Borsodi Vegyész, 1985. július-december (22. évfolyam, 27-51. szám)
1985-07-04 / 27. szám
4 Széksorok között... Éden bolog bogtalannak A napokban mutatták be a hazai filmszínházak Alain Jesaua francia rendező 1982-ben készült filmjét. Az Éden boldog-boldogtalannak című filmre képtelenség ráhúzni valamiféle skatulyát. A vígjáték, a tragédia és a szatíra műfajai között imbolyog ez az alkotás, sőt akár „pornóként” is árulhatná valamelyik videotéka. Arról szól, hogyan kell boldognak lenni. Főhősünk először ugyan boldogtalan — olyannyira, hogy bánatában, depressziójában öngyilkos akar lenni. Leugrik hivatala emeleti ablakából, de fennakad a neonhirdetés betűiben és még csak meg sem sérül. Ez eddig bohózat is lehetne. De nem az, mert, a továbbiakban utópisztikus szatíra következik. Hősünk egy olyan pszichiáter kezelése alá kerül, akinek célja nem kisebb, mint boldogságra kezelni pácienseit. Működése sikeres, a földi éhen megvalósul hősünk és az orvos többi betege számára. Csakhogy elrettentő paradicsom ez, mert állandóan vigyorgó, érzéketlen és érzés nélküli, pusztán a tévé reklámjaira reagáló, egyébként minden mindegy bábuk lesznek a pszichiáter páciensei. Még az sem izgatja őket, ha — miként ez hősünkkel is történik — a feleség a férj szeme láttára szeretkezik egy másik férfival. A történet így nagyjából még jó is lehetne, de sajnos, nem az. Aligha vágyik bárki arra az öntudatlan boldogságra, amit az említett kezelés eredményez. Persze bárki elfogadná a főhős autóját, luxusvilláját. Elég, ha abban maradunk, hogy a reklámok „világképét” veszi célba a film. Alain Jessua rendezőnek — forgatókönyv társírójának — csak elgondolásaivoltak, azok is helyenként kidolgozatlanok és zavarosak, a megvalósítás minőségére már nem futotta erejéből. Lapos, hosszadalmas, gyakran unalmas, kimondottan erőtlen filmet csinált. A néhány éve készült produkció főszereplőjének, Patrick Dewaere-nak, öngyilkossága előtt ez volt az utolsó szerepe. — lechner — Jelenet a Szavanna fia című olasz kalandfilmből Hajdú Gábor: Az esőcsináló , Molnár Károly kulaccsal a kezében felbaktatott a lépcsőn. A vállát és a karját húzta a nehéz bőrönd. Ilyen az én formám, motyogta, ki késné le a buszt, ha nem én. A sors fintora a szerencsémhez. Pedig olyan jól kezdődött ez az üdülés, mintha nem is én lennék a főszereplője. Te még sehol sem voltál SZOT-beutalóval, Karcsi bácsi, állt meg az asztala előtt Jutka. Először nem értette, miről van szó. Mindig mások mentek mindenhova, mások kapták a kitüntetéseket, a fizetésemelést. Később tudta meg, hogy az egyik főosztályvezető adta vissza az egyszemélyes beutalót, ugyanis abban az időpontban külföldön tartózkodik. Ő jólesően vette tudomásul, hogy Jutka neki ajánlja fel. Talán megsajnált (— mondta otthon Károly felesége —), biztosan ő is tudja, hogy mekkora mafla vagy. Amikor felszállt a vonatra és a nyitott ablakból kiintegetett a feleségének, úgy érezte, sajnálja az asszonyt, mert egyedül marad a lábasaival a lakásban. Neki is kellett volna ez a kikapcsolódás. De ha csak ilyet adtak? Az asszony nem tiltakozott, nem veszekedett, csendben csomagolta be Károly holmiját. Ráfér a pihenés, mondta búcsúzóul, olyan nyúzott a képed, hogy szinte megriad tőled az ember. Károly felért a második emeletre, megtorpant az ajtó előtt. Nehezen illesztette a kulcsot a zárba, aztán szélesre tárta az ajtót. Keskeny, hosszú szobába lépett. Két ágy, asztal, székek, a falon kép. Ennyi, amit egyetlen pillantással felmért. Az egyik ágyon visszahajtva a paplan, tehát azt már elfoglalták. A két lépésnyi előtérben megkereste a szekrényt, berakosgatta a holmiját, és bekukkantott a fürdőszobába. Az orrát megcsapta valami különleges illat, beleszagolt a levegőbe, de nem érezte újra. Belenézett a tükörbe, őszülő hajú idegen nézett vissza rá, a szeme alatt elmélyült árkok. Megöregedtem, mormogta félhangosan, még pontosan tíz év és nyugdíjas leszek. A vacsoránál is ez foglalkoztatta, tulajdonképpen úgy pergett le az életem, hogy semmi lényeges sem történt velem. Azt tartják rólam a kollégáim, hogy kétbalkezes vagyok. Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Felnyitotta a szemét, nyújtózott az ágyban. A szomszéd ágyra pillantott, a szobatársa már elment, vagy talán haza se jött. Este csak néhány percig beszéltek, a fiatalember vastag pulóvert húzott magára, az ajtóból szólt vissza, ne zárja be, nem akarok dörömbölni. A vacsoránál egy dekoratív, szőke nő mellett ült, Károly közelében. Mintha, évek óta ismernék egymást, nézte őket irigykedve. Úgy érezte, ő is szívesen társalogna azzal az asszonnyal. Talán le is fekszenek, ezzel a gondolattal aludt el, nem tudta miért, mint az itatásba beleivódott gondolatai közé a féltékenység. Pedig semmi közöm ahhoz a nőhöz, morfondírozott magában, míg öltözött. Talán olyan ez, mint valami lehetőség a jobb életre. Mintegy értékes aranytárgy, amit megtalálhat az ember, akár ásás közben a földben, akár az úton, bárhol. Van, aki megtalálja, mert arra született, van, aki sohasem akad rá, pedig ott van mellette, éljen akár száz évig is. Kiballagott a szélesre tárt kapun a parkba. Csodaszép itt, mondta nem messze tőle egy nő, néhányan nádszékben ültek, kártya a kezükben. Károly kikerülte őket, kiment a nagy kapun. Valahol itt van a tó, gondolta, itt az üdülő közelében. Bár nem akart fürödni, de leülhet a partra egy padra és nézheti a vizet, a hullámok ritmusát, s a víz mozgását. Vágyott a nyugalomra. Ahogy kívül került a kapun, beleszagolt a levegőbe, valahonnan a felhevült rétek forróságát lopta az alig mozduló szellő az utat szegélyező platánok közé. Széna és nyers fű illata keveredett az enyhe benzinszaggal. Molnár Károly tovább haladt a platánok árnyékában. Egyszerre megcsapta a tó lehelete. Meggyorsította lépteit. Rövidesen elfogytak mellőle a házak, már csak díszbokrok között haladt tova és kisvártatva kinyílt előtte a víztükör. Egy félárnyékos helyen keresett egy követ és ráült. A víz fölött párába vesztek a túloldal dombjai, csupa szürke, kék meg zöld szín és Molnár Károly rövid idő múlva úgy érezte, hogy a szemébe, a tüdejébe és a gerincébe ivódnak ezek a pasztellszínek. Lassan kioldódtak tagjaiból a görcsök és hátradőlve elengedte magát. Az az én bajom, gondolta, hogy túlságosan földhözragadt vagyok. Valahogy rosszul irányítottam az életemet, vagy talán nem is irányítottam, az sodort mindig magával úgy, ahogy akart. (Folytatjuk) BORSODI VÉG VESZ Szőke Lajos: Becsült távolságok Azt mondod talány, de én tudom, hogyan oszlik százfelé egy sor érintés között a szorítás, tolvajszülte alkalmakat játszom veled, magamhoz szinkronozlak, mindig más és más a pillanat zamata — átvirrasztott éjjeleket ígérek neked, ujjaid bögyének hízelgő bőrbársonya lapot, becsült távolságokat terítek érzékszerveid köré, pelenka-magányt, ablak mögötti fuldoklásokat, miközben kiskertünkben á csatok illata között otoz a tavasz — És azt mondom talány, pedig te tudod, hogyan simulnak egymáshoz a sejtek, s mennyire szorít kötelmeivel majd az anyaság. Fáklyaismertető A világifjúsági találkozót beharangozó Fáklya-cikkek sorában ezúttal a VIT-fővárosok közötti televíziós hídról olvashatunk a népszerű képeslap idei, 13. számában. A televíziós műsort — a címe: Üdvözlünk, fesztivál! — budapesti, szófiai és helsinki színhelyeken vették föl. A nyári utazások jegyében készült a volgai riport, amely egy turistahajó útját kíséri végig a nagy folyón. Sokszínű, hangulatos leírás. „Vizes” téma az Arai-tengert, s annak természeti, gazdasági oldalait bemutató riport is. S végül vizekre kalauzol el — ha kisebbekre is — az az interjú, amely egy díszhaltenyésztővel készült. Könnyed, nyárias összeállítással szolgál a Panoráma rovat, s a Szovjetunió népeinek konyhaművészetéből ízeltőt nyújtó receptgyűjtemény . A sportoldal is