Brassói Lapok, 1927. január (33. évfolyam, 1-24. szám)

1927-01-09 / 6. szám

12. oldal, 6. szá­m BRASSI15 LABOR 1927. január 9. Banda Marci, a híres cigányprímás Banda Marci, a hírneves, világotjárt ci­gányprímás, a magyar és a külföldi mágnás­világ kedvelt zenésze, mint megírtuk, végel­gyengülésben nemrég meghalt. Tetemét Vácott, szülőházában, a kis szegényes cigányputriban ravatalozták föl. Temetése nagy érdeklődés mel­lett, a pesti és a környékbeli előkelőségek rész­vételével folyt le. Munkatársunk kint járt Vá­cott és a tarkaéletű, népszerű cigánykirály ra­vatala körül csokorba szedte a széthullott, fony­­nyadt, színtelen virágokat, Banda Marci élmé­nyeinek emlékeit. * * * A váci cigánysoron 1926 telén Hasábokat írtak a lapok érdekes, válto­zatos életéről. Mi a haláláról írunk. Hisz ami­lyen érdekes lehetett életében, amikor grófok­kal, hercegekkel parolázott, grófnőkkel és her­cegnőkkel tartott barátságot, épp olyan érde­kes legalább is, hogy az egykori cigányki­rály, boldog, gondtalan békeidők körülrajongott ú *sztár“-ja, fényesre kopott szmokingöltönyben, szelíden összekulcsolva varázsos ujjait a fehér, keményített plasztrónon, egy szegényes váci vityillóban, rozoga ágyon fekszik holtan és semmi sem maradt utána, se pénz, se másféle vagyon, csak a daltalan, komor, ködös magyar jelen. — Lehetetlen, — mormogom — lehe­tetlen ... — De bizony, úgy van. Ott fekszik a ci­gánysoron, abban a picike kis házban, ame­lyikben született — bizonygatja önérzetesen egy kéményseprő, akitől érdeklődöm. — Arra lak­nak mind a muzsikusok. Tessék csak jobbra befordulni, arrafelé kérem, ahol az a magas kémény látszik. Nekiindulok. Verőfényes téli délután. A váci templomok tornyai szikrázva tündökölnek az ég haloványkék kupolája alatt. Tavaszi re­mények, tavaszi akarások fakadnak a kacagó téli napon. Dalolni szeretne az ember, dalolni... igen... valaki csakugyan dalol: — »Szép város Kolozsvár...“ — fújja magafeledten, részegen a megcsi!lám!ó tavaszi ígéretektől. Körülnézek. Feketeképű fiatalember hajol ki egy ház ablakán, az énekel. Megszó­lítom : — Hol lakott Banda Marci? — Itt — volt a meglepő válasz. — Itt? Hol ? Ebben a házban ? (így gyá­szolják Banda Marcit) — Igen, éppen ebben a házban. Fagyoskékre mázolt piszkos kis vityilló előtt állok. De csak alig pár pillanatig bámul­hattam a tarkaéletű Banda Marci sivár halot­tasházát, mert egyszerre vagy húszfőnyi cso­port vett zajongva körül. Fiatal és öreg cigá­nyok és szinte besodortak az alacsony ajtó­­nyíláson, a szobába. Idő kell hozzá, amíg meg­szokom a homályt és szétnézhetek. Még több idő kell ahhoz, míg megszokom a bántó, nehéz szagot, mely az orromat facsarja és végre lé­­lekzeni merek. Két rozoga faágy, egy ruha­­szek­rény, mosdóállvány, kis asztal, három szék a szobácska összes bútorzata. A fajon képek. Az ágyak fölött Banda Marci és neje olajban ; egy nőrokonának a fényképe , mellette a fiáé , ifjú Banda Marcié. Pár szentkép mered még le rám sötéten. Sötéten, mert az idő valameny­­nyit bevonta a múlandóság fátylával, porral, olyannyira, hogy teljesen fölismerhetetlenek. Az ajtó felöli ágyon, fehér lepedővel leta­karva, fekszik a halott Banda Marci. — Szegény ! — suttogom önkénytelenül. — Bizony, kár érte, — mondja rá egy öreg cigányasszony, aki a háztartást vezette. Húga néhai Banda Marci néhai feleségének — de azért jó szegénynek. Hiszen annyit szenve­dett a tudományért... Megkérem, meséljen valamit arról az idő­ről, amikor még szenvedés volt Banda Marci élete. — Hát — kezdi — az még gyerekkorá­ban volt. Nagyon-nagyon szegény gyerek volt a Marci, örült, ha kenyérhajat ehetett, úgy ke­resett pár garast néha, hogy kipucolta az öre­gek cipőit. De azért mindig büszkén emlegette előttünk ezt az időt. Most kérésemre felhajtják a halott fejé­ről a lepedőt. Fekete szmokingban, kemény gallérral a nyakán, mellén összekulcsolva vé­kony, finom ujjait, fekszik Banda Marci. Ko­pasz kis madárfeje van, szája két oldalán