Borsszem Jankó, 1902 (35. évfolyam, 1-52. (1778-1829.) szám)
1902-03-02 / 9. (1786.) szám
Cseveczés. — No komám, mondok, maja Buti János beszél, hát gyerünk fő ja karzatra. Aszongya ja Ferkó, hogy csupán csak azé’ ugyan kár lenne főmönni, mer’ hisz’ aztat azután is lehet hallani, miké magába mén, mer’ akkor is úgy szokott deklamáli, mint aL Zobelló, miké fojtogattya az anyjukját. Hanem azé’, aszongya, mönnyünk fő, mer’ aligha heccz nem lesz, és ez köll a magyarnak! — Az igaz, koma, hogy fura egy náczió vagyunk mink, mer’ előttünk egy képviselői dutellum, akinél röndessen senkinek se folyik a vére, kedvessebb, mint a vámkérdés vagy a kijegyezés, akinél pedig egy egész nemzet vérzik ellen szépet mondtam a komának. Hát kellemetes ismét onnan nézni az egészet. Úgy ülünk ott, mint a Konkolyi-Thege Miklós sógornak a csillagvizsgálójába: előttünk forgolódtak a politika égi birodalmának a testjei. Kérdi j a koma, hogy az a Konkolyi-e az, aki most az országnak a tanár gyereke lett? — Az a mondok. A nagy magyar Kopernikus. — Azzal történt, mongya ja koma, hogy mikor Gyallán écéző fölállította a tubust, osztán kérdezte a Zámory Bélától: láttya-e a nagy medvét ? — hát a Zámory, hogy bosszantsa a Konkolyit, aszondta, hogy nem láthattya attól a tolástól, aki a lánczot a kezébe tartja. Igen jó mulattunk a komával. Mikója Boti kiteresztette magából az angoly tudománnyát, Ferkó ódalba lükdösött, hogy aszongya: — Nézd csak a régi mamelukokat, miilyen nagy az örömük belűrü, oszt’ hogy vágnak komoly pofát. Éppen olyanok, mondja, mint az eladósodott atyafiak, akik részvevő képpel ásják körül a dúsgazdag beteg nagybácsi ágyát s akik közül a legbecsületessebb is ilyen kérdéssel fordul a nagyképüsködő doktorhoz: »Ugye kedves doktor úr, már megin nem hal meg a nagybácsi?« De legszebb volt nézni azt a boldog út boldogtalan nemzeti pártot. Mikor azt látták, hogy még csak az egy Boti János az a vót nemzeti pártból, aki most is úgy beszél, mint három esztendővel ezelőtt: az egész nemzeti párt, ahogy beszélt, ekezdett zajongani. A Ferkó koma a karzatra sőhallotta, mikora Dr. Fülöp Béla mérgessen odaszólt a Wittmann János sógorhoz, hogy aszongya: »Hogyan lehettetek egy párton ezzel az emberrel, aki igy komprommitálja a volt nemzeti párt szellemi fölényének az ángya térgyit?« — És ezt az embert tartottuk mink nagy tehetségnek! mérgeskedött a Blaskovics Beri. Aszongya ja koma, hogy a Bánffy Dezső örüne vannak, ha látná, hogy Botit most azok nézik ki a parlamentbül, akik 1896-ban azet meg akarták ölni azék, mert a Botit kibuktatta. A Mónár János igazi elemije volt. Mikor a Bóti egy-egy nagyobb porczijóba adta az englis billért, hát a praelátus ur olyan görcsössen csavargatta a böcsös homorú hasának a klaszin hevederit, mint hogy hajazutolsó kálomistának a nyaka lett vóna benne. A Rakóczky Stefi meg úgy kajakát és ugrát, mint hogyhaja hullámzó Adrija tetejin mászkát vóna, vagy mint hogy ha ja Vázsonyi- szorongatta 409 Kinizsinek a segítségire sietett vóna. Mondok a komának, hogy este a színházba kél elmenni. Véli jó koma, hogy valami híres színész gyón Japánból vagy Kinából, valami Szada Jankó. — Szada Jakka az hé! mondok nevetve, de hát az nem ember, hanem asszony. — Lehet, mer’ csakugyan hogy asszony, mondja a koma, akinek gyerekei a Dódika meg a Ródika, akiket szétoperátak. Aszongyák, hogy a hasát fölhasítja a színpadon, mer’ hogy azóta, hogy azokat az összeragadt gyerekeket kioperáták belüle, csak úgy van beférczölve neki a hasa, vagy hogy tán gombra jár. — Maj’ megnézzük hát azzal a fiahordó aszszonyt is, mondok, hanem addig is mennyünk el a Magyar Színházba. El is mentünk. A Fedák Sári jádzott benne. Hát a komával azóta nem lehet bírni, mióta a Zsuzsát meglátta. A koma úgy viselkedett, hogy mindenki megbotránkozott rajta, még maga a Zichy Jenő gróf is, aki minden este jött át a »Lotti ezredibe« és úgy hallgat, mintha csak valami ázsiai öreg Zichy - nek a testamentomát avasnák fe felette, akit a szukczédát. A koma meg mindég a gólya-nótát fújta. — Hát hogy ha a mítosz állna meg, mi szeretné’ lenni komám? kérdem. — Én? Hattyú, fölhő, bika, arany eső! bömböte ja Ferkó. Ráczitátom, hogy: sokat akar a szarka, s a többi. Aszongya ja koma, hogy a Lónyay Sándor sógor, akiazért a leghíressebb nyugalmazott főispán, mer’ hogy a Fedák Zsuzsát sokszor ringatta ja telibe, persze mint kislányt, most üzet, má’hogy a komát, meg akarja feleségesíteni valami Vodér nagyságával. — Tán csak nem azzal a Vodérnéval, akit a mút héten temettünk el 102 esztendős korába Halason? kérdem a komát. — Nem! feleli jó koma. Mer ez valami Mme Jane de la Vaudere Páriából, aki erővel férjbe akar menni. — Hát te mit csinálnál a feleségeddel? kérdem. — Hát megérdeműné az a hat millióm frank, hogy elválják értté tüle, feleli ja koma. — Noha jazz zsebre vágod, odais hagyod te a demokratákat komám, mondok.