Brassói Lapok, 1982 (14. évfolyam, 1-52. szám)

1982-01-05 / 1. szám

BL MEGÉNEKLÜNK, ROMÁNIA Hosszúra nyúlt kísérleti időszak Néhány évvel ezelőtt a bukaresti építőanyagkutató intézet munkatársainak olyan anyagot sikerült kidolgozniuk, amelynek hozzáadásával a hagyományos eljárással készülő betonfajták szilárdsága 20—30 százalékkal növelhető. Hasonló tulajdonságokkal rendelkező vegyi anyagot a világon csupán két iparilag fejlett tőkés országban készítenek, ugyancsak borsos áron. A behozatalra fordítandó kiadás tehát elnyelte volna az általa megtakarított anyagmennyiség értékét. Miért is költöttünk volna, költenénk behozatalára, amikor az ország legnagyobb építőanyagipari vállalataira kiterjedő gyakorlati próbák igazolták, hogy a román kutatók által előállított nagyfokú képlékenységet biztosító anyag (superplastifiant) ugyanolyan kiváló tulajdonságokkal rendelkezik, mint bármelyik külföldön gyártott társa. Az eddigi kísérletek azt igazolják, hogy a VIMC—11, illetve a VIMC—22 jelzésű, nagyfokú képlékenységet biztosító anyagok alkalmazásával anélkül, hogy a betonelemek minősége romlana, köbméterenként 60—160 kilogrammal csökkenthető a cementfogyasztás. Ez hazai viszonylatban — a számítások szerint — évente közel negyedmillió tonna cement megtakarítását eredményezné. Hogy csupán ezzel mekkora mennyiségű energiát és munkaerő-fogyasztást, szállítási és felhasználási kiadást lehetne megtakarítani, azt még pontosan nem is mérték fel. Éppen ezért érthetetlen, hogy az építő-, illetve az építőanyag-iparban mégsem alkalmazhatják, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az ország egyetlen vegyipari egysége sem gyártja. Pedig a termelés megkezdésének halogatására nincs egyetlen nyomós ok sem, hiszen az alapanyagok mindegyikét belföldi vállalatok gyártják, a viktóriavárosi vegyipari kombinátban például csupán kapacitásbővítés kérdése a nagyobb mennyiség gyártása, a brassói építőanyagipari vállalatban pedig elkészítették az adagolóberendezés mintapéldányát, és készen állnak a sorozatgyártás megkezdésére. Brassó megye építőipara tehát többszörösen is érdekelt a román kutatók által kidolgozott különleges tulajdonságú anyag forgalomba hozatalában. A kérdés jelentősége azonban túlmutat egy-két vállalat vagy megye határán, hiszen nemzetgazdasági érdek egy olyan nyersanyag gyártása, amelynek alkalmazása lényeges anyag- és energiamegtakarítást eredményezne, javulna a termékek minősége, sőt nagyobb mennyiség gyártása esetén az export lehetősége is számba jöhetne. Constantin Rener, a brassói építőanyagipari vállalat főmérnöke, aki a találmány társszerzője is — különös érdemei vannak az alkalmazási technológia kidolgozásában —, több mint egyesztendei gyakorlati alkalmazás eredményei alapján értékelte a VIMC—11 szerepét a termelésben. Az eddigi eredmények összegezéséből kitűnik, hogy már a kísérleti időszakban hat százalékkal csökkent a cementfogyasztás az építőanyagipari vállalatban. Sikerrel jártak azok a próbálkozások is, amelyek során gyengébb minőségű, kohósalak-porral kevert cementet használtak a nagy szilárdságot igénylő előregyártott elemek öntésénél. A képlékenységnövelő anyag alkalmazása lehetővé teszi ugyanakkor a formákba öntött elemek hőkezelési idejének lényeges csökkentését, ami nagy mennyiségű energia megtakarítását eredményezné. A főmérnök véleménye szerint az építők és az előregyártott betonelem készítők közül csak azok nem sürgetik a gyártás megkezdését, akik nem ismerik kiváló tulajdonságait. Sajnos, eddigi erőfeszítéseik