Borsodi Vegyész, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1968-01-05 / 1. szám

4 sofcsom recrest Egy tárgyalás margójára Emit tettem az esetet diplo­más ismerősömnek. Bosszúsan rámförmedt: — Na és?! A rongyos há­romezerért van úgy oda a vállalat? És a­ki­k százezres ká­rokat okoznak, vagy tízezreket raknak zsebre büntetlenül? Arról hallgattok, ugye? De ha egy melós kivisz egy vacak csövet, társadalmi bíróságra viszitek, fegyelmit kap, majd­hogynem vezércikket írtok róla! Megrettentem. Igaz, a százezer. Tud róla. Mások is, én is, mégis hall­gatunk, bűnös hallgatással. És akkor itt a háromezer, egy alig méternyi saválló cso­darab, amit el akart lopni egy szakmunkás. . . A diplomás­nak igaza van. A társadalmi bíróságnak is. Hiányozna hát az objektív középút? Nem. Lopás a háromezer, a százezres kárt okozó felelőt­lenség szintén. Csak éppen, nem minden esetben a száz­ezret vesszük észre úgy, aho­gyan legtöbbször a pár száz fo­rintot Bármelyik esetről le­gyen is szó, értékes forinto­kat jelentenek, amelyeket em­berek vesznek ki felelőtlenül az emberek zsebéből. Autoszifon, kávéfőző, hurkatöltő Nem a rosszindulat diktálja, de valóban gigászi feladat lenne számot adni arról, hány ezer forint vándorolt ki már a BVK-ból százmilliméteres átmérőjű saválló csövek for­májában. Micsoda luxus: mé­regdrága importanyagból ká­véfőzőt, hurkatöltőt s ki tud­hatja, hányféle tárgyat gyár­tanak némely „szarkák”. Mint az említett tárgyaláson fele­lősségre vont vegyipari szak­munkás, gázüzemi dolgozó, aki — mint mentségére emlí­tette — nem magának, hanem a Sajószentpéteri Üveggyár­ban dolgozó barátjának akart lopni a BVK-ból. S milyen módszerrel!? Arsene Lupin is így kezdhette annak idején ... Bort ígért a VEGYSZER por­tásának, aki belement a „bu­liba”, ám amikor sor került a lebonyolításra, közbejött egy idegen személy, és a cinkos­társ portás letagadta a bort, a megegyezést, majd a társa­dalmi bíróság tárgyalásán azt is letagadta, hogy valaha látta az „amatőr tolvajt”. Üzemvezető, KISZ-bizalmi, munkatársak jelentek meg a tárgyaláson, a maguk módján védték is a fiatalembert. Most, amikor fegyelmi és lopás-ügy áll mögötte. Előző munkahe­lyéről áthelyezték, hogy majd az új kollektíva segít. Segí­tett vajon? A lopási szándék­ból nem ez derült ki. A tár­gyaláson pedig már késő volt, nem igaz ügyet védtek, akik melléálltak. Büntetése hosz­­szas meditálás után szigorú megrovás lett, bére sokáig nem emelkedik, nyereségre aligha számíthat, jutalmat nem kap belátható időn be­lül. A tárgyaláson elmondta, sokat olvas. Ám egyetlen szerzőt, vagy könyveimet nem tudott megnevezni. Olvas, de addig van együtt a könyvek hőseivel, amíg tekintete a so­rokat rója. Egy ember — s még hány van? — aki olvas, de semmit nem kap az olva­sástól, mert az emberektől, az őt körülvevőktől is alig kapott valamit. Háromezer, százezer, egymillió Fiatalember,, tizenkilenc éves. A Mü. M. 105. számú Tanintézetben kapott szak­képzettséget. S amíg azt kuta­tom, vajon mit kapott embe­rileg az iskolától, zavarón ér­­ült fel emlékezetemben a dip­lomás ismerős megnyilvánu­lása. Ő is fiatal, talán huszon­hat éves. Nem valószínű, hogy valaha is hasonló helyzetbe jutna. Ennyit — sok-sok más mellett — már ad az egyetem. De objektív értékítéletet... hm ... Diplomával a nadrágzsebben nem nehéz meglátni a száz­ezreket