték volna rajta. Több szakember és vezető között egy sem volt, aki ismerte volna a készüléket. Ennek ellenére a presztizsféltésből, vagy más okból — hozzákezdtek a javításhoz, ál-hozzáértéssel, ahelyett, hogy elismerték volna hozzá nem értésüket és segítséget kértek volna. Nem vádaskodás — jogkörünk se lenne hozzá —, mindössze egy-két tanulság ez, jó és elvetendő példa, amire feltétlenül szükség van, hogy az új gazdasági mechanizmus jobb munkával, a vállalat, a közösség, egyáltalán a társadalom iránti nagyobb felelősségvállalással minél eredményesebben valósuljon meg. Ez pedig, bármilyen kiexponálás nélkül is közös érdeke — szűkebb körünkben — az egyénnek és a vállalatnak is. Magyar Tibor Sebzett udvariasság... A már minden évben hagyományossá vált Télapó ünnepi megemlékezés megtörtént a TVK-ban ez évben is, azzal a különbséggel, hogy az eddig már megszokott aktus helyett, más formában próbáltak megemlékezni a gyermekeknek oly maradandó élménynek számító Télapó ünnepségéről. De... A konferanszié rövid időn belül teljesen megismerhető lett nem a közönség elé való beszédtechnikájával és megjelenésével. No és a bohócok! Szegény szülők! Szinte már szemlesütve várták, mikor lesz vége a nadrágrugdosásnak. Ám, ami még a legfájóbb. A már említett konferanszié oly ügyetlenül próbálta bemutatni a Debreceni Csokonai Színház művészeit, hogy szinte szavaival megsebezte az udvariasság legelemibb szabályait is. Valljuk be őszintén , sikerülhetett volna jobban is ez az annyira várt kis ünnepség. N. M. Az úttörők is bizonyítanak Tiszaszederkényben, a gimnáziumban jól működő fiú kézilabda — női kosárlabda — kézilabda és egyéb sportágakon belül, igen szép eredményeket érnek el mind járási, mind megyei viszonylatban. Igen szép és említésre méltó a II. sz. általános iskola tanulói kézilabda-csapatának eredménye is. Az iskola kézilabda-csapata — melyet Vajda József tanár vezet — a járási, megyei és kerületi bajnokságok megnyerése után az Országos Úttörő Olimpián ezüstérmet szerzett. Debrecen város felszabadulásának októberben rendezett ünnepségén, az Országos Úttörő Olimpia 3 első helyezett-jének és Debrecen város válogatott csapatának versenyén, veretlenül az első helyen végeztek. Említésre méltó, hogy a kisebb korosztályosok közül is sok az érdeklődő a sportág iránt Tárlat , tehetséges fiatalember, LM- Szabó István alkotásaiból közelmúltban mutattunk be egy olajfestményt, most pedig Fejek című rajzát közöljük a kiállításra összeválogatott anyagából. Az érdekes, egyszerű kontrasztjaival ható rajzon szemléletesen érvényesülnek az árnyék- és fényhatások. A kivetített árnyékolások furcsává, de annál tetszetősebbé teszi a rajzot. Reméljük, hogy a zsűrizés után a Fejek című alkotást is láthatja majd a kiállítás közönsége. Tiszi sötétség vonult még a házak közein, de itt, a gyéren világított falu határán a kereső tekintetet bizonytalan tájékozódásra ítélte az éji sötét. Hónapokkal korábban jártam a faluban — akkor nappali fényben tárta elém házsorát az út. Most bizonytalanná tett a sötét. Vakon kutattam az ismerős házfalak után — tanácstalanul, hisz oly hasonlóak a falusi házak. A lány előre mutatott a sárga lámpa felé. A ház volt, ahová mentünk. Frissen tatarozott falára kimérten ömlött a pisla fény. A lomha kuvasz morogva, majd unott ugatással vette észre az érkezőt. A lány beszélt neki, jól ismert hangjára megnyugodott, beleegyezett ő is a látogatásba. Nyugtató félhomályba burkolta a szobát az állólámpa, ízléses bútorok, nagy levelű, lusta dísznövények hozták közel a szobát az először érkezőhöz. A könyvszekrény tetejéről békésen meredt rám a műanyag zsiráf; a Foxi Maxi-kalandok ismert figuráival árulkodott a lányszobáról. Békésen fonták át tekintetem a színek: a barna asztal halványzöld térítője nyugtatóan nyelte el a fényt, s a sötétpiros