Borsodi Vegyész, 1985. július-december (22. évfolyam, 27-51. szám)

1985-07-04 / 27. szám

4 Széksorok között... Éden bolog bogtalannak A napokban mutatták be a hazai filmszínházak Alain Jesaua francia rendező 1982-ben készült filmjét. Az Éden boldog-boldogtalannak című filmre képtelenség ráhúzni valamiféle skatulyát. A vígjáték, a tragédia és a szatíra műfajai között imbolyog ez az alkotás, sőt akár „pornóként” is árulhatná valamelyik videotéka. Arról szól, hogyan kell boldognak lenni. Főhősünk először ugyan boldogtalan — olyannyira, hogy bánatá­ban, depressziójában öngyilkos akar lenni. Leugrik hi­vatala emeleti ablakából, de fennakad a neonhirdetés betűiben és még csak meg sem sérül. Ez eddig bohó­zat is lehetne. De nem az, mert, a továbbiakban utó­pisztikus szatíra következik. Hősünk egy olyan pszi­chiáter kezelése alá kerül, akinek célja nem kisebb, mint boldogságra kezelni pácienseit. Működése sikeres, a földi éhen megvalósul hősünk és az orvos többi be­tege számára. Csakhogy elrettentő paradicsom ez, mert állandóan vigyorgó, érzéketlen és érzés nélküli, pusz­tán a tévé reklámjaira reagáló, egyébként minden mindegy bábuk lesznek a pszichiáter páciensei. Még az sem izgatja ő­ket, ha — miként ez hősünkkel is tör­ténik — a feleség a­ férj szeme láttára szeretkezik egy másik férfival. A történet így nagyjából még jó is lehetne, de saj­nos, nem az. Aligha vágyik bárki arra az öntudatlan boldogságra, amit az említett kezelés eredményez. Per­sze bárki elfogadná a főhős autóját, luxusvilláját. Elég, ha abban maradunk, hogy a reklámok „világképét” veszi célba a film. Alain Jessua rendezőnek — forgatókönyv társírójá­nak — csak elgondolásai­­voltak, azok is helyenként kidolgozatlanok és zavarosak, a megvalósítás minősé­gére már nem futotta erejéből. Lapos, hosszadalmas, gyakran unalmas, kimondottan erőtlen filmet csinált. A néhány éve készült produkció főszereplőjének, Pat­rick Dewaere-nak, öngyilkossága előtt ez volt az utolsó szerepe. — lechner — Jelenet a Szavanna fia című olasz kalandfilmből Hajdú Gábor: Az esőcsináló , M­olnár Károly kulaccsal a kezében felbaktatott a lép­csőn. A vállát és a karját húzta a nehéz bőrönd. Ilyen az én formám, motyogta, ki késné le a buszt, ha nem én. A sors fintora a szerencsémhez. Pedig olyan jól kezdődött ez az üdülés, mintha nem is én lennék a főszereplője. Te még sehol sem voltál SZOT-beutalóval, Karcsi bácsi, állt meg az asztala előtt Jutka. Először nem értette, miről van szó. Mindig mások mentek min­denhova, mások kapták a kitüntetéseket, a fizetéseme­lést. Később tudta meg, hogy az egyik főosztályvezető adta vissza az egyszemélyes beutalót, ugyanis abban az idő­pontban külföldön tartózkodik. Ő jólesően vette tudomá­sul, hogy Jutka neki ajánlja fel. Talán megsajnált (— mondta otthon Károly felesége —), biztosan ő is tudja, hogy mekkora mafla vagy. Amikor felszállt a vonatra és a nyitott ablakból kiin­tegetett a feleségének, úgy érezte, sajnálja az asszonyt, mert egyedül marad a lábasaival a lakásban. Neki is kellett volna ez a kikapcsolódás. De ha csak ilyet adtak? Az asszony nem tiltakozott, nem veszekedett, csendben csomagolta be Károly holmiját. Rá­fér a pihenés, mond­ta búcsúzóul, olyan nyúzott a képed, hogy szinte megriad tőled az ember. Károly felért a második emeletre, megtorpant az ajtó előtt. Nehezen illesztette a kulcsot a zárba, aztán széles­re tárta az ajtót. Keskeny, hosszú szobába lépett. Két ágy, asztal, székek, a falon kép. Ennyi, amit egyetlen pil­lantással felmért. Az egyik ágyon visszahajtva a paplan, tehát azt már elfoglalták. A két lépésnyi előtérben meg­kereste a szekrényt, berakosgatta a holmiját, és bekuk­kantott a fürdőszobába. Az orrát megcsapta valami kü­lönleges illat, beleszagolt a levegőbe, de nem érezte újra. Belenézett a tükörbe, őszülő hajú idegen nézett vissza rá, a szeme alatt elmélyült árkok. Megöregedtem, mor­mogta félhangosan, még pontosan tíz év és nyugdíjas le­szek. A vacsoránál is ez foglalkoztatta, tulajdonképpen úgy pergett le az életem, hogy semmi lényeges sem történt velem. Azt tartják rólam a kollégáim, hogy kétbalkezes vagyok. Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Felnyitotta a sze­mét, nyújtózott az ágyban. A szomszéd ágyra pillantott, a szobatársa már elment, vagy talán haza se jött. Este csak néhány percig beszéltek, a fiatalember vastag puló­vert húzott magára, az ajtóból szólt vissza, ne zárja be, nem akarok dörömbölni. A vacsoránál egy dekoratív, sző­ke nő mellett ült, Károly közelében. Mintha, évek óta ismernék egymást, nézte őket irigykedve. Úgy érezte, ő is szívesen társalogna azzal az asszonnyal. Talán le is fekszenek, ezzel a gondolattal aludt el, nem tudta miért, mint az itatásba beleivódott gondolatai közé a félté­kenység. P­edig semmi közöm ahhoz a nőhöz, morfondírozott magában, míg öltözött. Talán olyan ez, mint vala­mi lehetőség a jobb életre. Mintegy értékes arany­tárgy, amit megtalálhat az ember, akár ásás közben a földben, akár az úton, bárhol. Van, aki megtalálja, mert arra született, van, aki sohasem akad rá, pedig ott van mellette, éljen akár száz évig is. Kiballagott a szélesre tárt kapun a parkba. Csodaszép itt, mondta nem messze tőle egy nő, néhányan nádszékben ültek, kártya a ke­zükben. Károly kikerülte őket, kiment a nagy kapun. Va­lahol itt van a tó, gondolta, itt az üdülő közelében. Bár nem akart fürödni, de leülhet a partra egy padra és néz­heti a vizet, a hullámok ritmusát, s a víz mozgását. Vá­gyott a nyugalomra. Ahogy kívül került a kapun, beleszagolt a levegőbe, valahonnan a felhevült rétek forróságát lopta az alig mozduló szellő az utat szegélyező platánok közé. Széna és nyers fű illata keveredett az enyhe benzinszaggal. Molnár Károly tovább haladt a platánok árnyékában. Egyszerre megcsapta a tó lehelete. Meggyorsította lépteit. Rövidesen elfogytak mellőle a házak, már csak díszbok­rok között haladt tova és kisvártatva kinyílt előtte a víz­tükör. Egy félárnyékos helyen keresett egy követ és ráült. A víz fölött párába vesztek a túloldal dombjai, csupa szürke, kék meg zöld szín és Molnár Károly rövid idő múlva úgy érezte, hogy a szemébe, a tüdejébe és a ge­rincébe ivódnak ezek a pasztellszínek. Lassan kioldódtak tagjaiból a görcsök és hátradőlve elengedte magát. Az az én bajom, gondolta, hogy túlságosan földhözragadt va­gyok. Valahogy rosszul irányítottam az életemet, vagy talán nem is irányítottam, az sodort mindig magával úgy, ahogy akart. (Folytatjuk) BORSODI VÉG VESZ Szőke Lajos: Becsült távolságok Azt mondod talány, de én tudom, hogyan oszlik százfelé egy sor érintés között a szorítás, tolvajszülte alkalmakat játszom veled, magamhoz szinkronozlak, mindig más és más a pillanat zamata — átvirrasztott éjjeleket ígérek neked, ujjaid bögyének hízelgő bőrbársony­a la­pot, becsült távolságokat terítek érzékszerveid köré, pelenka-magányt, ablak mögötti fuldoklásokat, miközben kiskertünkben á csatok illata között otoz a tavasz — És azt mondom talány, pedig te tudod, hogyan simulnak egymáshoz a sejtek, s mennyire szorít kötelmeivel majd­­ az anyaság. Fáklya­ismertető A világifjúsági találkozót beharangozó Fáklya-cikkek sorában ezúttal a VIT-fővá­­rosok közötti televíziós híd­ról olvashatunk a népszerű képeslap idei, 13. számában. A televíziós műsort — a cí­me: Üdvözlünk, fesztivál! — budapesti, szófiai és helsin­ki színhelyeken vették föl. A ny­ári utazások jegyében készült a volgai riport, amely egy turistahajó útját kíséri végig a nagy folyón. Sokszí­nű, hangulatos leírás. „Vi­zes” téma az Arai-tengert, s annak természeti, gazdasági oldalait bemutató riport is. S végül vizekre kalauzol el — ha kisebbekre is — az az in­terjú, amely egy díszhalte­­nyésztővel készült. Könnyed, nyárias összeállí­tással szolgál a Panoráma ro­vat, s a Szovjetunió népei­nek konyhaművészetéből íze­ltőt nyújtó receptgyűjtemény . A sportoldal is a nyár, a