érő felelőtlenséget. Ám szakmunkás oklevéllel is kö­telező a háromezret. Mert mindkettőre bőven akad pre­cedens. S nem is kell messzire mennünk. Mert a szilveszter a BVK egyetlen üzemrészében — hogy csak a diplomás fia­talember százezreit említsük — december utolsó és január első napján hozzávetőlegesen hetvenezer forintot engedett a csatornába a felelőtlen hozzá nem értés, a hozzáállás miatt Előtte szombat volt, tizen­kettőig javították a két kér­déses berendezést, azután el­mentek boldog új évet kí­vánni. S jó, ha valaki egyál­talán megkérdezi majd, miért nem hozták üzemképes álla­potba a berendezést. Persze, indoklás van, s ez egymagá­ban jó. Az már kevésbé, hogy büntetlenül lehet indokolni a tényleges munka helyett. Most, 1968 januárjában, néhány nap­pal az új gazdaságirányítási rendszer gyakorlati megvalósí­tásának kezdetén. Háromezer, százezer, egy­millió ... Tíz nap, száz nap, háromszázhatvanöt nap ... Megy az idő, emelkedik a veszteség — indokolatlanul, vagy olyan indoklással, amely kifogásnak is sánta jó néhány esetben. Egy tanulságos munkamódszer Persze, lehet jól is dolgozni. Hogy a hozzá nem értés és a tényleges szaktudás mellett maradjunk, végezetül álljon itt a példa: nem a presztízs­­féltés, hanem a közösség, a vállalat érdekeit szolgáló hoz­záállás, munkamorál lehet az egyetlen célravezető út. " A BVK-ban ez idő szerint kilenc Nyugatról importált filmbepárló berendezés műkö­dik. Kitűnően. Pedig mind­össze­gy olyan dolgozó van a vállalatnál, aki ismeri a rend­kívül érzékeny berendezést. Ezt az egy szakembert viszont valóban komolyan is veszik az illető üzem gazdasági ve­zetői. Az ottani művezető mondta el, hogy három napig állt az egyik filmbepárló az említett szerelő megbetegedése miatt De megérte. Sem Ro­mániában, sem pedig az NRK- ban nem működnek ilyen biz­tonságosan a filmbepárlók, mint a Borsodi Vegyikombi­nátban. Követendő, hasznos gyakor­lat, amit ha figyelembe vesz­nek a hetvenezer forintot — két napról van szó, ha a ja­vítás késik, az összeg ugyan­ennyivel több lesz minden negyvennyolc órában — veszni hagyó üzemrészben, jogos lett volna az ünnep. Mert az tör­tént, hogy a rossz berendezést háromszor szedték szét és rakták össze, anélkül, hogy a legelemibb javítást végezték volna rajta. Több szakember és vezető között egy sem volt, aki ismerte volna a készülé­ket. Ennek ellenére a presz­­tizsféltésből, vagy más okból — hozzákezdtek a javításhoz, ál-hozzáértéssel, ahelyett, hogy elismerték volna hozzá nem értésüket és segítséget kértek volna. Nem vádaskodás — jogkö­rünk se lenne hozzá —, mind­össze egy-két tanulság ez, jó és elvetendő példa, amire fel­tétlenül szükség van, hogy az új gazdasági mechanizmus jobb munkával, a vállalat, a közösség, egyáltalán a társa­dalom iránti nagyobb felelős­ségvállalással minél eredmé­nyesebben valósuljon meg. Ez pedig, bármilyen kiexponálás nélkül is közös érdeke — szű­­kebb körünkben — az egyén­nek és a vállalatnak is. Magyar Tibor Sebzett udvariasság... A már minden évben ha­gyományossá vált Télapó ün­nepi megemlékezés megtörtént a TVK-ban ez évben is, azzal a különbséggel, hogy az ed­dig már megszokott aktus he­lyett, más formában próbáltak megemlékezni a gyermekek­nek oly maradandó élmény­nek számító Télapó ünnepsé­géről. De... A konferanszié rövid időn belül teljesen megismerhető lett