nem találtak kellő megértést a Vegyipari Minisztériumban, s az így hosszúra nyúlt kísérleti időszak továbbra is sok ezer tonna cement és fűtőanyag fölösleges elhasználását jelenti. Bár az 1582. évre szóló tervfeladatok előkészítésénél — amelyekben továbbra is elsőrendű fontosságú kérdés marad a hatékonyság — az építők nem vehették számításba a szóban forgó segédanyag alkalmazásából származó előnyöket, bíznak abban, hogy a nemzetgazdaság érdekeinek megfelelően, a VIMC—11 és a VIMC—22 gyártása már az idén elkezdődik. GELLÉRD LAJOS 3982. I. 5. Nemzetközi találkozón A régi rómaiak szerint „minden út Rómába vezet", s ez a mondás sportorvosi vonatkozásban ma is időszerű, hisz az utóbbi időben nem telt el egyetlen év sem anélkül, hogy legalább egy — de sokszor 2—3 — sportorvosi találkozót ne tartottak volna „az örök városban". Többször vettem részt ezeket a rendezvényeken, a tavaly is jelen voltam a sportorvosi kongreszszuson, de egyúttal egy továbbképző tanfolyamra is meghívtak előadóként. Sportorvosok lévén, a rendezők nem feledkeztek meg két fontos látnivalóról: meglátogattuk az Olimpiai Sportpályát és a Sportpalotát, amelynek elegáns csarnokaiban mintegy 5 000 néző fér el, felszerelése pedig vetekszik a világ legjobb hasonló építményeivel. .A tudományos tanácskozás a sportorvostan legégetőbb kérdéseit tűzte napirendre. A résztvevők mindegyike több éves sportorvosi tapasztalattal rendelkezik, hisz mindenikük tagja valamelyik nemzetközi sportszövetség orvosi szakbizottságának. A téma a sportolók teljesítőképességének vizsgálata és elbírálása, laboratóriumi és terepszinten. A laboratóriumi vizsgálatok közül mint újdonságot kiemelem az izombiopsziás vizsgálatok egyre szélesebb körben való elterjedését, amely nemcsak a tehetségek felkutatásában, hanem a testnevelés és sport hatására a vázizmokban beálló minőségi és mennyiségi adaptációs változások pontos elbírálására is igen alkalmasnak mutatkozik. Az olvasókat talán kevésbé érdeklik a részletek, de annyit, gondolom, elmondhatok,hogy izmaink két fő izomrostféleségből állanak: az ún. gyors rostok, mint nevük is mutatja, olyan energiaforrásokra és enzimrendszerekre támaszkodnak, amelyek lehetővé teszik számukra a gyors összehúzódást, tehát ezek nagyobb százalékban lévő jelenléte elősegíti a gyorsaságon alapuló sportteljesítményt. A másik típus, az ún. lassú rostok, olyan energiaforrások felhasználására álltak be, amelyek huzamosabb ideig biztosíthatják az izom működését, termesztésen kisebb gyorsasággal. Akiknél ez a típus van túlsúlyban, azok az el- Sportvarosi Rómában fenállóképességet feltételező sportágakban érnek el kiváló eredményeket. Az elhangzott vélemények alapján az az irányzat került előtérbe, amely a meglévő, öröklött rostösszetételt kívánja hasznosítani és fejleszteni, mivel az izomrosttípus átalakítása igen hosszadalmas és nem mindig eredményes folyamat. Ez azt jelenti, hogy a kiválasztás idején már el lehet dönteni, ki milyen típusú erőkifejtésre hajlamos, és ezt a tulajdonságát kell az edzések során kifejleszteni, nem pedig erőltetni az ellentétes típusú teljesítmény fokozását, hisz ez amúgy is szinte lehetetlen... A sportolók táplálkozásával kapcsolatosan egy régebbi, de nem idejét múlt módszer az ún. skandináv diéta körül támadt széles körű tudományos vita. Ez a módszer előírja a verseny előtti hét első három napján a teljesen szénhidrátmentes étrendet, anélkül, hogy az edzések idejét és erősségét csökkentenék, ami a szénhidrát-raktárak kiürülését célozza. Az