Brassói Lapok, 1926. november (32. évfolyam, 248-271. szám)
1926-11-28 / 270. szám
TIT*. colomier ZS. VASÁRNAP Ősz Valahol már az ősz dalolgat, és hullanak a gesztenyék, vad szél-fiúk lombot karolnak s kacagva hintik szerteszét. Valaki jár a szürkületben, s szivében őszi dal fakad, valaki búcsúval köszönti a messze szálló darvakat. Valaki áll a fenyves alján, s a szeme könnyes lesz tele . . . Szél sir a park arany-avarján, s koppanva hull a gesztenye. gr. Wass Albert. A kínai fal írta: Molnár Endre Mikor a végrehajtó az utolsó hold földet is felrángatta a Sándor bácsi lába alól, az öreg úr levetette magát a régi, vedlett vakolatú udvarházba. Ez volt mindene, ami a nagy kártyacsatárból megmaradt. — Innen ugyan ki nem teszem a lábam soha — csökönyösködött. — Nem akarom, hogy az emberek sajnálkozzanak rajtam. Sándor bácsi nem szokott játszani a szavával. Akármilyen nehezére esett is a remeteélet, keményen állotta fogadalmát. Egész nap az ablakban pipázott s fenséges nyugalommal szemlélte az égen kavargó fellegeket. Hanem mikor a birtok új gazdája, egy takaros özvegy asszony beköltözött a hajdani tiszttartó lakba, az öreg nyugalma menten elpárolgott. — Te János, — rivalt rá egyetlen alkalmazottjára, aki inas, szakács és titkár volt egy személyben — holnap deszkáztasd körül a házat. Olyan magasan, hogy se ki, se be ne lehessen látni. Mert azt már meg sem nézhetem, hogy más gazdálkodjon az én földemen. Hiába vitatkozott a jámbor cseléd, hasztalan magyarázta, hogy a levegő elől nem lehet elzárkózni, az öreg úr nem engedett. Pedig az utósó arany cigarettatárcáját adatta el, hogy az ácsokat kifizethesse. Azt, amelyiket a főhercegtől kapott a régi agarászatok emlékére. De a kerítést mégis megcsináltatta. És mikor a magas deszkafal készen ölelte körül a házat, az öreg ur megelégedetten ült vissza az ablakba. — Most már az egész világot felfordithatják tőlem, — dörmögte a pipa mellől. De hasztalan titkolta maga előtt, az idő leírhatatlan lassúsággal cammogott a deszkafal mögött. Az unalom ólomlábai rátiportak Sándor bácsira és még mogorvábbá tették. Különösen akkor lett ideges, mikor a hajdani tiszttartó lakból áthallatszott a vendégeskedés zsivaja. Mert az uj gazdára nem ragadt át szomszédja zárkózottsága. Asztalánál egymást érték a vigalmai, mulatságok. Sándor bácsi régi barátai hamarosan beleilleszkedtek az új helyzetbe. Mintha ő a világon sem volna, alig tíz lépésnyire tőle itták az özvegyasszony borát. Sőt néha még kártyáztak is. Az öreg úr, mikor az alkony csöndjében meghallotta a játékkártyák csattogását, felfigyelt, mint a haldokló katona a trombitaszóra. Homlokán elmélyültek a ráncok, s izgatottan kapkodott a levegő után. — Te János, — intette oda inasát, — less át a kerítés hasadékán, s figyeld meg, mit játszanak. Az inas szolgálatkészen nyomta arcát a kerítés hasadékához. — te okoznak, instálom, — mondotta kisvártatva szakértelemmel. Sándor bácsi felugrott a karosszékből. — Figyeld meg azt is, ki adja a bankot! — rendelkezett tovább. — A Sághy nagyságos úr. Sághy Pista ?— vánszorogtak elő az öregbe a szavak. — Óh, a pernahajder ! Hát nélkülem is van kedve játszani ? Becsapta az ablakot, hogy megremegtek az üvegek. Nem bírta tovább hallgatni a kártyázók zsivaját. De hasztalan fúrta fejét a párnába, a kártyacsattogás utána nyúlott. Aludni is hasztalan próbált- A kártyacsattogás mindmegannyi ütés hüllőit fejére. El is határozta, többé nem fog az ablakban sem ü’•■■■]. Mert minek hallgassa a kártyázók zaját, ki ő nem lehet közöttük ?