csüggedten alakonyul vörhenyes, ősz bajusza. Az utolsó két hónap alatt, míg a halállal küz­­ködött, az amúgy sem valami dalitermetü ci­gányprímás felére zsugorodott össze. Apró lá­bain ormótlan nagy, szürke papucsok. Kér­dem a szobát zsúfolásig megtöltő cigánytár­­saságtól, hol vannak a kitüntető okiratok, a király érdemkeresztje és a többi tanúsága a dicső múltnak. — Az aranykereszt, amit a királytól ka­pott, a fiánál van ; — világosítanak fel kész­séggel — a babérkoszorú, amit a kiállításon kapott, az meg a másik fiánál. Volt ezüst­­koszorúja is, de azt pár évvel ezelőtt, egy szép napon eladta pár koronáért. Sokat vesz­tett akkor is a lóversenyen. Hej-hej ! De pe­dig gyönyörű volt az a babérkoszorú, az öreg József főherceg adta neki emlékbe — csóválja a fejét Pajor Antalné, a Banda Marci bérma keresztleánya — akkor, amikor a hadgyakor­laton huszáruniformisban muzsikált a bandával. A halott nem szól semmit, nem véde­­kezhetik. Így tehát tovább árad a panasz. — Volt a Marcinak emeletes háza is Pesten, a Hársfa utcában, itt Vácon is három, de mind ráment a lovakra meg a kártyára... Jó, hogy józan perceiben a hitére is gondolt és ami megmaradt, abból a pénzből gyönyörű rézkerítést csináltatott a kápolna főoltára köré, ő csináltatta a Szenvedő Jézus szobrát is, az­tán csodás oltárterítőt, körmeneti zászlókat. Talán mégse jut pokolra a lelke szegénynek... — Nem is, — bólongat a többi — jó ember volt a Marci bácsi és olyan híres em­ber, hogy még táblát tétetnek a ház falára. — Kit szeretett élete vége felé a legjob­ban ? Ki volt a kedvence? — A Jackit... lehet mondani, hogy a Jackit... — volt az egyhangú válasz. — Na­gyon, de nagyon kedvelte. — Ki az? — érdeklődöm. — Gyere csak ide — mondják és elő­csempésznek a sarokból egy hároméves, csöpp cigánygyereket. Akkora, mint egy babszem, de a nagy, fekete szeme okosan fényesedik. Szeretik a gyereket mindannyian Mesé­lik, hogy amikor Banda Marci muzsikált, a kisfiú, — akit, mint később megtudtam, azért neveznek Jackinak, mert okosságban és ügyes­ségben a moziszínész Jacki Coogan-nel vete­kedik — az öreg lába szárán cimbalmazott két fakanállal. — Meg kellett volna fogatni­a Jackival a Marci bácsi kezét, mielőtt meghalt, — ki­áltja az egyik cigányasszony — biztosan át­adta volna ujjaiba a tudományát. — Nem kell az neki, minek az neki! — hurrogja le a többi. Úgyis nagyszerű gyerek ez. A moziba adjuk, bizonyosan lepipálja a Jackit. — És büszkén nevet fel az egész tár­saság. *,* Híres-nevezetes Banda Marci udvari nép­­zenész, az arany érdemkereszt tulajdonosa csak fekszik tovább az ágyon. S ahogy né­zem, talán a félhomályban látom csak úgy, de mintha már nem csüngene le olyan szo­morúan a bajusza, mintha nyugodtabban fe­küdne ottan. Nyugodtabban, mert látja, hogy ha az ő emlékét nem is, de kis kedvencét milyen becéző szeretettel veszik körül (k. l.) * • * MAGYAR ASSZONYOK MUNKÁJA Van-e szükség a nőre a közpályán? (Folytatás.) És szivébe markol a nagyasszonynak a magyar anyák keserve, szivébe markol saját fajának temetetlen pusztulása.. . Megindul a nagyasszony hősi halottat te­metni. Nem kérdezem, hogy váljon helyesen tette-e Ka­­nizsay Dorottya, hogy saját házatáját néhány napra el­hanyagolta és cselekedett mindenki helyett? És azok között, akik nekünk, dolgozó nőknek biztatólag intenek, ott vannak: I. Rákóczi György felesége, Lórántffy, Zsuzsánna. Miként dicsőítsem, mint anyát, mint fele-­­séget-e, mint minden asszonymunkában tanítót, vagy emlékeztessek a sárospataki scolára, mely Északma­­gyarország kultúrájának Betleheme lett, hol az eszme élni kezdett s Lórántffy Zsuzsánna adományaiból száza­dokon át fejlődött.. . Rákóczi György uram hadba vonult, az asszony a nagyasszony rendelkezik, oszt, szerez, elad, vásárol és nemcsak óriási uradalmainak fő-főinspektora, hanem urának valóságos hadügyminisztere, gondoskodva éle­lemről, ruháról a táborbaszállók részére ... Ne felejtsük el Bornemissza Annát, Apaffi Mihály