elkövetkező három napon, az edzés fokozatos csökkentésével párhuzamosan, a versenyző szénhidrátdús táplálékot kap, amely elősegíti az előzetesen szándékosan kiürített raktárak teljesebb feltöltését. A verseny napján a szokásos étrendre áll vissza a sportoló. Skandináv és amerikai szakemberek igen melegen ajánlották ezt az étrendet, míg a franciák komoly ellenvetéseket hoztak fel, éspedig a szénhidrátdús étrend inzulintermelést fokozó s ezáltal vércukorszint-csökkentő hatását. Szerintük az így táplált sportoló abba a tragikomikus helyzetbe kerül, hogy bár gazdag szénhidráttartalékai vannak, a nagymértékű inzulintermelés következtében a hipoglikémiás állapot szélén tántorog. A vitából többek között kitűnt az is, hogy az étkezés órarendjének igen fontos szerepe van a végeredmény tekintetében. Mivel a Fontana Trevi vizébe ottlétemkor pénzdarabot dobtam, a hagyomány szerint számíthatok arra, hogy viszontlátom Rómát, ezt a mindig új arcot mutató „örök várost"... Dr. DEMETER ANDRÁS sportorvos Moldvai csángó népművészet Dimitrie Cantemir, a nagytudású művelt férfi és politikus, moldvai fejedelem Moldva leírása című értékes munkájában röviden, de annál valóságosabban említi a moldvai magyarokat: „A magyarok, akik a római vallást követik, ehhez és az ősi nyelvükhöz ragaszkodóbbaknak bizonyultak, de mindnyájan ismerik a moldvai nyelvet is". A XVIII. század eleje óta eltelt csaknem három évszázad nemhogy kilúgozta volna a moldvai magyarság emlékét, ellenkezőleg, a pusztító erejű történelmi viharokkal is dacolva, mindmáig fennmaradt a magyar anyanyelvű moldvai népesség, amit ha nem is mindig pontosan, de immár meggyökeresedett gyűjtőnévvel moldvai csángóknak nevezünk. S amelynek gazdag, archaikus elemeket őrző népművészetéről nemrégiben jelentetett meg egy olyan értékes és átfogó témagazdagságú tájmonográfiát a Kriterion kiadó*), amely az idei könyvkiadás kiemelkedő eseményeinek számít. Szimbólumértéke is volt annak, hogy ezt a kötetet a szerzők, Dr. Kós Károly, Szentimrei Judit és dr. Nagy Jenő jelenlétében, a Székelyudvarhelyen rendezett IV. országos Táncháztalálkozón mutatták be az olvasóközönségnek. Éppen ott és akkor, amikor a találkozóra meghívottak között voltak a moldvai -lujzikalagori táncosok és dalosok is, mintegy valóságosan élő illusztrálói ennek a díszes kiadványnak. Melynek bevezetőjében dr. Kós Károly ekképpen fogalmazza meg a szerzői hármas szándékát és céljait: „Midőn a kászoni, szilágysági és Kis-Küküllő vidéki magyar népművészeti tájmonográfiák után most egy újabb néprajzi csoportunk népművészetével — alkotómunkájával és alkotási világával — igyekszünk megismertetni olvasóinkat, úgy gondoljuk, ez egyben biztatás lehet utunk követésére és folytatására is, a szemhatárnak az országnyi szülőföld egészére való kiterjesztésére". Bogdánfalva, Albény, Máriafalva, Újfalu, Trunk, Nagypatak, Forrófalva, Klézse, Somoska, Lujzikalagor, Lészped, Szabófalva, Gyoszény, Ketiis, Darmánfalva, Gorzafalva, Jugán, Ploskucény, Puszilna — íme csak néhány abból a sok faluból, amelyben az elmúlt három évtized során népdalgyűjtők, folkloristák, nyelvészek, néprajzosok kutattak és gyűjtöttek olyan gazdag anyagot, amelynek közlése kötetek egész sorát töltené meg. Az ebben a kötetben közzé tett anyag azonban így is átfogó képet tud nyújtani a legkeletebbre élő magyar népesség hétköz- és ünnepnapjairól, arról a műveltségi szintről, amelyet a modvai magyarok maguk kétkezi munkájával teremtettek meg hosszú évszázadok során, s őrzik ezt mindmáig, befogadva