tu­risztika jegyében íródott. „Komolyabb* témákká® foglalkozik az MSZBT meg­alakulásának 40. évforduló­járól megemlékező ünnepi írás, valamint a potsdami tárgyalásokat felelevenítő történelmi visszaemlékezés. Felhívás művelődési otthonokhoz! A Gödöllői Művelődési Központ eddig kétszer (1982-ben és 1983-ban) rendezte meg a „Lehetetlen tárgyaink” című be­mutatót, amelyen a lakosság segítségével olyan eszközöket, tárgyakat és egyéb „lehetetlenségeket” mutatott be, melyek a rossz tervezés vagy kivitelezés miatt funkcióiknak nem, vagy nagy hibákkal felelnek csak meg. A bemutatóra rossz helyesírású árcéduláktól kezdve a su­ta mindennapi használati eszközökön át a település visszás jelenségeiig (fotókon, karikatúrákon) bezárólag, több száz „lehetetlenséget” gyűjtöttünk össze, amelyek részint a gyűj­tés során, részint a kiállítás látogatottságáig megmozgatta nemcsak a város, hanem a körzet lakosságét is. Konkrét eredményként könyveltük el, hogy a Sabaria Cipőgyár a kiállítás kapcsán egyik termékét­­ megváltoztatta, s az újjal BNV-nagydíjat nyert., Intézményünk 1986 februárjában ismét megrendezi ezt a bemutatót, új „lehetetlenségekkel”. Meggyőződésünk azonban, hogy ha a művelődési intézmények közül több vállalkozna hasonló bemutatóra, az egyszerre, egy időben saját gyűjtésű anyagokból álló kiállítások nagy eredményeket hozhatnak abban, hogy a hibás tárgyakat tervezőik, gyártóik módosít­sák. Ezért felhívással fordulunk azokhoz a művelődési intéz­ményekhez, amelyek vállalkoznának — helyi specialitások­kal gazdagítva — 1986 februárjában egy ilyen kiállítás meg­rendezésére, hogy jelezzék intézményünknek 1985. október 31-ig. Ennek alapján közösen összehangolnánk a tervezett bemu­tató időpontját, a helyi szervezést és sajátosságokat, a közös propagandát Javasoljuk közösen megállapított „lehetetlen­­ségi díjak” kidolgozását, és majd kiosztását, egyéb, sajátos kísérőrendezvények szervezését. Cím: 2100 Gödöllő, Szabadság u. 6. Petőfi Sándor Műve­lődési Központ. Telefon: 06-28-20775, 06-28-20977, 06-28-20416, 06-28-20246. A Gödöllői Művelődési Központ munkatársa Könyv a vaskorról Gondolatok Galgóczi műviről A könyv címe, a Vidravas természetesen jelkép. Szim­bóluma az emberi személyi­séget megnyomorító hatalmi szorításnak. Togliatti, a hí­res olasz kommunista nem hisz a személyi kultuszban. Megkonstruált rendszerről beszél. Galgóczi Erzsébet fő­hőse, Orsolya sorsa a rend­szer minden oldalú szorításá­ban vergődő, esendő ember megrázó dokumentuma. Do­kumentum, mert annyira hi­teles. A szerző is írja, hogy ezek­ben az esztendőkben, ponto­sabban 1950 és 1952 között 400 ezer ember ült börtön­ben. Tízezreket telepítettek ki. A XIX. században felsza­badított egésztelkes jobbá­gyok kuláknak számítottak volna... És mégis sokan hittek az új világban. Szá­mukra volt a legkeservesebb a csalódás, Rév Orsolya is elkötelezett kommunistának vallotta magát. Az iskolából történő kicsapása után még mindig agitálta a koncepciós per útján börtönbe jutott tu­dás meggyötört feleségét, Si­mon Pálnét. A szeme lassan nyílott ki. Pesten mosolygó parasztokat látott a képző­­művészeti kiállításon, otthon, a kis faluban még tüzelőre sem futotta. A brosúrák csúcstermések sorozatáról számoltak be, otthon retteg­tek a beszolgáltatás terror­jától. A rendszer kiszolgálói — mint Orsolya szeretője, Sóvári őrnagy — villában laktak, csipkefüggönyös szo­bában, és nagy fekete autó­val közlekedtek, a parasztok otthon egy szobában húzód­tak össze, helében mostak és halálra dolgozták magukat. Rákosi az ellenséggel rioga­tott és börtönbe zárta a kom­munistákat. A falusiak örö­mükben leitták magukat, amikor megtudták, hogy a magyar nép „bölcs vezére” egészségi állapotára való hi­vatkozással lemondott. És jött 1956, amikor Rév Orso­lya felült a vonatra és meg sem állt Királyszékig, ahol nevelni akarta a gyerekeket. Erről szól a Vidravas. 1985-ben jelent meg. — balázsi — • 1985. július 4.

Next