Borsszem Jankó, 1902 (35. évfolyam, 1-52. (1778-1829.) szám)

1902-03-02 / 9. (1786.) szám

Cseveczés. — No komám, mondok, ma­ja Buti János beszél, hát gye­rünk fő ja karzatra. Aszongya ja Ferk­ó, hogy csupán csak azé’ ugyan kár lenne főmönni, mer’ hisz’ aztat azután is lehet hallani, miké magába mén, mer’ akko­r is úgy szokott deklamáli, mint a­­L Zob­elló, miké fojtogattya a­­­z anyjukját. Hanem azé’, aszon­gya, mönnyünk fő, mer’ aligha heccz nem lesz, és ez köll a magyarnak! — Az igaz, koma, hogy fura egy náczió vagyunk mink, mer’ előttünk egy képviselői dutellum, akinél röndessen senkinek se folyik a vére, kedvessebb, mint a vámkérdés vagy a kijegyezés, akinél pedig egy egész nemzet vérzik el­len szépet mondtam a ko­mának. Hát kellemetes is­mét onnan nézni a­z egészet. Úgy ülünk ott, mint a Konkolyi-Thege Miklós sógor­nak a csillagvizsgálójába: előttünk forgolódtak a politika égi birodalmának a testjei. Kérdi j a koma, hogy az a Konkolyi-e az, aki most a­z országnak a tanár gyereke lett? — Az a­ mondok. A nagy magyar Kopernikus. — Azzal történt, mongya ja koma, hogy miko­r­ Gyallán écéző fölállította a tubust, osztán kérdezte a Zámory Bélától: láttya-e a nagy medvét ? — hát a Zámory, hogy bosszantsa a Konkolyit, aszondta, hogy nem láthattya attól a tolástól, aki a lánczot a kezébe tartja. Igen jó mulattunk a komával. Mikó­ja Boti kiteresztette magából az angoly tudománnyát, Ferkó ódalba lükdösött, hogy aszongya: — Nézd csak a régi mamelukokat, miilyen nagy a­z örömük belűrü, oszt’ hogy vágnak komoly pofát. Éppen olyanok, mondja, mint a­z eladósodott atyafiak, akik részvevő képpel ásják körül a dúsgazdag beteg nagybácsi ágyát s akik közül a legbecsületessebb is ilyen kérdéssel fordul a nagyképüsködő doktorhoz: »Ugy­e kedves doktor úr, már megin nem hal meg a nagybácsi?« De legszebb volt nézni azt a boldog út boldog­talan nemzeti pártot. Miko­r azt látták, hogy még csak az egy Boti János az a vót nemzeti pártból, aki most is úgy beszél, mint három esztendővel ez­előtt: az egész nemzeti párt, ahogy beszélt, ekezdett zajongani. A Ferkó koma a karzatra sőhallotta, miko­ra Dr. Fülöp Béla mérgessen odaszólt a Witt­­mann János sógorhoz, hogy aszongya: »Hogyan lehet­­tetek egy párton ezzel a­z emberrel, aki igy kom­­prommitálja a volt nemzeti párt szellemi fölényének az ángya térgyit?« — És ezt az embert tartottuk mink nagy tehet­ségnek! mérgeskedött a Blaskovics Beri. Aszongya ja koma, hogy a Bánffy Dezső örüne vannak, ha látná, hogy Botit most azok nézik ki a parlamentbül, akik 1896-ban azet meg akarták ölni azék, mert a Botit kibuktatta. A Mónár János igazi elemije volt. Mikor a B­óti egy-egy nagyobb porczijóba adta az englis bil­lért, hát a praelátus ur olyan görcsössen csavargatta a böcsös homorú hasának a k­laszin hevederit, mint hogy ha­ja­zutolsó kálomistának a nyaka lett vóna benne. A Rakóczky Stefi meg úgy kajakát és ugrát, mint hogyha­ja hullámzó Adrija tetejin mászkát vóna, vagy mint hogy ha ja Vázsonyi- szorongatta 409 Kinizsinek a segítségire sietett vóna. Mondok a komának, hogy este a színházba kél elmenni. Véli jó koma, hogy valami híres színész gyón Japánból vagy Kinából, valami Szada Jankó. — Szada Jakka az hé! mondok nevetve, de hát az nem ember, hanem asszony. — Lehet, mer’ csakugyan hogy asszony, mondja a koma, akinek gyerekei a Dódika meg a Ródika, akiket szétoperátak. Aszongyák, hogy a hasát föl­­hasítja a színpadon, mer’ hogy azóta, hogy azokat a­z összeragadt gyerekeket kioperáták belüle, csak úgy van beférczölve neki a hasa, vagy hogy tán gombra jár. — Maj’ megnézzük hát azzal a fiahordó asz­­szonyt is, mondok, hanem addig is mennyünk el a Magyar Színházba. El is mentünk. A Fedák Sári jádzott benne. Hát a komával azóta nem lehet bírni, mióta a Zsuzsát meglátta. A koma úgy viselkedett, hogy mindenki megbotránkozott rajta, még maga a Zichy Jenő gróf is, aki minden este jött át a »Lotti ezredibe« és úgy hallgat, mintha csak valami ázsiai öreg Zichy - nek a testamentomát avasnák fe felette, akit a szuk­­czédát. A koma meg mindég a gólya-nótát fújta. — Hát hogy ha a mítosz állna meg, mi szeretné’ lenni komám? kérdem. — Én? Hattyú, fölhő, bika, arany­ eső! bömböte ja Ferkó. Ráczitátom, hogy: sokat akar a szarka, s a többi. Aszongya ja koma, hogy a Lónyay Sándor só­gor, aki­­azért a leghíressebb nyugalmazott főispán, mer’ hogy a Fedák Zsuzsát sokszor ringatta ja telibe, persze mint kis­lányt, most üzet, má’­hogy a komát, meg akarja feleségesíteni valami Vodér nagyságával. — Tán csak nem azzal a Vodérnéval, akit a mút héten temettünk el 102 esztendős korába Ha­lason? kérdem a komát. — Nem! feleli jó koma. Mer ez valami Mme Jane de la Vaudere Páriából, aki erővel férjbe akar menni. — Hát te mit csinálnál a feleségeddel? kérdem. — Hát megérdeműné az a hat millióm frank, hogy elválják értté tüle, feleli ja koma. — No­ha jazz zsebre vágod, oda­­is hagyod te a demokratákat komám, mondok.

Next