és hagyományaikba olvasztva a velük együttélő románságtól kölcsönzött formákat és életviteli elemeket, de maguk arcára szabva-őrizve mindazt, amit ma a legrégibb magyar néprajzi rétegként ismerünk. A sort még a hetvenes évek elején Kallós Zoltán azóta fogalommá vált Balladák könyve nyitotta meg, amely zömében Moldvában gyűjtött népballadát tett közzé.. Folytatása volt Márton Gyula professzornak a Moldvai csángó nyelvjárás román kölcsönszavai című kiadványa, majd az itt-ott megjelenő résztanulmányok, tudományos igényű közlemények után ez a legutóbbi a legteljesebb és leggazdagabb képet nyújtó kiadvány. Igazságtalanok lennénk, ha nem említenénk meg *) Moldvai csángó népművészet, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1981. azt is, hogy a moldvai magyarság mindennapjainak megisütését, problémáikat, örömüket és bánatukat Beke György téri fáradozásainak köszönhetően is ismerjük. S talán nem jen, hogy a Moldvai csángó népművészet című könyvet els éppen Beke György üdvözli az Utunkban, méltatásában szánva a történeti, művelődéstörténeti jelzéseknek is, sőt egyben az átfogóbb történelmi és művelődéstörténeti kutatóka kibontakoztatását, annak tanulmánykötetekbe foglalt szinte is. Mindehhez csak annyit tehetünk hozzá, hogy a moldva gyár népesség életének alakulása szocialista rendszerünk, a tőmunka jelen körülményei közt még mindig kutatásra, akádiológiai igényű vizsgálódásra vár. S talán éppen a kötet tetőjében dr. Kós Károly biztatása „utunk követésére" lehet szívlelendő a teljes monografikus igényű kutatómunka kiborra és az eredmények közzétételére. Való igaz, amit Bekes említ az Utunkban: régebben a moldvai csángóság kutatósukig hagyatva, senkitől sem támogatva végezték ezt a munkát, míg szocialista államunkban a legmagasabb,ekintélyesebb tudományos fórum, a Román Tudományos Akác vette tervébe és bízta meg a kutatókat azzal, hogy enni etnikai csoportnak a hagyományait felkutassa és közzé teg néprajzkutatók, nyelvészek,folkloristák, riporterek munkája is hajtotta ezt a feladatot, a teljesebb kép felvázolása a vár. Legyen úgy, hogy ez a színes és fekete-fehér fényképt sok száz rajzzal illusztrált nagyszerű kiadvány mércéje is hoz ezután kibontakozó kutató és feltáró munkának! BERECZKI KA nem teri porvésetőként teretgetve „mnéziseit ma-i épít szo- Beremegítás Györgyi manehéz legte- rémia skaz ye. A végre övőre ekkel, egyen ROLY Moldvai csángó asszony SZELLEMI LÁTÓHATÁR és a — Mi készteti Imreh István koloténészt arra, hogy sajátos kutató, teit odahagyva, Bethlen Gábor és foglalkozzék? (E kérdés feltevése az alkalomból került sor, hogy Babadegyetemének a megnyitóján Gáborról és koráról tartott előadó: — A legváltozatosabb helyi tó alakulatok keretén belül mindig is vitel, a munka, a magatartás, az emberi dolgok históriája vonzott; e naponta ismétlődő egyszerű és minden olyan tömeges jelenség, esetleg már „mérni és számain Itt-ott a történeti statisztikát is s htva, úgy véltem, ez úton lehet közelebb jutni a vágyott célhoz hogy a história a maga módjánbá váljék, lehetővé téve a jelensé bevetését, ,a fejlődésvonal bizton érzékelését. Jóllehet tehát a sokaságra s az köznapjaira figyelmeztem, az emberi életsorsok elemzését sem kell. Tanulmányozásra azonban el azokét választottam, akik dolgos, míves emberekként járultak hozz, hogy Erdélyben is új fokra, ír szintre juthasson fel az emberiségen Gábor nem csupán születésén százéves ünneplése okán követe tőlem a róla való megemlékezés azért is, mert az ő életében rendi szerepet