Brassói Lapok, 1973 (5. évfolyam, 1-52. szám)

1973-01-06 / 1. szám

RIPORT I­­ írta. •— Ismerjük egymást, azt hiszem. — Zajzonban találkoztunk, a Rab István emlék­ünnepségen. — Igen, a brassói magyar dalárdával voltam kint. Együtt a leányommal, talán emlékszik reá. Gitár­­kísérettel régi magyar népballadát adott elő. — Hogyne emlékeznék. Csak azt nem gondoltam, hogy a kedves diáklány édesapja is az énekesek között van. — És a legtöbbször a feleségem is. — A magyar éneklés ennyire kedvtelés maguk­nál ? — Mondjuk így. Talán csak egyszerű kikapcsoló­dás. De talán több, jóval több. Negyvenöt eszten­dős vagyok, annak idején rendszeresen eljártam a brassói magyar népi dalkörbe. Számomra a nem­zetiségi, anyanyelvi kultúra valóságát jelentette. Ezért aztán, amikor újra szervezni kezdték városunk­ban a dalkört, feleségemmel és leányommal egy­szerre jelentkeztem. Próbákra is együtt járunk el. Örömünk telik benne. Éppen úgy, mint a munkában. Ne lepődjön­­meg, hogy a kettőt együtt említem. De azt hiszem, kiegészítik egymást. Egyik a másik nél­kül hiányos lenne. Kiegészítik egymást olyanképpen is, hogy önmagunk meghaladására serkentenek. A munka is, az éneklés is, csak más-más módon. — Az ének vezetett el hát a munkájához is. Ked­ves mérnök elvtárs, mióta dolgozik itt, a brassói Hidromecanicában ? — Tizenegy évvel ezelőtt jöttem át a traktorgyár­ból. A gépészmérnökit már ennek az üzemnek az alkalmazottjaként végeztem el, 1964-ben. Nappal technikus voltam, tervező, este pedig egyetemista. — És ha jól számítom, mindez családapaként. Önmaga meghaladásának vágya serkentette a ta­nulásra is ? —■ Igen. A lehetőség pedig vonzott. Az ilyesmihez kettő kell. Ebben az ütemben mindenképpen hozzá­segítettek ahhoz, hogy felnőtt fejjel tovább tanul­hassak. — Államvizsga után változott a beosztása is ? — Tervező maradtam, csak magasabb képesítés­sel és nagyobb felelősséggel. Szerszámokat, felsze­reléseket tervezek az öntödének. Magszekrényeket, modelleket, rámákat. Meg fémformákat, présmatri­­cákat. Egy tervező csoportot vezetek, négyen va­gyunk, együtt készítünk el mindent. Vagy majdnem mindent... — Most miért javította ki magát ? — Az újításaimban a testvérem is segít nekem, Swetter Lóránt villanyszerelő mester. Magam is „gyakorlati" emberből váltam „elméletivé", ha u­­gyan a mérnök még mindig elméleti ember a tech­nika mai világában. Jól tudom hát, hogy mennyire nélkülözhetetlen az elmélet és a gyakorlat emberei­nek együttműködése, még egy aránylag egyszerű újítás kivitelezésében is. Az újításaimhoz villany­­szerelő szakember hozzáértésére is szükségem van. Lóránt magas szakképesítésű villanyszerelő. Meg hát az ember a saját testvérét szívesebben veszi igénybe olyan munkáknál, amelyeknek a sikere előre nem biztos, tehát ami rizikóval jár. Az újítás mindig ilyen, kísérlet, próbálkozás. Egyben önmagunk tudá­sának, türelmének próbája. Lóránt maga is újító, még több újítása is van, mint nekem. — Önnek hány újítása van eddig, Snetter Ervin ? — Három. Illetve, most készül a negyedik. De csak a háromról szeretek beszélni. Azok már beváltak. — Vegyük sorra őket. — Az elsőt még 1966-ban készítettem­­ el. Az olaj­szivattyú lapátos kerekét addig klasszikus módon, homokba öntöttük. Mindig sok bajt okozott a belső felület kisimítása. Újításom lényege az, hogy homok helyett viaszt használunk, amit aztán az öntvény belsejéből könnyen ki lehet olvasztani. — Ne haragudjék meg, de ez így roppant egysze­rűnek tűnik. — Minden újítás ilyen egyszerű, miután bevált. Itt van például a második újításom. Tulajdonképpen nem is az én ötletem, hanem a Lóránté. Hűtőberen­dezés a galvanizáló­ műhely transzformátorához. Én a rajzokat készítettem el hozzá. — És a harmadik újítása ? — Szintén hűtőberendezés, ezúttal az acélkemen­ce tetején levő villanymotorokhoz. Lóránttal együtt készítettem el ezt is. Mindjárt itt lesz, szóltam ne­ki . . . A motor