Borsszem Jankó, 1908. január-június (41. évfolyam, 1-26. (2091-2116.) szám)
1908-01-05 / 1. (2091) szám
2 ÚJÉVI ÜDVÖZLET A BETEGÁGYNÁL. A pártvezérnek betegágya mellett A párt újévi üdvözletre gyűl. Pirospozsgások töltik meg a termet, Csak a vezérük sápadt egyedül. Zsíros vidékről csupa mokra, izmos, Szélbal magyar, mely itt köszönt, a párt — De gyötri a vezért rheumatizmus, Neki, szegénynek, szellő is megárt. Az üdvözlőkbül szinte bőg az épség, — Kitűnő mellek, gyomrok és vesék. Az üdvözöltnek kínos szenvedését Fokozza az aléltság, gyöngeség. De amint kezdi üdvözlő beszédét Az ép erősök szálas szónoka: Az üdvözölt beteg gyógyulva néz szét S merő önérzet büszke homloka. Tűnik az épebb fizikum hatalma, S föltétlen úr a csúfos, gyönge lény. Az üdvözlő mind, mintha szolga volna, Az üdvözölt beteg: merő fölény. Bizánczi édes szókkal hizelegnek, Hajlonganak az izmos hódolók A nagy nevével hatalmas betegnek, S miként a tömjén füstölög a bók. Az üdvözlésben nincs önérzet semmi, De benne van a mély alázkodás, Hogy ez a párt a nagy név nélkül semmi, Hogy csak a nagy név hatása csodás. E nagy nevet viselni olyan érdem, Mely érdemelten pártot nagyra vitt — Ezért üdvözük tömjénezve, térden A nagynevű beteg vezért ma itt. Az üdvözölt vezérnek hogy ne esnék Egészségére e mély hódolat. Nincs a világon oly nehéz betegség, Mely ne javulna ily kenés alatt. A rheuma, mely, hála, véget ér. — Czudar betegség, kínja rengeteg. De látszat csal: nem is a párt vezére. A párt maga a rokkant holtbeteg. Politikai nóna. — Üdvözlő beszédek és nyilatkozatok. —• Wekerlénél. Sághy. — Kegyelmes urunk! Sietek elmondani üdvözlő beszédemet, mert attól félek, hogy elalszom. Hidd el, kegyelmes uram, magunk is unjuk ezt a sablonos czerimoniát, de hát megcsináljuk, mert muszáj. (Ásít. Wekerle is ásít. Mindenki ásít.) Tehát, hogy hamarosan átessünk az átesendőkön, ünnepélyesen kijelentem, hogy sokat hazudtunk a nemzetnek. Te is sokat ígértél: ilyenformán egy-két hazugsággal és egy-két ígérettel több vagy kevesebb, az már nem sokat nyom a latban. (Ásít.) Mi a fenét is akartam mondani? . . . Na igen . . . Hát csodajó a kiegyezésed, amit az osztrákokkal csináltál. (Süsd meg!) Gigászi munkát végeztél. (Ásít.) Tehát ne nagyon erőltesd a gigádat. Ígérj hamarosan valamit, aztán hadd menjünk álmodozni hazánk szebb jövendőjéről . . . Wekerle.— Drága barátaim! Arra a mai rendszer alatt már egészen szokatlan őszinteségre, melyet még álmaiban is tisztelt szónokotok imént oly ékesen tolmácsolt, én is csak klasszikus rövidséggel válaszolok, ígérvén, hogy ezúttal nem ígérek semmit . . . (Felkiáltások.) Még adóemelést sem? Wekerle. — Ezt a nemzeti vívmányt pláne nem ígérem. Többen. — Akkor tehát biztosan meglesz! Wekerle. — Ezzel most már mindent megtudtatok, amit a haza üdve kíván, tehát mehettek a sárga-fekete poklok fenekére azzal a megnyugtató tudattal, hogy ez az esztendő Morpheus jegyében született. Kossuth Ferencznél. Holló Lajos. — Kegyelmes bálványunk! Voltak olyan komor felhők hazánk borús egén, melyekből annak idején villámokat szórtam lapom hasábjain fenkölt homlokodra s elmondtalak mindennek, csak jónak nem. De azóta változtak az idők. Nyeregbe jutottál s noha a kabinet gyöngye, Polónyi Géza közös barátunk nemzeti vivmánykép az igazságügyi bársonyszékből kipiszkáltattatott s állása az öröklési jog durva megsértésével mással töltetett be, mindazonáltal, tekintve hogy szeretett »Magyarország«-unk érdekeit az utolsó perczben éppen a legjobbkor emberfeletti erővel és kötelességtudással sikerült megvédened: ez uj esztendő küszöbén leborulok Előtted, hazánk nagy fia-fia, nemzetünk bálványa, TEH, akitől jó — az írás szavai szerint — minden jó és minden tökéletes ajándék... Kossuth F. : Elég. Ne fárasszatok. A többit már úgy is tudom. Én már elég éljent kaptam az imádott hazától. Ezentúl Apponyit éljenezzétek. Igaz, hogy ő még úgyszólván csak kezdő a dicső 48-as eszmék mezején, de azért ő is fenn tudja tartani az elveket, úgy ahogy én fentartottam. Minthogy pedig BORSSZEM JANKÓ 1908. Január 5.