játszott az építkezés, a a dologgal töltött hétköznapok s Őszintén és bizalommal vallotta Ferencnek: „Soha senki azt elheti, mennyi gonddal, búsulással, Bethlen Gábor z erdélyi hétköznapok ,sváb torsi területével is re abból assó sza- Bethlen a.) irsadalmi az életöznapibb s sok-sok v elekedet, amelyet is lehet segítségül ett kissé ahhoz, ;gzaktabgek egyságosabb inak hétiyes emlülhettem sősorban építkező, á ahhoz, lagasabb ,g. Bethek négyilte meg, hanem ívül nagy munkás, okasága. Rhédey nem hiéjszakai, nappali sok nyughatatlansággal, főtöréssel viszem én naponként véghez az országra való gondviselést, hanem csak az, aki szemeivel látja". Gazdaságpolitikáját alapvetően határozta meg tehát a biztosított létben, a nép bőségesebb ellátottságán, a köz javán nyugalmat nem ismerőn fáradozó fejedelmi gondviselés. Valójában tehát a hétköznapok munkása volt ő is, legfeljebb annyiban sajátos helyzetben, hogy ő neki „a nép első szolgájának" posztján kellett a fejlődést munkálnia. — A falu, a céh, tehát a faluközösség, a városi kézműves testület vagy az ipari vállalkozás mind egy-egy kicsiny termelő szerkezet vizsgálatát követelte meg a történésztől. Miként szolgálja ezt a célt a fejedelemségkori állam, a Bethlen Gábor-i országlás elemzése? — A történelem nem válhatik készen kapott tételeket múltbeli adatokkal alátámasztó értelmi tevékenységgé. Úgy vélem, ennek elkerülésében segít a teljességre törekedés, is, az, hogy a jelenségeket, a népi múltat valaminő szerves társadalmi alakulatban, ezek szerves belső kapcsolatrendjében, a tartalmat és formát meghatározó struktúrában keressem és ebből kíséreljem meg kihámozni mind a letűnt nemzedék önvallomását, mind pedig a mának szóló üzenetet. Ezért kíséreltem meg tanulmánykötetemben a széki, megyei szerkezetben, az uradalmi gazdálkodásban vagy éppen a faluközösségi keretben nyomon követni a történeti valóság változásait. Ez természetesen nem zárta ki, sőt megkövetelte, hogy egy-egy intézmény alakulását például a történeti Er- ■ dély egészében a legtágabb összefogó keretben vizsgáljam. A Habsburg-államhatalom ismerete nélkül nem írhattam volna a székely faluközösségről, mint ahogyan a székely falutörvények születésének kutatásánál is nélkülözhetetlen az erdélyi fejedelemség korabeli államapparátus megismerése. Bethlen Gábor a korai abszolutizmus feudális államának kereteit, igyekszik megszilárdítani és ez a szándék bizony kihatással van a kisebb helyi, igazgatási, foglalkozási, rendi, érdekvédelmi tömörülések, közösségek életvitelére is. Ezért kell szükségszerűen találkoznia a Bethlen Gábor-i államnak és a „törvényhozó székely falunak". — A szerkesztőségben az előadás előtt megfogalmazódott az a kérdés: mi az előadás legfontosabb mondanivalója? A válasz néhány mondatos Bethlen Gábor-i szó volt. — Hű emberének mondotta a fejedelem: „ha mindnyájan csak a magunk életének nyugodalmát keressük, úgy az hazánk vész el..." A felelősségtudatos, közjóra törekedő munkálkodásról kívántam tehát történeti hagyományokat feleleveníteni. Tudom, jó annak, aki az emberi életben másokkal is számoló és tevékenységi területén vagy azon kívül nem csupán önmagáért, hanem nyugtalanul „mi"-érettünk is igyekszik tenni valamit. Az pedig igen-igen nagy kedvezés az ajándékosztó élet részéről, ha valakinek azzal a jóérzéssel kedveskedik, hogy úgy vélheti, szolgálatot vállalhat, ha megörvendezteti azzal a tudattal, hogy tartozik valahová, és közösségének szüksége van az ő munkálkodó nyughatatlanságára is. Lejegyezte: SZABOLCSI