nem a közönség elé való beszédtechnikájával és megje­lenésével. No és a bohócok! Szegény szülők! Szinte már szemlesütve várták, mikor lesz vége a nadrágrugdosás­­nak. Ám, ami még a legfájóbb. A már említett konferanszié oly ügyetlenül próbálta bemu­tatni a Debreceni Csokonai Színház művészeit, hogy szin­te szavaival megsebezte az udvariasság legelemibb sza­bályait is. Valljuk be őszintén , si­kerülhetett volna jobban is ez az annyira várt kis ün­nepség. N. M. Az úttörők is bizonyítanak Tiszaszederkényben, a gim­náziumban jól működő fiú kézilabda — női kosárlabda — kézilabda és egyéb sportága­kon belül, igen szép eredmé­nyeket érnek el mind járási, mind megyei viszonylatban. Igen szép és említésre méltó a II. sz. általános iskola ta­nulói kézilabda-csapatának eredménye is. Az iskola kézilabda-csapata — melyet Vajda József tanár vezet — a járási, megyei és kerületi bajnokságok megnye­rése után az Országos Úttörő Olimpián ezüstérmet szerzett. Debrecen város felszabadu­lásának októberben rendezett­­ ünnepségén, az Országos Út­­­­törő Olimpia 3 első helyezett-­­­jének és Debrecen város vá­logatott csapatának versenyén, veretlenül az első helyen vé­geztek. Említésre méltó, hogy a ki­sebb korosztályosok közül is sok az érdeklődő a sportág iránt T­árlat , tehetséges fiatalember, LM- Szabó István alkotá­saiból közelmúltban mutattunk be egy olajfest­ményt, most pedig Fejek című rajzát közöljük a ki­állításra összeválogatott anyagából. Az érdekes, egy­szerű kontrasztjaival ható rajzon szemléletesen érvé­nyesülnek az árnyék- és fényhatások. A kivetített árnyékolások furcsává, de annál tetszetősebbé teszi a rajzot. Reméljük, hogy a zsűrizés után a Fejek című alkotást is láthatja majd a kiállítás közönsége. Ti­szi sötétség vonult még a házak közein, de itt, a gyéren világított falu határán a kereső tekintetet bizonytalan tájékozódás­ra ítélte az éji sötét. Hónapokkal korábban jártam a faluban — akkor nappali fényben tárta elém házsorát az út. Most bizonytalanná tett a sötét. Vakon ku­tattam az ismerős házfalak után — tanács­talanul, hisz oly hasonlóak a falusi házak. A lány előre mutatott a sárga lámpa felé. A ház volt, ahová mentünk. Frissen tataro­zott falára kimérten ömlött a pisla fény. A lomha kuvasz morogva, majd unott uga­tással vette észre az érkezőt. A lány beszélt neki, jól ismert hangjára megnyugodott, bele­egyezett ő is a látogatásba. Nyugtató­ félhomályba burkolta a szobát az állólámpa, ízléses bútorok, nagy levelű, lusta dísznövények hozták közel a szobát az először érkezőhöz. A könyvszekrény tetejéről béké­sen meredt rám a műanyag zsiráf; a Foxi Maxi-kalandok ismert figuráival árulkodott a lányszobáról. Békésen fonták át tekintetem a színek: a barna asztal halványzöld térítője nyugtatóan nyelte el a fényt, s a sötétpiros heverők fö­lött a falon ízléses tarkaságával vigyázta a lányszobai nyugalmat a faliszőnyeg. Esti csend vonult zavartalanul az ablak előtt. Elringatott a falusi házsorok nyugal­ma, hogy a friss kávé gőze térítsen magam­hoz ismert illatával. * T n­em láttam — éreztem az estét. „Csillagok L~ dideregtek...” Refrénként tért vissza újra, meg újra e mondat. Egyszer, magányos tépelődésem során jegyeztem fel. Nyitott ab­lak előtt ültem akkor, rideg, barátságtalan legényszobában. Tél volt, dideregtek a ház­falak a feszülő hidegben. Mégsem