feleségét, aki ismerve ura gyengéit, állandóan őrködik az ország pecsétje felett, hogy ne tehessék földönfutóvá a birtokost, csak azért, mert nem Teleki -párti, és ne fejezzék le azokat, akik mernek Erdély sorsa felett más­kép gondolkozni, mint a nagy kancellária ... Jól tette-e Bornemissza Anna, hogy a jóság őrangyala volt a csa­ládon kívül? Emlékezzünk Károlyi Klárára ! A magyarországi részeken a katholik­us vallás harcosa, nemcsak a csa­ládban, hanem a közéletben is a legmesszebbmenően épít. És így tovább, további Mondhatják sokan, persze, könnyű egy fejedelmi hölgynek; fejedelmi eszközök állanak rendelkezésére! Nem Tévednek. Fejedelmi tulajdonképpen csak az, aki­nek fejedelmi erénye, fejedelmi energiája van ! És nem a trón teszi a fejedelemnőt. Mondhatják azt is: minden fejedelemasszony mel­lett ott áll az ura. Fogadjuk el. De beszélhetünk az özvegyeiéről is, kik mellett nem állt ott az uruk. Arany János irta meg az özvegy sorsát leghívebben, mondván: Mint gyümölcs a f­át le­hajtja, nehéz gondja, gondolatja, neveletlen négy mag­zatja ... Majd: Jaj, ki minket védelmezne, messze van az tőlünk, messze. Levél oda el nem juthat, izenő szó oda nem hat, követ onnan hirt nem hozhat. Mert szó­szóló nyelve néma, oltalmazó karja béna; sírba szállott szemünk fénye, az özvegynek a reménye, az árvának a törvénye... Valóban, mikor eltemeti az asszony az 5 hitvestársát s a sírtól hazamegy az üres házba, elébe szaladnak gyermekei, árvái. Ráborulnak s mondják: édes­anyám! édes­anyám! S az özvegy feleszmél: im­már ő mindenük ezeknek az árváknak. Felgondolja kö­telességeit. Előtte kigyul a cél. És a szegény özvegy, ámbár csak asszony, vállára veszi a keresztet Elindul, járja a hivatalokat, tülekedik az adóhivatalban, vesző­dik az árvaszékkel, beletanul az örökösödési törvénybe, feljajgat a földjeire, fut az agrárreform ügyében .. Majd számot vet és kiderül, hogy kell a közpályán is mun­kát vállalnia, kell hogy valamibe kezdjen, hogy jöve­­delmét megszaporítsa, mert, ha nem, mezítláb futkos kicsi fia, tanulatlanul nő fel lánya .. És vájjon mit tesz az az özvegy, akinek nincs miért érdeklődnie az örökösödési törvények iránt, mert hiszen urának egyetlen hagyatéka az az eszöz, amellyel a kenyeret szerezte? — Ha feminista, ha nem az öz­vegy, a kenyér kell és nekivág a leggöröngyösebb útnak is ... Bizony szegénynek, megkínzott szivének jól fogna a nyugalom egy jó otthonban ... De küzdenek az özvegyek a jogaikért, az igaz­ságért. Ők most már küzdő nők. Közpályára lépett nők feministák. Az özvegyeknek örök példájául kell felemlítenünk Szilágyi Erzsébetet. Emlékezetükbe kívánom hozni, hogy mikor meghalt dicső ura, a nagy Hunyadi János, a tér­dig tiport anya erőt vesz magán és megjelenik Temes­váron. A család ellenségei egész falkával vannak ott, a gyenge akaratú uralkodó, V. László is ott van. A király elé kerül Anyai fájdalma, anyai kérése rá tudja venni az uralkodót, hogy az oltár előtt esküdjék meg, hogy fiait gyámolítani fogja. Az eskü elhangzott. A megnyu­godott anyai szivet azonban nemsokára vérpadra hur­colt László fiának halálhörgése riasztja fel Látja, tudja, hogy a Hunyadi-ház ellenségeinek sikerült egyik terve, de azt is tudja, hogy a másik terve nem fog sikerülni, mert ő nem engedi. Testvérével egy ország köznemes­ségét fellázítja és Mátyás diadallal kerül vissza Prá­gából ... Kezdete egy dicső korszaknak. Állíthatjuk-e, hogy Szilágyi Erzsébet csak a csa­ládnak élt? És szemet hunyjunk Szilágyi Erzsébetnek ama nagy politikai kihatású munkája felett? Hogy az élet küzdelmeiben, a paragrafusok kere­sésében a késhegyig menő jogi harcokban az igazs­gért a nő sokat elveszít abból a bájából, amelyre a költők mindig tudnak rímet, az bizonyos És lassacskán sem liliomhoz, sem r­izsához nem hasonlíthatók már, ez is tény, — de vers helyett van kenyér és könnyek helyett biztos, nyugodt fedél magának és övéinek Kit pereljünk a megváltozott viszonyokért ? Várjon kit ? Senkit. Az

Next