ATTILA BethlenGábor pénze (Tízes arany, 1619) A biogá Energiaínséges korunkban a biogáz hirtelen a „feldobott" témák közé került. Nézzük meg egy kicsit közelebbről, mi is tulajdonképpen a biogáz, hol és hogyan használják fel a világ más részein. Ez a kitűnő és könnyen kezelhető tüzelőanyag egyaránt nyerhető állati és emberi trágyából, más célra nem hasznosítható szerves mezőgazdasági hulladékból. A levegőtől elzárt, úgynevezett anaerob erjedés meglehetősen bonyolult biológiai és vegyi ■ folyamatainak végeredményeként keletkezik az éghető gáz, amelynek 60—70 százaléka metán, 30—40 százaléka pedig széndioxid. 1 kilogramm szerves anyagból kb. 600 l gáz keletkezik. Az erjesztés után visszamaradó szerves anyag jó talajjavító, anaerob erjedéskor ugyanis a baktériumok viszonylag kevés szerves anyagot használnak fel, így annak 80—90 százaléka — a legfontosabb növényi tápelemekkel, a nitrogénnek, a foszfornak és a káliumnak különféle vegyületeivel együtt — benne marad a maradékban. Elbomolnak viszont a trágyában lévő, a környezet levegőjét rendszerint széles körben erősen szennyező vegyületek, és elpusztulnak a nyers trágyában lévő kórokozó baktériumok, virusok és élősdiek. íme, megannyi előny! Jelenleg a világon kétmilliónál is több biogáztelep működik, túlnyomó többségük Kínában és Indiában, főleg a sűrűn lakott, csatornázatlan városok környékén, kis gazdaságokban — egyes családok önellátására. Európában az 1960-as évek végén kb. 200 biogázüzem működött, s a fejlődés üteme a legutóbbi időkig meg sem közelítette az ázsiai és afrikai országokét. Az olaj és a földgáz folyamatos drágulása, az energiaválság azonban még a gazdag országok figyelmét is ráirányította. A közismerten jómódú Svájcban például egy 1979. évi törvény alapján 40 százalék beruházási hitelt nyújtanak a biogáztelepek létesítőinek. Európa és Amerika egyes országai nagyobb teljesítményű biogázművek építésére, is gondolnak. Az Egyesült Államokban ma már több, évi 8—10 000 tonna (szárazanyag-tartalmú) trágyát feldolgozó biogázt termelő rendszer van, amelyek mindegyike évi 800—900 millió m3 metánt és jelentős mennyiségű száraztrágyát hoz létre. Az USA kutatói kidolgoztak egy olyan tervet, amely szerint az ezredfordulóig az ország földgáz-szükségletének 25 százalékát biogázzal lehetne helyettesíteni (ma a biogáz energiaszükségletük 1 százalékát fedezi). Arkansas államban a közelmúltban az egyik óriás baromfitenyésztő telepen napi 1,2 millió m3 metánt előállító telepet építettek. A szakemberek arra a megállapításra jutottak, hogy az optimális megoldás olyan gázfejlesztő telepek létesítése lenne, amelyek 300—400 háztartást tudnának ellátni biogázzal. [KILÍTÓ] Varázsvessző Egy ember hajlékony, kétágú botot tart lazán és vízszintesen a kezében és természetes járásmódjával megy. A vessző hirtelen lefelé billen. A forráskutató „varázsvesszője " vizet jelzett. Kik a forráskutatók és mi az igazság a „varázsvessző" körül? Forráskutatóknak általában azokat az embereket nevezik, akik kétágú, villaszerű bottal keresik a föld alatt rejtőző vizet. Ez a bot a föld alatti források fölött megrezdül. A megfelelő laza tartást meg kell tanulni. Ha a kutató forrászónába ér, a pálca bármely pillanatban könnyedén lebillenhet (bizonyos esetekben fölfelé mozdulhat). A kereső eközben csak arra összpontosít,hogy vízszintesen tartsa a pálcát. A forráskutató reflex tulajdonképpen a botot tartó izmok tónusának hirtelen csökkenése. Persze, nemcsak a víz jelenléte, hanem egy rossz lépés, váratlan zaj is