* Három napig vitézül ki is tartott csukott ablakok mellett. Az inasának azt mondotta, beteg. Árt neki a friss levegő. Az inas csak a fejét csóválta. Mert hát nem hallott még olyan betegségről, amelyiknek a levegő árt. De nem szólhatott egy szót sem, mert az öreg úr kikergette. Később azonban megbánta gorombaságát és viszszahívta. — Te János, van itthon kártya? — kérdezte mohón. — Már hogy lenne! — hiszen a tekintetes úr maga égette el az utolsó paklit. — Kár, — sóhajtott Sándor bácsi. — A kártya talán meggyógyítana. Nem szólt többet. Mogorván nézett maga elé. De a cseléd még mindig ott állott előtte. Mozgott a szája, mintha valamit még mondani szeretne. Sándor bácsi feléje fordult. — Akarsz valamit, édes fiam ? Az inas zavartan állott egyik lábáról a másikra. — Instálom szépen, a tekintetes asszony javulást kiván s egy üveg aszút küldött. Sándor bácsi szemöldöke megvonaglott. — Melyik tekintetes asszony ? — csikordult a hangja. — A szomszéd, megkövetem. Amelyik a földünket megvette. Az öreg úr mellé zilálni kezdett, mint a fújtató. — Takarodj innen, — cserdült a hangja az inas nyakába. — Nekem ne küldözzön az a nőszemély semmit. Nem elég, hogy a földemet elvette, most még barátkozni is akar ? Az inas megszégyenülten eloldalgott.Sándor bácsi pedig úgy érezte, hogy megfullad a haragtól, ha friss levegőhöz nem jut. Feltépte az ablakot és kidugta a fejét. — Utóvégre is a magam levegőjét szívom, próbálta megnyugtatni magát. Megtömte a pipáját. Rá akart gyújtani. De amíg a szerszámokkal bíbelődött, hirtelen egy labda perdült át a palánkon. Egyenesen a kezének repült s kiütötte belőle a marinát. — No, hát ez mégis csak hallatlan, — mordult haragosan. De még mielőtt többet mondhatott volna, nagyot reccsent a palánk s egy szöszke gyermekfej jelent meg a tetején. — Bácsi, bácsi, adja vissza a lapdámat! Sándor bácsi ránézett a gyerekre. — Ki fia, borja vagy, te imposztor ? — Az anyámé. — És ki az anyád ? — Aki a szomszédban lakik. Az öreg incselkedni kezdett az aprósággal. — No hát a lapdádat nem adom vissza, — mondotta tettetett szigorúsággal. — Tilosba esett. Zálogba fogom. A gyermek ráöltötte nyelvét Sándor bácsira. — Bolond bácsi, bolond bácsi! — visította,— nem is kell a labda. Van otthon másik. Le akart ugrani a palánkról. De hirtelen éles női hang állította meg. — Te csirkefogó, hogy mersz gorombáskodni a tekintetes úrral ? No, majd adok én neked, megállj! A gyermek nagyot dobbanva, leugrott. De ugyanakkor kivágódott a palánk ajtaja. Sándor bácsi nem hitt a szemének. Az özvegyasszony lépett be. Egyenesen feléje tartott. — Bocsásson meg a fiamnak, tekintetes úr, — mondotta — de nincs aki megnevelje. Nagyon hiányzik mellőle az apa. Sándor bácsi szemei rajtafelejtődtek az asszonyon. (Volt is mit nézni rajta ! Olyan karcsú volt mint az őz, s úgy csillogott a szeme, akár a drágakő.) — Nincs semmi baj — hajtotta meg magát udvariasan. — Gyermek, nem tudja még, mit beszél. Az asszony rápillantott a deszkapalánkra. — De minek is húzatta közénk ezt a kínai falat. — mondotta szemrehányóan. — Ez csinált minden bajt. Nem kell előlem elzárkózni — kacsintott huncut ásni. — Nem vagyok emberevő. Az ám! Minek is ez a fal ? — gondolta Sándor bácsi is. Hogy elválasszon ettől a szép asszonytól ? — Szeszélyből huzattam, — udvariaskodott. — Ha parancsolja, lebontatom. . — Kérem — ragyogott az asszony szemet — Aztán néha felénk is nézhetna,szomszédul. Nincs férfi a háznál, magam, ászkodom Szükség lenne néha a