a nyár, a turisztika jegyében íródott. „Komolyabb* témákká® foglalkozik az MSZBT megalakulásának 40. évfordulójáról megemlékező ünnepi írás, valamint a potsdami tárgyalásokat felelevenítő történelmi visszaemlékezés. Felhívás művelődési otthonokhoz! A Gödöllői Művelődési Központ eddig kétszer (1982-ben és 1983-ban) rendezte meg a „Lehetetlen tárgyaink” című bemutatót, amelyen a lakosság segítségével olyan eszközöket, tárgyakat és egyéb „lehetetlenségeket” mutatott be, melyek a rossz tervezés vagy kivitelezés miatt funkcióiknak nem, vagy nagy hibákkal felelnek csak meg. A bemutatóra rossz helyesírású árcéduláktól kezdve a suta mindennapi használati eszközökön át a település visszás jelenségeiig (fotókon, karikatúrákon) bezárólag, több száz „lehetetlenséget” gyűjtöttünk össze, amelyek részint a gyűjtés során, részint a kiállítás látogatottságáig megmozgatta nemcsak a város, hanem a körzet lakosságét is. Konkrét eredményként könyveltük el, hogy a Sabaria Cipőgyár a kiállítás kapcsán egyik termékét megváltoztatta, s az újjal BNV-nagydíjat nyert., Intézményünk 1986 februárjában ismét megrendezi ezt a bemutatót, új „lehetetlenségekkel”. Meggyőződésünk azonban, hogy ha a művelődési intézmények közül több vállalkozna hasonló bemutatóra, az egyszerre, egy időben saját gyűjtésű anyagokból álló kiállítások nagy eredményeket hozhatnak abban, hogy a hibás tárgyakat tervezőik, gyártóik módosítsák. Ezért felhívással fordulunk azokhoz a művelődési intézményekhez, amelyek vállalkoznának — helyi specialitásokkal gazdagítva — 1986 februárjában egy ilyen kiállítás megrendezésére, hogy jelezzék intézményünknek 1985. október 31-ig. Ennek alapján közösen összehangolnánk a tervezett bemutató időpontját, a helyi szervezést és sajátosságokat, a közös propagandát Javasoljuk közösen megállapított „lehetetlenségi díjak” kidolgozását, és majd kiosztását, egyéb, sajátos kísérőrendezvények szervezését. Cím: 2100 Gödöllő, Szabadság u. 6. Petőfi Sándor Művelődési Központ. Telefon: 06-28-20775, 06-28-20977, 06-28-20416, 06-28-20246. A Gödöllői Művelődési Központ munkatársa Könyv a vaskorról Gondolatok Galgóczi műviről A könyv címe, a Vidravas természetesen jelkép. Szimbóluma az emberi személyiséget megnyomorító hatalmi szorításnak. Togliatti, a híres olasz kommunista nem hisz a személyi kultuszban. Megkonstruált rendszerről beszél. Galgóczi Erzsébet főhőse, Orsolya sorsa a rendszer minden oldalú szorításában vergődő, esendő ember megrázó dokumentuma. Dokumentum, mert annyira hiteles. A szerző is írja, hogy ezekben az esztendőkben, pontosabban 1950 és 1952 között 400 ezer ember ült börtönben. Tízezreket telepítettek ki. A XIX. században felszabadított egésztelkes jobbágyok kuláknak számítottak volna... És mégis sokan hittek az új világban. Számukra volt a legkeservesebb a csalódás, Rév Orsolya is elkötelezett kommunistának vallotta magát. Az iskolából történő kicsapása után még mindig agitálta a koncepciós per útján börtönbe jutott tudás meggyötört feleségét, Simon Pálnét. A szeme lassan nyílott ki. Pesten mosolygó parasztokat látott a képzőművészeti kiállításon, otthon, a kis faluban még tüzelőre sem futotta. A brosúrák csúcstermések sorozatáról számoltak be, otthon rettegtek a beszolgáltatás terrorjától. A rendszer kiszolgálói — mint Orsolya szeretője, Sóvári őrnagy — villában laktak, csipkefüggönyös szobában, és nagy fekete autóval közlekedtek, a parasztok otthon egy szobában húzódtak össze, helében mostak és halálra dolgozták magukat. Rákosi az ellenséggel riogatott és börtönbe zárta a kommunistákat. A falusiak örömükben leitták magukat, amikor megtudták, hogy a magyar nép „bölcs vezére” egészségi állapotára való hivatkozással lemondott. És jött 1956, amikor Rév Orsolya felült a vonatra és meg sem állt Királyszékig, ahol nevelni akarta a gyerekeket. Erről szól a Vidravas. 1985-ben jelent meg. — balázsi — • 1985. július 4.