kiválthatja a pálca lebillenését. Vajon mindenki képes-e ily módon érzékelni a források jelenlétét? Ennek a kérdésnek az eldöntésére több országban is végeztek kísérleteket. A francia kutatók szerint az emberek kétharmadának van vízkereső reflexe. Amerikai kutatók 150 olyan diákkal kísérleteztek, akik még soha életükben nem tartottak a kezükben vízkereső pálcát. Az eredmény meglepő volt: a 150 diák közül 149 jelezte a vízforrást. Igaz, hogy különlegesen érzékeny berendezéssel dolgoztak. Szovjet tudósok folyamatos rotációra is képes pálcát használtak, s a kísérlet eredménye szerint a nők érzékenyebben jelezték a víz jelenlétét, mint a férfiak (a nők 40, a férfiak 20 százaléka). Milyen jelenség válthatja ki ezt a reflexet? A francia Yves Rocard vizsgálatai szerint ez a tényező a mágneses mező változása. Szerinte, amíg a forráskutató állandó értékű mágneses mezőben lépked, a bot gyakorlatilag mozdulatlan marad. Amikor azonban a kereső olyan helyre érkezik, ahol a mágneses mező változik, a pálca lebillen. Ezt a változást nemcsak a víz jelenléte, hanem a talaj heterogenitása is kiválthatja. Vagyis a forráskutató reflexet nem mindig a víz jelenléte váltja ki! Az egyik legérdekesebb kísérletet az USA-ban végezték 1971-ben az Utah Water Research Laboratory kutatói, akik addig meglehetősen szkeptikusan nyilatkoztak a forráskutatókról. 150 egyetemistát kértek meg négy különböző útvonal végigjárására. Ezek közül kettő nagyjából egyenletes mágneses mezejű volt, kivéve egy-egy véletlenszerűen megválasztott szakaszt, ahol egy vasrudat ástak le függőlegesen, amely nagy mágneses rendellenességet okozott. A kísérlet során bebizonyosodott, hogy a véletlenszerű forrásfelfedezések esélye csak 1 a 6 000-hez. Az érzékelés fiziológiai mechanizmusa ma még meglehetősen homályos. Azt már kétségtelenül bebizonyították, hogy az ember öntudatlanul érzékeli a mágneses mező változásait. Megfigyelték például, hogy a 0,1 gauss mesterséges mágneses mező hatásának kitett, álló kísérleti alany előre vagy hátra dől, anélkül, hogy ezt észrevenné. A „varázsvessző" billenését kiváltó reflex élettani hátterének felkutatása azonban valószínűleg még igen sok vizsgálatot igényel. (A Természet Világa nyomán) Nyughatatlan zeneszerzők . A „néma, mint a hal" szólásmondást régen megdöntötték a tudósok. A hálák nem hallgatnak, a víz alatti világ tele van hangokkal, de csak speciális berendezéssel, hidrofonnal lehet felfogni őket. Az utóbbi időben az is kiderült, hogy a Megaptera bálnák nemcsak beszélgetnek, hanem énekelni is tudnak: hosszú sorozatát szólaltatják meg a melodikus hangoknak, ráadásul énekük „szövege" állandóan változik. Nem véletlenül nevezték el a New York-i Zoológiai Társaság kutatói ezeket a cetalakúakat „nyughatatlan zeneszerzőknek". A bermudai Megapterák „dallamai" például nagymértékben eltérnek hawaii fivéreik áriáitól, és ha a magnetofonszalagot nagy sebességgel játszották le, akkor a meglepett kutatók azt tapasztalhatták, hogy egyes Megapterák nem maradtak el az énekesmadarak mögött. Ehhez még tegyük hozzá, hogy az amerikai űrhajósok a Megapterák énekét a világegyetembe is továbbították, mert ha van olyan világ, amelyet értelmes cetek laknak, akkor nem lehetetlen, hogy könnyebben értik majd meg a Föld tengeri óriásainak énekét, mint a kétlábú Föld-lakók prózai jelentését. BL 0 1524. augusztus 25-én az esztergomi érsek elrendelte, hogy a brassói és a szebeni dékán a Luther-féle új tanokat hirdető könyveket égettesse el, és a templomokban minden vasárnap