csuktam be az ablakot, féltem lezárni a négy fal börtö­nét, féltem a rámrontó magányosságtól. Néz­tem a megdermedt éjszakát, tudatom minden rezzenésével viaskodtam a társtalanság ellen. És mégis, egyre társtalanabb lettem azon az éjszakán — a várt szerelem messze költözött. Háromszor feküdtem le, de a társtalanság mindig az ablakhoz sodort. • T­­em látni — érezni lehet csak a távoli csil­­­­­­lagok melegét. Fényükkel hozzák mele­güket a társával boldog ember felé. Ott, a kis szobák otthon-melegében, egy faliszőnyeg s egy dísznövény között, ott bú­jik meg a boldogság, a nyugalom jóleső at­moszférája. És ilyenkor érezzük a távoli csillagok me­legét.* V­­alahol egészen távol, a vietnami ég fölött­­ minden este felragyog kékesfehér fényé­vel egy csillag. Egy lány áll esténként a pa­rányi izzó fénypont fókuszában. Talán Ma­rija vagy Theng a lány neve, talán a mi szá­munkra teljességgel ismeretlen hangzású a név. Éjszaka van, a gyilkos robbanások sötét éj­szakája. A távolban vérvörös fénnyel élnek egy falu parányi házai, szemközt a Vörös Folyó hullámai játszanak az ég apró fényei­vel. A füst, a gyilkos bombák füstje egyre sűrűsödik, roncsol a lelkekben. A bombázók messze járnak, gyilkos terhüktől szabadult testük suhanva száll a levegőben. Mindenütt hömpölyögve árad a fekete vér, őrjöngve, szíveket tépen árad a völgy felé. A Vörös Folyó békés hullámai felcsapnak az égre és minden feketévé válik ezen az éjsza­kán. És ott, a legmagasabb hullámok között mezítelen csecsemő fuldoklik a vérben. Szá­jából habos vér szökell az égre, de ez a vér nem fekete — piros az ártatlan, haldokló csecsemő vére, pirosra festi a gyilkos bom­bázók kondenzcsíkjait. Marija — vagy talán Theng — az ég felé tekint, a haladó csecsemő felé és sikoltva veti ártatlan, szép testét a vérbe. Karja nagyokat csap meg, de egyre fárad a bűnök fekete mocskában. Nem érheti el már a halott kis csecsemőt, és úgy hal meg, hogy nem marad ereje még egyszer felsikoltani. És másnap, a vietnami házak falára szá­radt, fekete vér megöli a hajnali nap arany­sugarait.* • • Ü­ttem a barim asztal előtt, idegszálaim át­­szőtte a csend. Az üres kávéspohár üveg­hangon csilingelt és megcsendült benne a ka­nál. Távoli, halk muzsikát éreztem a csend­ben, magányos, síró csemballó húrjain hang­zott a dal, valahol a képzeletben. És átfonta az érző idegeket a muzsikáló csend harmóniája. Bánfalva, 1967. szeptember. MAGYAR TIBOR 1968. JANUÁR 1. A gyerekek életben maradtak Ismét emberéletet veszé­lyeztetett a gondatlanság! Talán csak néhány perces késés egy arra járó idegen részéről; ha Grecskó Sán­dor nyugdíjas mélyebben elmerül gondolataiba; ha nem figyel oda a lakásból kiszűrődő füstre, akkor Ten­gely Jánosné, Kazincbarci­ka, Széchenyi út 43. alatti lakásán olyan tragédia ját­szódik le, amely egész éle­tében nyomot hagy benne és ismerőseiben. A gyerekek a heverőn alighanem aludhattak. A szal­mazsák azonban tüzet fo­gott a kályha melegétől, s a rajta heverő gyerekek a mérgező füsttől még mé­lyebb, öntudatlan álomba szenderültek. Ekkor haladt arra Grecs­kó Sándor nyugdíjas. Lát­ta a kiszűrődő füstöt, beha­tolt a lakásba, ölébe kapta és a másik szobába vitte a két gyereket és eloltotta a tüzet. A tűzeset szerencsés ki­menetele egy arra járó em­ber megfelelő lélekjelenlé­tén, gyors és határozott in­téz­kedés­én múlott

Next