heverők fölött a falon ízléses tarkaságával vigyázta a lányszobai nyugalmat a faliszőnyeg. Esti csend vonult zavartalanul az ablak előtt. Elringatott a falusi házsorok nyugalma, hogy a friss kávé gőze térítsen magamhoz ismert illatával. * T nem láttam — éreztem az estét. „Csillagok L~ dideregtek...” Refrénként tért vissza újra, meg újra e mondat. Egyszer, magányos tépelődésem során jegyeztem fel. Nyitott ablak előtt ültem akkor, rideg, barátságtalan legényszobában. Tél volt, dideregtek a házfalak a feszülő hidegben. Mégsem csuktam be az ablakot, féltem lezárni a négy fal börtönét, féltem a rámrontó magányosságtól. Néztem a megdermedt éjszakát, tudatom minden rezzenésével viaskodtam a társtalanság ellen. És mégis, egyre társtalanabb lettem azon az éjszakán — a várt szerelem messze költözött. Háromszor feküdtem le, de a társtalanság mindig az ablakhoz sodort. • Tem látni — érezni lehet csak a távoli csillagok melegét. Fényükkel hozzák melegüket a társával boldog ember felé. Ott, a kis szobák otthon-melegében, egy faliszőnyeg s egy dísznövény között, ott bújik meg a boldogság, a nyugalom jóleső atmoszférája. És ilyenkor érezzük a távoli csillagok melegét.* Valahol egészen távol, a vietnami ég fölött minden este felragyog kékesfehér fényével egy csillag. Egy lány áll esténként a parányi izzó fénypont fókuszában. Talán Marija vagy Theng a lány neve, talán a mi számunkra teljességgel ismeretlen hangzású a név. Éjszaka van, a gyilkos robbanások sötét éjszakája. A távolban vérvörös fénnyel élnek egy falu parányi házai, szemközt a Vörös Folyó hullámai játszanak az ég apró fényeivel. A füst, a gyilkos bombák füstje egyre sűrűsödik, roncsol a lelkekben. A bombázók messze járnak, gyilkos terhüktől szabadult testük suhanva száll a levegőben. Mindenütt hömpölyögve árad a fekete vér, őrjöngve, szíveket tépen árad a völgy felé. A Vörös Folyó békés hullámai felcsapnak az égre és minden feketévé válik ezen az éjszakán. És ott, a legmagasabb hullámok között mezítelen csecsemő fuldoklik a vérben. Szájából habos vér szökell az égre, de ez a vér nem fekete — piros az ártatlan, haldokló csecsemő vére, pirosra festi a gyilkos bombázók kondenzcsíkjait. Marija — vagy talán Theng — az ég felé tekint, a haladó csecsemő felé és sikoltva veti ártatlan, szép testét a vérbe. Karja nagyokat csap meg, de egyre fárad a bűnök fekete mocskában. Nem érheti el már a halott kis csecsemőt, és úgy hal meg, hogy nem marad ereje még egyszer felsikoltani. És másnap, a vietnami házak falára száradt, fekete vér megöli a hajnali nap aranysugarait.* • • Üttem a barim asztal előtt, idegszálaim átszőtte a csend. Az üres kávéspohár üveghangon csilingelt és megcsendült benne a kanál. Távoli, halk muzsikát éreztem a csendben, magányos, síró csemballó húrjain hangzott a dal, valahol a képzeletben. És átfonta az érző idegeket a muzsikáló csend harmóniája. Bánfalva, 1967. szeptember. MAGYAR TIBOR 1968. JANUÁR 1. A gyerekek életben maradtak Ismét emberéletet veszélyeztetett a gondatlanság! Talán csak néhány perces késés egy arra járó idegen részéről; ha Grecskó Sándor nyugdíjas mélyebben elmerül gondolataiba; ha nem figyel oda a lakásból kiszűrődő füstre, akkor Tengely Jánosné, Kazincbarcika, Széchenyi út 43. alatti lakásán olyan tragédia játszódik le, amely egész életében nyomot hagy benne és ismerőseiben. A gyerekek a heverőn alighanem aludhattak. A szalmazsák azonban tüzet fogott a kályha melegétől, s a rajta heverő gyerekek a mérgező füsttől még mélyebb, öntudatlan álomba szenderültek. Ekkor haladt arra Grecskó Sándor nyugdíjas. Látta a kiszűrődő füstöt, behatolt a lakásba, ölébe kapta és a másik szobába vitte a két gyereket és eloltotta a tüzet. A tűzeset szerencsés kimenetele egy arra járó ember megfelelő lélekjelenlétén, gyors és határozott intézkedésén múlott