fenyegessékegyházi átokkal és kiközösítéssel mindazokat, akik hasonló nyomtatványokat őriznek, olvasnak vagy ezeket a tanokat követik. Ezek a villámok légüres térben csapkodtak, hiszen Brassó egyházilag nemcsak Esztergomhoz, hanem a milkovai püspökséghez is tartozott, a reformációt feltartóztatni pedig már nem lehetett. • 1538-ban Hirscher Lukácsot tizenegyedikszer választották újra brassói bíróvá. Meg voltak vele elégedve a város polgárai, hiszen igen jól tudott forgolódni a politikai viharokban. Zápolya János is értékelte személyét, hiszen november 30-án nagy udvari kísérettel érkezett Brassóba és több napig igénybe vette a brassóiak vendégszeretetét. Akkor rendelte el a városfalak megjavítását is. Majláth István, a sokszor pártállást változtató erdélyi vajda pedig teljesen újjáépíttette Fogaras várát. • 1595. szeptember 25-én Báthori Zsigmond fejedelem hadai élén Feketehalom alá érkezett. Brassó követei kérték, hogy ne látogassa meg bekerített várukat. A látogatásra nem is maradt ideje, mert Havasalföld felé indult, ahol Mihai Viteazul vajda seregeivel egyesült, és október 12-én Ștefan Rázván moldvai vajda segítségével Szinán basától visszafoglalták Bukarestet. A győzelmes hadjárat után Erdély fejedelme ismét Brassó felé jött, és november 8- án megérkezett a városba, ahol nagy mulatozást rendeltek el a tiszteletére. Ekkor adományozta a városnak Szúnyogszéket és Vledényt. • Ha a XV—XVI. század fordulóján végignézhettünk volna az akkori Brassó házain és utcáin, a következő kép tárult volna a szemünk elé: a Belváros zsindely- vagy zsupptetős, kő- és faházai nagyrészt egyszintesek, vagy egyemeletesek — ezek kapualja csukott —, a díszes tornácuk az utca felé nézett. Néhol már piros cseréptetőt is láthattunk volna, főleg a templomok és kápolnák fedele készült „fecskefark“ alakú cserépből. Az utcákon nyitott patakok folytak, amelyeknek vize elég szennyes volt. A csatornák mentén favályúban aránylag tiszta ivóvíz folydogált, amely néhol — például a Kapu utcában — a házak alatt, a pincéken keresztül szállított vizet a lakosságnak. Sok udvaron kút is volt, a piactéren is létezett három nagy kút, amelyekből vedrekkel húzták ki az ivóvizet. A szemetet azonban nemcsak a csatornákba, hanem az utcára is kidobálták, s jóllehet a szomszédságok feladatai között a szemét eltakarítása is szerepelt, néha még a piactéren is hetekig hevert nagy kupacokban a sok hulladék. Megtörtént például, hogy a pellengér mellett háznagyságúra nőtt a felhalmozódott szemét, így nem is csoda, hogy nagyon elszaporodtak a kóborkutyák, s ha éjjel a toronyőr sípolt vagy kikiáltotta az órát, a gazdátlan ebek városszerte kórusban kezdtek vonítani, gyakran megzavarva a cívisek édes álmát. Valamikor nagyon híresek voltak a brassói lakodalmak. Egyik-másik egy hétig tartott, s a vendégek felváltva vonultak és kipihenni a fáradalmakat, hogy ne szakadjon meg az evés, ivás, tánc és mulatozás folytonossága. 1880-ban a városi tanács rendeletet adott ki, hogy minden lagzi csak egy napig tarthat. • 1895. január 1-én új kiadvány jelent meg Brassóban, a Brassói Lapok. Az első szám vezércikkében azt olvashatjuk, hogy gondot fog fordítani „az összes társadalmi osztályok érdekeinek lelkiismeretes istápolására“. A lap igyekezett a munkások életéről is hírt adni. Egyik beszámolója például a helybeli szabó szakegyletnek a munkanélküliek javára bemutatott előadásáról szól, amelynek színhelye „az idén elkészült új Redoute (Vigadó) díszes épülete volt“... SZABÓ SÁMUEL 1. SZÁM 4-5. OLDAL