tanácsára. — Tiszteletemet fogom tenni. — De mihamarább — köszönt el az aszszony. A palánk ajtaja dübörögve csapódott be mögötte. Sándor bácsi utána nézett és fütyörészni kezdett. Majd odakurjantotta inasát. — Te János — kiáltotta jókedvűen — holnapra lebontsd az orrom elöl ezt a micsodát. Aztán porold ki a mentémet. Háztűznézőbe megyünk. — Kit veszünk el ? — csillant meg az inas szeme. — Az nem a te dolgod, — torkolta le Sándor bácsi. A nyitott ablakon bemorongott a napfény. Sándor bácsi kikönyökölt az ablakba és vidáman, legényesen fütyörészni kezdett. BIJALLA!SÁPOK 9. oldal, 200. szánt Érdem szerint írta: Kósáné Ruszlay Ilona Szegény, megtört lelkű asszony mozdulatlanul állott az ablaknál. Keze görcsösen kapaszkodott az ablakkilincsbe, szemét mereven az útra szegezte és várt. Óráknak tetszett előtte minden pillanat. Oly nehezen várta már, hogy kisfia hazaérkezzék. Torka összeszorult, alig bírt lélekzeni, ha az után valaki feltűnt. De nem, újra nem a kisfia Laci jött. Ez volt az utolsó lépés, most végleg megtudja, hogy kalandvágyó férjének egy rövid szeszélye volt, hogy hazulról elköltözött, vagy örökre fel van dúlva a családi otthon. Végre, végre feltűnik, most már ő az, egész biztosan. Lassan jön, kis gyerek eszével nem tudja fölfogni, hogy egy súlyos tragédia egyik szereplőjévé lett. Belép a kis szobába és anyja egy szót sem kérdez. Fél talán ? Jobb a bizonytalanság, mint a visszautasítás?... Oh, nem maga miatt, de ott van az a két serdülő gyermek, akiknek most volna legnagyobb szükségük az apai gondosságra Laci leül, néz az anyjára és nem szól semmit. Végre, hosszas küzlödés után az anya megszólalt: — Mit üzent ? — az apjd — akarta még utána mondani, de ez a szó már sehogysem jött ki a száján. — Semmit, édesanyám! — — Hát nem voltál ott? — nyögte ki repkedten. A szokatlan, furcsa hangra a gyerek rémülten nézett anyjára és mikor annak feldúlt, eddig soha nem látott arckifejezését látta, elkezdett sírni és ijedten kiszaladt. De mit is felthetett volna ? Elmondja, hogy mikor belépett apja szállodai szobájába, az szép, vidám nótákat hegedült? Fiát minden különösebb meglepetés nélkül fogadta. Húst, süteményt, cukrot hozatott neki, megtömte zsebeit és útnál bocsájtotta. Nem kérdezte : „miből éltek ?“ Kis húgát, — akit azon a csúnya, veszekedős napon a rokonok elvittek — sem kérdezte hol van. Szegény kisfiú, aki hetek óta, amióta apja elköltözött tőlük, húst nem evett, mohón esett a finom dolgoknak. Mikor többet nem tudott már enni, megcsókolta apja kezét, megköszönte a sok jó ennivalót és hazament. Az után is csak a cukrot majszolta, elégedetten baktatott, mint egy kis jóllakott állat és bizony elfeledkezett arról, amiért küldték... Ha most nem mert az anyja szeme elé kerülni. Mikor egészen besötétedett, besompolygott, lefeküdt, még egy ideig nézte az anyjának sápadt, kimerült arcát, azután elaludt. NI. Kisné megelégedett arccal érkezett haza a mezőről. Most hordták a cséplőgéphez a búzát és látta, hogy az idén szokatlanul jól fizet. Otthon levél várta gyerekeitől, akik Pestről írták, hogy a vizsgáknak vége, a bizonyítványt kell csak megvárni és egy héten belül otthon lesznek. Könnyes szemmel, mosolygós arccal nézett gyermekeinek az ágya mellett függő képére. Öt év óta, mióta az ura elhagyta, ebből a képből merített erőt és kitartást a további munkára. Mikor tespedt, kínzó fájdalmán erőt tudott veni, dolgozni akart. Dolgozni, a gyerekeiért. De mihez fogjon egy pénz nélküli, egyedülálló asszony, akinek senki sem nyújtott se-