régen egy évben tíz-tizenkétszer is kiégett. Olyankor leállt a kemence. Az öntödei por ugyanis a gépre szállt, a nagy melegtől szénné váló Beke György tozott, mivel pedig a szén jó áramvezető, mindegyre rövidzárlat keletkezett. Egy és fél éve szereltük fel a hűtőberendezést. Azóta a villanymotor kiégése miatt egyszer sem állt le a kemence. Egyszerű, ugye ? Vagy az az újításom, amelyiken most dol­gozom ... De mondtam, nem szívesen beszélek erről. — Ha már úgyis belekezdett. . . — Annyit csak, hogy a klasszikus, homokba való öntést akarjuk helyettesíteni fémformákba öntéssel. A módszer nagy előnyöket kínál. Legalábbis úgy tűnik ... Erről majd, ha beválik. Egy próba nem si­került, kezdjük elölről .— Lóránttal ezt is ? — Nem, ezúttal Liviu Simeon főmérnökkel társul­tam. Jelentős vállalkozás, szükség van az ő tudá­sára, tapasztalatára. — Mit jelent az, hogy „jelentős vállalkozás ?* — Nézze, az első újításom vagy ötvenezer lej hasznot hajt évente az üzemnek. Ennek a révén talán egymillió lejt is megtakaríthatunk majd . .. De mondtam, várjunk vele. — Ha már meg is kísérelték kipróbálni, elvileg elfogadott újításról van szó. A maguk üzemében mennyi idő telik bele, amíg egy újítási javaslatot elfogadnak? Vagy elutasítanak. Tehát, amíg az újító választ kap az ötletére. — Nem minden javaslat kivitelezhető. — Ezt is közölni kell a javaslat szerzőjével. — Hát. . . sajnos, a javaslatok útja csakugyan túl hosszú. Ide-oda járnak. A könyvelés külön labi­rintus, néha eltévednek benne az újítási javaslatok. Mert ott kell választ adni arra, hogy érdemes-e foglalkozni az ötlettel. A döntés felelősséget kíván. Minden döntés felelősség. S bizony van, aki így gondolkozik : miért én vállaljam a felelősséget ? Miért ne vállalja másvalaki helyettem ? Belép Swetter Lóránt. Ha Ervin nem viselne bajuszt meg széles barkót, arcvonásaik, kék szemük alapján könnyen össze lehetne tévesz­teni őket. Ikertestvérek. Lóránt úgy kapcsolódik bele a beszélgetésbe, mintha eddig is itt lett volna. A két Swetter fivér nem először tárgyal­hat ezekről a dolgokról egymással. — Éppen az újítások hosszadalmas útjáról beszél­tünk. Magának akadt-e bosszúsága az újítási iro­dán, Snetter Lóránt ? — Mostanában kevésbé. De úgy tudom, Csuka Mihály főszerelő egy éve várja, hogy választ kap­jon a javaslatára. Másokat is hallottam perlekedni az újítási irodával, a kényelmességgel. — Az újítási irodán dolgozóknak is lehet igazuk egyben-másban. — Van is. Fölösleges javaslatok is érkeznek, nem mondom. Az embernek támad egy ötlete, az első pillanatban nem tudja, ér-e valamit vagy hagyjon békét neki. — Magával, mint régi újítóval, kivételt tesznek ? Azt mondja, mostanában nem panaszkodhat. — Én tettem kivételt... a megszokott eljárással, a javaslatok elfogadásának módszerével. — Éspedig ? — Nem a javaslatot nyújtom be, hanem ... a kész újítást. Igen, hozzálátok, és megcsinálom a saját kontómra. Ha sikerül, nem a papírokat viszem, ha­nem odaállok az újítással : itt van, elvtársak, néz­zétek meg, ellenőrizzétek. — Eredeti módszer, nem mondom. De tömegesen aligha alkalmazható. — Nem is azért említettem. Én így teszek. De jobb, ha nem kell kerülővel eljutni oda, ahová egyenesebb úton is el lehet. De tudja meg azt is, nem mindig a gyáriak a hibásak a huzavona miatt. A gyáron kívüli szerveknek is igen sokszor nagy beleszólásuk van abba, hogy egy-egy újítási ja­vaslatból, ötletből lesz-e valami vagy s®m ... — Hány újítása van, Snetter Lóránt ? — Évente úgy átlag két újításomat fogadják el. Nem mindegyik óriási dolog, de néha éppen egy apróságra van igazán szükség a jobb munkához. S ezt itt, Brassóban jól tudja mindenki. Ebben a városban nagy hagyománya van az ipari civilizá­ciónak, az újító szellemnek. — Évente átlag két újítás . . . Hány éve dolgozik ebben az üzemben, Snetter Lóránt ? — Éppen huszonhárom . . .­ ­ . . . Néha egy apróság... BL 1. SZÁM 3. oldal

Next